Mi a fene történik a játszótéren?

Ha pár évvel ezelőtt kellett volna megírnom ezt a cikket, valószínűleg teljesen más fókusszal írom meg. Egyrészt mert akkor még én magam is nagyon gyakran ültem (azaz futkorásztam) a játszótéren és kevésbé tudtam volna távolról szemlélni, másrészt sok mindent átértékeltem azóta, harmadrészt – mert bár a legkisebb gyerekem is elmúlt 7 éves – még mindig járok játszótérre, de már egészen máshogyan vagyok jelen. Nem ügyesebben vagy kevésbé ügyesen, hanem máshogyan. A cikkben szeretném körbejárni mindazokat a kérdéseket, amivel szülőként találkozhatunk a játszótéren – akár azért, mert megtapasztaljuk, akár azért, mert bennünk játszódik le. A teljesség igénye nélkül üljünk fel együtt a játszótéri hullámvasútra, gondolkodjunk közösen azon, miért kívánjuk néha pokolba a többi szülőt, a másik gyerekét, és néha a sajátunkat is.

Életkorok találkozása

Egy játszótéren különböző életkorú gyerekek találkoznak, egészen a legkisebbektől, akiket még babakocsiban tologatnak a nagyobb kamaszokig, akik már csak találkahelynek használják a mászókák legtetejét. Ebből is láthatjuk, hogy másféle motivációval érkezik egy kisgyerekes szülő és mással egy iskolás gyereket kísérő apuka vagy anyuka. Az eltérő szülői motiváció az eltérő életkorból és eltérő gyermeki szükségletből adódik. Mást és máshogyan játszik egy két- és egy ötéves, másra használja a homokozót a kis óvodás, és másra a kisiskolás. Rengeteg konfliktusnak és ütközésnek lesz táptalaja a játszótér – szülők és gyerekek között egyaránt. Azonban ahogyan mi szülőként ezt kezeljük, az mintát ad majd a gyerekünknek arra, ő hogyan kezelje a másik gyerekkel való nézeteltérését.

Gyerekpszichológusként azt tapasztalom, hogy a legtöbb konfliktus vagy aggodalom abból fakad, hogy szülőként nem vagyunk tisztában – nem is feltétlenül kell persze – a saját vagy éppen a másik gyerek életkori sajátosságaival, azaz nem tudjuk, hogy ez a viselkedés még belefér vagy már aggódnunk kellene miatta. Egy másfél éves, ha homokot kóstol vagy eszik, az például életkorilag belefér, de ha ezt egy hatéves csinálja, az már nem. Amikor egy kétéves fellöki a többi gyereket, az bár nagyon nehezen tolerálható, mégis azt kell mondanom, hogy életkorilag stimmel, azaz nagyon nem kell megijednünk, de érdemes a viselkedés mögé néznünk. Elképzelhető, hogy túl közel mentek hozzá, ami neki már kényelmetlen, vagy akár szorongató volt, de az is lehet, hogy így akar másokhoz kapcsolódni, csak ezt ügyetlenül teszi. A legritkább esetben beszélünk ilyenkor szándékos károkozásról, azaz agresszióról, ezért nem is szabad így viszonyulunk a viselkedéséhez. Ha tisztában vagyunk a gyerekek értelmi és érzelmi fejlettségi szintjével, akkor tudunk a viselkedésére is megfelelően reagálni.

Itt nem térek most ki az atipikus gyerekekkel való közös játékra, mert ahány formája van, annyiféle reakció lehet adekvát – róluk ebben a cikkben írtunk.

Kinek a keksze finomabb? A szülői nevelési elvek és attitűdök találkozása

Ahány család, annyiféle szokás- és szabályrendszer létezik, ezek egy játszótéren óhatatlanul is összetalálkoznak. A szomszéd keksze mindig finomabb, főleg akkor, ha a mi gyerekünk nem is eszik kekszet, sós pufit meg pláne nem. A gyümölcsös dobozba se nyúljon bele senki kéretlenül, de mit mondjunk, ha a szülő sehol, a gyerek pedig tolakszik és nyúlkál. Hogyan viselkedjünk, ha a mellettünk ülő anyuka 11.30-kor még elővesz egy csomag gumicukrot, mi pedig éppen indulóban vagyunk, hogy délben megebédeltessük a gyerekünket?

Ezek azok a kérdések, amelyeket érdemes először önmagunkban tisztázni, aztán megbeszélni a saját gyerekünkkel, hogy nálunk mi a szokás, mi hogyan szoktuk csinálni. Jó, ha ehhez tartjuk is aztán magunkat, és ha a rendszer szilárd lábakon áll, megengedhetjük a rugalmasságot is („Ma későn ebédelünk, ezért vehetsz még egy kekszet”). Akárhogy gondolkodunk is, a másokkal való találkozásban érdemes egyeztetnünk, kérdeznünk a másik szülőtől, hogy megelőzzük az esetleges konfliktusokat és egyben tiszteletben is tartsuk a másik család szokásait.

A határokat mi magunk húzzuk meg, ami egy közösségi platformon különösen ki van téve a megpróbáltatásoknak, de ha erre előre felkészülünk, könnyebben tudunk majd nemet mondani és bármennyire is nehéz, de a síró gyerekkel elindulni haza.

Meddig tart a gyerek intim szférája?

Egyáltalán van a gyereknek intim szférája? Vagy ki kell bírnia, ha fogdossák, ölelgetik, elveszik a játékát a kisebbek, ha vele akarnak focizni mások, miközben ő az anyukájával szeretne?

Egy gyerek – bármilyen kicsi is – érezheti kellemetlenül magát, ha túl közel mennek hozzá, ha megérintik, ha úgy kell játszania valakivel udvariasságból, hogy ő nem szeretne. Egy gyerek is mondhat nemet, sőt meg is kell őket minél előbb tanítani nemet mondani. Egy gyereknek is szabad a saját határait képviselnie, sőt jó, ha szülőként odafigyelünk erre és támogatjuk ebben. Ez nem jelenti azt, hogy ne kérhetnénk meg valamire, csak halljuk meg a nemet is.

Kié ez a kis motor? A birtokviszony fogalma

Egy bölcsődés gyerek, amikor nem akarja kölcsönadni a lapátját a homokozóban, akkor ő valójában nem irigy, hanem csak megtanulta, hogy mit jelent az, ha valami az övé, erre mi szülőként arra kérjük, hogy azt adja oda másnak. Ha ellenkezik, akkor pedig megszidjuk, hogy ne legyen olyan „irigy”, legyen „jószívű” és mégis csak adja oda. A fogalom akkor fog megszilárdulni és a megértés, a belátás megérkezni, ha megtanítjuk neki a jelentését. Azt pedig azzal tudjuk, ha mi is elmagyarázzuk neki, miért nem szabad kérdezés nélkül felülni a másik motorjára – még akkor sem, ha a másik úgyis odaadná –, hogy miért kell elkérni, és bármilyen fájdalmas is, de elfogadni, ha a másik úgy dönt, nem szeretné kölcsönadni.

„Kié ez a bevásárlókocsi?” – a lányos játékok nyomában

Az egyik legkedvesebb játszótéri történetem az, amikor a legnagyobb gyerekem – aki akkor volt kétéves – egy rózsaszín-lila babakocsit hurcolt mindenhova magával. Az a harmadik ugyanolyan volt, mert mind eltörött és tönkrement, ugyanis a legkedveltebb játék volt a játszótéren a kisfiúk körében. Én abban az időben voltam a húgával várandós, minden a babák, a szülés és a babakocsik körül forgott. Egy alkalommal, amikor a homokozó szélén parkolt a babakocsi, egy apuka egymás után minden egyes anyukához/apukához odament – természetesen csak azokhoz, akiknek lányuk volt –, hogy övék-e a babakocsi. Amikor már csak én maradtam, halkan, alig hallhatóan azt kérdezte: „Elnézést, tiétek az a – várt egy pillanatig és folytatta – bevásárlókocsi?” Babakocsijuk ugyanis csak a lányoknak van. Egyébként tényleg, vajon vannak kék, zöld, szürke, okker játék babakocsik?

Aztán a fiam óvodás lett és esze ágában sem volt többé a rózsaszín babakocsiját tologatni. Túl lányos lett hirtelen.

Mi ad a gyereknek biztonságot? És mi ad a szülőnek?

Van, akinek a kerítés, van, akinek a rekortán a beton helyett, és van, akinek az, ha minden pillanatban a gyereke mellett lehet. Különbözők vagyunk, máshol van a komfortérzetünk, mástól szorongunk, ráadásul a gyerekeink is mások és más-más képességgel bírnak. Ami az egyik szülőnek elképzelhetetlen – akár felelőtlen szülői magatartásnak tartja –, az a másiknak még belefér. Ne felejtsük el, hogy mindenki maga ismeri önmagát és a saját a gyerekét a legjobban, ezért azt hinni, hogy jobban tudjuk, mi a jó a másiknak, a másik gyerekének anélkül, hogy bármit is értenénk a családi dinamikájukból, belőlük, csak önmagunk becsapása.

Ugyanakkor érdemes végiggondolnunk, hogy milyenek vagyunk, hogyan viselkedünk szülőként egy olyan játszótéri helyzetben, amikor a gyerekünk egyre magasabbra akar mászni a kötélmászókán, amikor fejjel lefelé csúszik le a csúszdán, vagy amikor azt kéri, hogy az égig lökjük a hintán őt olyan gyorsan, mint a gondolat. Mi az, ami rólunk szól, a mi aggodalmunkról és mi az, ami valóban a gyerek képességeihez, érettségéhez igazodik. Mert ha megteremtjük a biztonságot, de elég teret is adunk a próbálgatásra, az autonómia gyakorlására, akkor fogja a gyerekünk magát kellően kompetensnek érezni ahhoz, hogy az iskolában majd egyetlen rosszul sikerült mondat se törhesse le az önbizalmát.

Te nem vagy az én gyerekem!

Ez is egy elég nehéz téma, miközben rendszeresen megtörténik azokkal, akik játszótérre járnak. A másik gyereke mindig ügyesebb és okosabb, a másik szülője pedig mindig izgalmasabb. Főképp, ha az játszik is a gyerekével, mert az egyenes út ahhoz, hogy felkeltse más gyerekek érdeklődését és azonnal rátapadjanak. Ilyenkor ér nemet mondani felnőttként is, de ha van hozzá energiánk, kedvünk és a gyerekünk is élvezi, kergetőzzünk együtt egy hatalmasat.

Spéci játszótér

A fogyatékossággal élő gyerekek spéci játszótereiből egyrészt kevés van, másrészt a nem fogyatékkal élők azt gondolhatják, nekik az nem való, így elkerülik, de az is előfordul, hogy a játékok izgalmassága, különlegessége miatt használják ugyan, de vagy nem rendeltetésszerűen, vagy nincsenek tekintettel a spéci gyerekekre, akik viszont kizárólag ezekkel a játékokkal tudnak játszani. Persze fel lehet ülni egy hintára is (a kosárhinta egyébként talán az egyetlen, amit ők is használhatnak egy nem spéci játszótéren), de nem feltétlenül kényelmes a szülőnek, és alkalmatlan a gyereknek.

És mivel nincs eszköz, nincs inkluzív játszótér – leszámítva egy-egy remek kezdeményezést, de az borzalmasan kevés –, nincs találkozás sem. Pedig a játszótér remek találkozóhely lehetne, ahol kacifántos – ahogyan a szüleik nevezik a fogyatékossággal élő gyerekeiket – és nem kacifántos gyerek találkozhatna. Mert a valódi elfogadás találkozás nélkül elképzelhetetlen.

És ha már csak elvétve vannak spéci játszóterek, akkor fontos a saját gyerekeinkben tudatosítani, hogy vannak ugyan eszközök (ilyen a fészekhinta), amivel a spéci gyerekek is tudnak játszani, de ha az egyetlen játék foglalt, akkor nincs mivel játszania.

A Kibeszélő című könyvben megjelent gyerekvers segíthet egy óvodással való beszélgetés elindításában a kacifántos gyerekekről és a közös játék fontosságáról.

A kapcsolódás jelentősége

A játszótér lehet egy igazán megúszós hely – már akinek. Nekem sosem volt az, de nem is éreztem volna magam benne komfortosan. Ettől még néztem sóvárogva a kávézó és egymással beszélgető anyukákat, és arra gondoltam, én soha nem jutok ide el. Ma már azt gondolom, az akkori vágyakozás érvényes volt, ahogyan az is az, ha valaki nem vágyik erre. Az én esetemben valójában a fáradtságról, a kimerültségről, a felnőttekkel való kapcsolódási igényről és a kisgyerekes létből való pillanatokig tartó kiszabadulásról volt szó, amire akkor úgy vágytam.

Pszichológusként azt gondolom, valaminek a tudása segíthet magát az érzést elviselni, átkeretezni a gondolatot, és az ismeret a helyzettel való megküzdésben is támaszunk lehet. Ha megértjük, hogy a gyerek nem azért hív játszani, mert unatkozik, vagy mert nem tud jól barátkozni, esetleg szorong a játszótéren – persze ezek is mind-mind benne lehetnek –, hanem elsősorban azért, mert kapcsolódni szeretne, akkor talán könnyebben leszünk társai egy-egy játék erejéig, hogy aztán újra vissza tudjon találni a kortársaihoz.

Ma már előfordul ugyan, hogy kávét kortyolgatva nézem a gyerekeimet a játszótéren, míg másokkal játszanak, de rá kellett jönnöm, hogy valójában imádok a fészekhintában kuporogni és a hatalmas fa kalózhajó tetején megszégyenülve azt kiabálni, hogy „én vagyok a malackirálynő, uiii, uiiii” a felelsz vagy mersz játékban. Igaz, a gyerekpszichológusi lét mellett ezt nem mindig csinálom ügyesen, mert a saját gyerekeimre néha már nem jut energiám, de amikor jut, akkor viszont rájuk és a játékra figyelek. Mert mindannyian lehetünk fáradtak, szomorúak, ingerültek, de amikor a gyerek játékra hív, akkor mindig gondoljunk arra – mantrázom ezt önmagamnak is számtalanszor –, hogy valójában kapcsolódni akar. Nem másokhoz, hanem hozzánk, a szüleihez!