Kiss Gergely Máté: Muszáj a saját életemet elégetnem a színpadon

Márciusban vetted át a Jászai-díjat. Vitrinben van, vagy a szekrény mélyén?

Van egy zug, ahol rá lehet látni a díjakra. Körülötte persze számlák és gyerekrajzok sorakoznak, de mégis ott vannak egymás mellett ezek a fontos szakmai elismerések. Mindennap, amikor arra járok, eszembe jut, hogy ideje lenne lehajtani a doboz fedelét, vagy a közösségi oldalon hátrébb sorolni a feleségem örömteli bejegyzését, de most még ízlelgetem. Nehezen tudok feloldódni formális helyzetekben, de ezt – egy korábban díjazott kollégám ösztönzésére is – igyekeztem felszabadultan megélni.

Egy ilyen elismerés mérföldkő?

Szerintem igen, bár ez később válik bizonyossá, amikor a pályámra visszatekintve azt érzem majd, hogy kiérdemeltem, a kollégáim és a közönség szeretetével együtt. Szerintem fontos, hogy mit gondolnak a munkámról mások.

Csaknem húsz éve dolgozol Debrecenben. A közönség szeretete itt kézzelfogható? Pesten egyre ritkábban fordul elő, hogy a művészeket megállítják az utcán.

Ezt erősen éreztem a Vígszínházban töltött két évem alatt. Ellenben amikor én a vígszínházi liftben néhány emeletet utaztam Presser Gáborral, elkezdtem szerkesztetlenül rázúdítani az apukám lemezeinek köszönhetően szerzett zenei élményeimet. Tartok tőle, hogy elég hülyén viselkedtem. Itt, Debrecenben odaúsznak hozzám a termálfürdőben, vagy felköszöntenek a névnapomon a cukrászdában. Amíg ott kávéztunk, a fiam az Ady Gimnáziumban felvételizett, amit a feleségemmel együtt nagyon boldog pillanatként éltünk meg. Már most jobban örülök annak, hogy felvették, mint bárminek a saját történetemet illetően.

A te pályád jóval kacifántosabban alakult.

Igen, éppen ezért igyekszem hangsúlyozni neki, hogy mindenért meg kell küzdeni. De ő egészen más alkat, mint én, sokkal könnyebben veszi az akadályokat. A hétköznapokban az ember hajlamos elfelejteni, hogy ebben a szakmában sokszor kísértjük Istent. Most éppen Dosztojevszkij Ördögök című regényének adaptációját próbáljuk, ami a létezésünk legsötétebb bugyraiba vezet el. Egyébként igyekszem figyelni arra, hogy ne idézzek meg rossz, sötét dolgokat, inkább a feloldás, a megoldás felé terelem a gondolataimat is. Bár az élet sokszor nehéz, lehetünk boldogok. A hétköznapjaimban is úgy élek, hogy tudom, egyedül Istené a dicsőség.

Te mikor érezted először ezt a magabiztosságot, ami – mint mondod – a fiadnak természetesen sajátja?

Soha. Sokszor érzem úgy, hogy nincs is önbizalmam. Persze el tudom játszani. De van bennem kitartás és küzdőszellem. A mindennapi küzdelmek során azonban gyakran érzem, hogy az átlagnál érzékenyebb és sebezhetőbb vagyok. Nem vagyok büfézős színész, ott is ritkán nyílok meg. Amikor az ember kap egy ilyen díjat, akkor kénytelen beszélgetni… Persze örömmel teszem, és ezek a helyzetek segítenek is oldani az ezzel kapcsolatos feszengésemet. Minden beszélgetés adhat nekünk valami fontosat, gyakran egy jó mondat egy hiányzó darabkát illeszt a lelkünkbe. Ez magabiztosságot is hozhat. De én is változom, a feleségem szerint például kezdek túlságosan markáns lenni.

Az első fontos döntést a pályádról akkor hoztad meg, amikor a jól fizető irodai állás helyett a Vojtina Bábszínházban helyezkedtél el. Miért határoztál úgy, hogy inkább a gyerekeket ülteted be az előadásokra?

Miután elvégeztem az egyetemet (történelem-művelődésmenedzser szakon), ültünk a barátaimmal egy kocsmában, és arról beszélgettünk, hogyan tovább. Két út állt előttem: elmegyek egy céghez menedzsernek vagy marketingesnek, vagy beengedem a gyerekeket a Vojtinába. A barátaim persze mind az első lehetőséget javasolták, és amikor ezt kimondták, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a színházat fogom választani. És jól tettem. Visszatérve az önbizalom kérdésére: a gólyalábakon magabiztos vagyok. Az a nyolcvan centi, amivel az emberek fölé kerülök, segít, rálátást ad.

Még mindig gólyalábazol?

Hogyne, sőt, már a fiam is. Szerinted egy Jászai Mari-díjas is gólyalábazhat? A viccet félretéve ez a színházi nyelv közel áll hozzám, élvezem a közvetlen kapcsolatot a közönséggel. Úgy képzelem, ilyen lehetett Shakespeare Globe Színháza is. Van olyan színész, akit kifejezetten zavar, ha látja a nézők arcát, számomra viszont inkább az zavarba ejtő, amikor a főpróbahéten lekapcsolják a nézőtéren a villanyt. Szeretem, hogy az utcaszínházi előadásokon anyukáknak, nagypapáknak és a legkisebbeknek egyszerre tudok játszani. Így azokhoz is eljuthatok, akik soha nem ülnének be megnézni például egy Dosztojevszkij-előadást vagy egy Veszedelmes viszonyokat.

Néhány évet töltöttél csak a bábszínházban, de mit hoztál még magaddal onnan?

Leginkább ezt az utcaszínházas vonalat, a sokoldalú alkotókat, akik egyszerre voltak muzsikusok, színészek, rendezők. Rumi Laci, Pályi János, Gulyás László fantasztikus polihisztorok voltak, és mindig csodáltam ezt a művészi alkatot. Ők sem klasszikus iskolákban nevelkedett alkotók, így engem – mint hasonszőrűt – hamar befogadtak.

Ráadásul amikor kétszáz gyerek reagál arra, amit a színpadon csinálsz, az élesíti a figyelmedet, a ritmusérzékedet. Az én lelkialkatom egyébként is kicsit gyermeteg. A bábszínészi feladat rendkívül komplex, hiszen folyamatosan változik a játék fókusza. Hol a bábra irányítod a nézők figyelmét, hol a saját gesztusaidra, máskor a zenére vagy a szcenikára. Nekem sokat segített mindez, mert kívülről tudtam látni magamat a színpadon. Később ez akadályt is jelentett. Emlékszem, hogy egy rendező felszólt a színpadra már itt, a Csokonai Színházban, hogy: „Ne alakíts, hanem játssz!” Még azt is hozzátette, hogy tudja, milyen nehéz, hiszen a bábszínházban szocializálódtam. Biztosan van, akinek ez nem okoz nehézséget, nekem azonban tudatosan ügyelnem kellett rá, hogy ezt az említett külső fókuszt „beforgassam” a szívembe.

Aztán sorra jöttek azok a szerepek, amelyek elmélyítették a felszínes, csapongó gondolataimat, és kénytelen voltam a saját emlékeimet, érzéseimet használni a játékban. Minél nagyobb volt a feladat, vagy olykor a kudarc, annál mélyebb gyötrődések árán jutottam arra, hogy muszáj a saját életemet „elégetnem” a színpadon. Hiszen volt egy alkalmasint nem is olyan könnyű gyerekkorom, és ezeket az emlékeket felhasználva a lelkem mélyéről építettem fel a szerepeimet. Ez egy másik színészi minőséget hozott az életembe.

Amikor egy korábbi beszélgetésben számodra meghatározó irodalmi figurákat soroltál, akiket örömmel eljátszanál, Cyranót és Hamletet említetted. Miért állnak közel hozzád?

Én nem vagyok nagyon olvasott ember, sokszor filmen látom először ezeket a történeteket. Apukámmal is a legtöbbször tévét néztünk. Ha visszagondolok valamilyen paradicsomi állapotra, akkor Apuval nézzük a tévében David Attenborough fantasztikus sorozatát, és miközben a hasára hajtom a fejem, mesél a növény- és állatvilágról. Cyrano de Bergerac története Gérard Depardieu alakításában ütött szíven. Akkor éreztem meg, hogy van bennem egy ilyen csávó, aki erős, harcol, ha kell, de közben ott él benne a kisfiú, aki nem meri felvállalni az érzéseit és képtelen szerelmet vallani egy nőnek. Hamlet esetében az édesanyjával való különös viszonya is érdekel, de az ő figurája azért különleges, mert mindenki bolondnak tartja, pedig valójában ő ismeri egyedül az igazságot. A külső és a belső világ közti feszültség számomra is meghatározó élmény.

Különösen fontos szereped volt az Idióta Miskin hercege, amiért a Pécsi Országos Színházi Találkozó legjobb férfiszínésznek járó díját is megkaptad öt évvel ezelőtt. Miskin alakja is közel áll hozzád?

Igen, és ő is hordoz magában valamilyen titkot. Azóta egy kicsit Miskinhez mérek mindent. Akad, akit megnyugvással tölt el, ha megugorja a mércét. Én viszont, ha sikerül, csak annyit érzek, hogy még magasabbra kell raknom a lécet. Miskint nagyon szívesen játszanám még, vagy szeretnék valami hasonlóban megfürödni.

Az utóbbi időben egyre izgalmasabb feladatokat kapsz. A Veszedelmes viszonyok számító, romlott férfi főszereplőjével hogyan boldogultál?

Mióta hazajöttem Debrecenbe, kevés olyan kihívás volt, ami ennyire „megfincogtatott”. Érdekes, hogy mostanában megtalálnak a galád figurák. Az Ördögökben én játszom az antikrisztust, Miskin tökéletes ellentétét, aki állandóan a zsigereiben érzi az ördög jelenlétét. Mondtam is Dejannak (Dejan Projkovski rendező – a szerk.), hogy olyan pusztító, aljas dolgokat követek el a történetben, hogy szívem szerint visszaadnám a szerepet. Dejan háromfordulós casting során választott ki bennünket. Egészen megdöbbentem, amikor elmondta, kit fogok játszani. Miközben vannak olyan figurák az előadásban, akik közel állnak hozzám. Eleinte furcsa volt a rendező munkamódszere. Hetekig csak a szöveggel bíbelődtünk, ám igaza volt: egyszer csak megszületett köztünk a történet.

Már futólag említettük, hogy 2019-ben tettél egy rövid kitérőt a Vígszínházba. Miért választottad ismét Debrecent?

Nem tudtam megszokni a fővárosi életet. Nehezen viselem a változásokat. Gyerekként is rettenetesen megviselt, hogy el kellett jönnöm anyuéktól, a faluról Debrecenbe, és a mamámnál nőttem fel. Aztán megtaláltam itt a helyem, családot alapítottam, lett egy szép házunk. A debreceni színház öltözőjében ültem, amikor felhívott ifjabb Vidnyánszky Attila, hogy szeretne meghívni egy szerepre a Vígbe. Aztán Eszenyi Enikő szerződést ajánlott. Úgy éreztem, erre nem lehet nemet mondani. A Vígszínházban jól is éreztem magam, remek a társulat, de a lelkemet szétszedte a nagyvárosi őrület. Számomra Debrecen jelenti az otthont, emberi és alkotói értelemben is.

Portré és előadásfotók: Gálos Mihály Samu