Ki lehet-e hagyni az olimpiai csapatból a két legnagyobb élő maratoni futót?

Még ha egy 24 éves fiatalember elvesztésekor nem is ez a legfontosabb dolog, ami az ember eszébe jut, ám az rögtön látszott, hogy Kiptum halálával a két órán belüli maratoni lehetősége messzire kerül.

Arra azonban, ami idén tavasszal történt, azért azt hiszem, nem igazán számított senki sem.

Lassan vége a tavaszi maratonifutó-szezonnak, és az olimpiai kvalifikációs időszak is lezárul május 6-án. Prágában és Hamburgban ugyan rendeznek még komoly versenyeket, ám a tavaszi majorökön már túl vagyunk. Azokat, akik a kenyai vagy éppen az etióp olimpiai csapatba szerettek volna bekerülni, már láttuk Tókióban, Bostonban vagy éppen Londonban.

És bár az új generációs versenyek közül Dubajban és Sevillában is egész jó eredmények születtek, mégis azt kell mondani, hogy igazán gyors maratonit idén tavasszal csak Tokióban futottak. Csak és kizárólag ezt a versenyt lehetett abban a dimenzióban értelmezni, amelyik dimenzióban a tavaly őszi versenyeket, Berlint, Chicagót, Valenciát, New Yorkot értelmezni kellett. (Pedig New Yorkban „mindössze” egy pályacsúcs született.)

Tokión kívül csak a bostoni női verseny utolsó hét kilométere hozta a tavaly őszi színvonalat, annak ellenére, hogy az olimpiai bajnok

Ám nem Tigst Assefa tavaly őszi berlini rekordját döntötte meg (szg#33 – Itt az első női világcsúcs, ami jobb, mint a magyar férfi rekord), hanem Mary Keitany 2:17.01-es 'women’s only'-rekordját, amit még 2017-ben futott Londonban, hagyományos cipőben.

Ezen a rekordon javított Jepchirchir 45 másodpercet úgy, hogy a mezőnyben ott volt minden idők négy leggyorsabb maratonifutónője közül három, és kilencen rajtoltak 2:18 percen belüli egyéni csúccsal. Az, hogy ez a mezőny megdönti azt a rekordot, szinte biztos volt, inkább az volt a kérdés, hogy ki és hogy mennyivel.

Meg merem kockáztatni azt a mondatot is, hogy Jepchirchir mindössze 45 másodpercet faragott a korábbi rekordból.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy inkább old school maratonikat láttunk idén tavasszal, ahelyett az őrült rohanás helyett, aminek ősszel lehettünk tanúi. Tavaly ősszel mindössze a tízezres világcsúcstartó Joshua Cheptegei látványos valenciai megzuhanása emlékeztetett minket arra, hogy a maratoni táv nem lett könnyebb, a maratoni táv nem lett rövidebb. Idén viszont egy komplett tavasz.

Az, hogy Sisay Lemma gyorsabban kezdett Bostonban, mint ahogy kezdett tavaly Valenciában (1:00:19/1:00:35), magyarázható azzal, hogy a bostoni pálya lejtős, és az első felén nagyon jól lehet haladni, ám azt, hogy szemben a decemberi 2:01:48-cal, egy hete 2:06:17-nél állt meg az óra, azt semmi mással, minthogy a maratoni táv még mindig ugyanaz, mint aminek ismertük.

Hiába volt Lemmának több mint 2 perc 40 másodperces előnye, ha Mohamed Essa előbb reagál egy picit, akár a versenyt is megnyerhette volna, az etióp annyira elkészült az erejével. De a rotterdami és a londoni férfi versenyen is látványos volt a lassulás az utolsó 10 kilométeren. Londonban a mezőny bőven 2 óra 3 percen belüli tempóban kezdett, és jutott el féltávig, hogy aztán Mutiso 2:04:01-gyel nyerjen a masters-világcsúcsot ismét megdöntő Kenenisa Bekele előtt. Rotterdamban Abdi Nageeye ugyan megdöntötte saját holland csúcsát, de a féltávnál prognosztizált 2:03:30 helyett neki is be kellett érnie 2:04:45-tel. Londonban a nők csodamezőnye 1:07:05-re futott 2:16:16-ot, amit nyugodt szívvel nevezhetünk régivágású maratoninak, pláne, ha figyelembe vesszük azt a durván három percet, amit a karbontalpas cipők a közmegegyezés szerint jelentenek.

Az egyedüli extra a bostoni női verseny hajrája volt, ahogyan azt már említettem, de azt azért el kell mondani, hogy ott viszont az első 30 kilométert gyakorlatilag lekocogták 2 óra 26 perces tempóban. Harmincnál még 17-en voltak együtt, és ha nem váltanak ritmust, épphogy a 2:26:50-es olimpiai szinten belül értek volna célba. Obiri és Lokedi azonban nem csak ritmust váltott, hanem a 35. km után olyan tempóban haladt, amivel pályán 10 000 méteren is kvalifikáltak volna az olimpiára. Igaz, volt egy kis lejtő a végén, de futottak egy 15:06-os 5000 métert és egy 4:41-es mérföldet is.

Kettejük mögött a harmadik helyen a kétszeres világbajnok, ám 44 esztendős Edna Kiplagat végzett, aki ezzel a teljesítménnyel ugyanúgy a verseny hőse lett, mint néhány napra rá Kenenisa Bekele Londonban. Két hónappal 42. születésnapja előtt.

Kettejük között az a különbség, hogy Ednának nincs esélye bekerülni a kenyaiak olimpiai csapatába, míg Kenenisának az etiópba ezzel a második hellyel azért van, talán nem is olyan kevés. Ami egészen varázslatos fordulat azok után, hogy tavaly nyáron arról szóltak a hírek, hogy Bekelének már csak egy búcsúmaratoni van hátra a karrierjéből. Ám ekkor megjelent a színen a kevesek által ismert kínai Anta márka, és szerződést ajánlott az egész karrierjét Nike-ban lehúzó Bekelének. És nemcsak hogy szerződést ajánlottak neki, hanem beszálltak az Addis Ababában épülő, Bekele nevét viselő magaslati edzőtábor építési költségeibe is. Kenenisa pedig nem volt hálátlan.

Bekele valenciai és londoni futásával azt elérte, hogyha ugyanúgy ki akarják hagyni az etióp olimpiai csapatból, mint ahogyan kihagyták Rióban, akkor azt kétféleképpen fogják tudni megtenni az etióp szövetségnél: vagy úgy, hogy olyan futókat visznek el Párizsba, akiket ő Londonban – pillanatnyilag a világ legnagyobb maratoniján – 30 kilométer után gyakorlatilag szétfutott (Wolde, Tola), vagy úgy, hogy elvisznek két olyan fiatal futót, akinek eddig egyetlen valamirevaló maratonija volt egész életében (Takele, Gelete). Esetleg még a kettőt kombinálják. Bekele hiába volt negyedik Valenciában és második Londonban, pillanatnyilag csak a hatodik legjobb etióp idővel rendelkezik, és ez kétségtelenül támadási felületet jelent.

A koráért pedig nem jár pluszpont.

Bár éppen járhatna is, mert ez az utolsó két futás megmutatta, hogy mit jelent a rutin a hosszútávfutásban. Valenciában tíz kilométertől egyedül, saját tempót futva jött föl a negyedik helyre úgy, hogy az utolsó 10 km-en több mint 10 futót előzött meg, Londonban pedig harmincig úgy bujkált a bolyban, folyamatosan keresve a szélárnyékot, ahogyan csak nagyon kevesen tudnak, hogy aztán miután a nyulak kiálltak, úgy rántsa meg a sort, hogy honfitársai egytől-egyig feladják a versenyt.

Eliud Kipchogének – és a kenyai szövetségnek – a problémái pont fordított előjelüek, mint amilyen problémákkal Bekele – és az etióp szövetség – küzd. Kipchoge tavaly őszi berlini idejénél nem futott jobbat kenyai férfi ebben a kvalifikációs periódusban, ám ő elrontotta az idei versenyét.

Tokióban mindössze tizedik lett, 2:06:50-nel.

Soha ennyire hátul Kipchoge maratonifutó-versenyen nem végzett, ráadásul öt honfitársa is megverte. Őszintén szólva, én nem nagyon tudom elképzelni, hogy Kipchogének a kenyai szövetség ne adja meg a lehetőséget a triplázásra, csak azért, mert egy versenyt elrontott, pláne nem a Nike által támogatott atlétaként, de az ördög arrafelé azért sosem alszik. Én már azt se értem, hogy egyáltalán hogy jut bárkinek is ilyesmi eszébe, márpedig az, hogy eszébe jutott már, az ténykérdés.

Mint ahogyan az is, hogy Eliud Kipchoge lehetne a történelem első maratoni futója, aki három egymást követő olimpián tud nyerni. Ráadásul ott nyerhetne, Párizsban, ahol élete egyetlen világbajnoki címét szerezte, még 18 évesen, 5000 méteren, a sportág – nem rövid – történetének egyik legnagyobb versenyét behúzva. Lehajrázva az 1500 méter és a 10 000 méter világbajnokát. Előbbit Hicham El-Guerroujnak hívták.

Utóbbit Kenenisa Bekelének.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!