Gyerekek és az okostelefon: a 24. órában vagyunk

–

Tudjuk, hogy baj van

A 24. órában vagyunk. Ez a mondat annyiféle kontextusban elhangzik, hogy szinte szégyellem leírni.

Nem akarok pánikot kelteni (morális pánikot meg végképp nem), de az a helyzet, hogy tényleg baj van, és változtatnunk kell.

Így kénytelen vagyok elővenni a vészharangot, és megkongatni: ha felelős felnőttek akarunk lenni, ki kell venni a telefont a kisgyerekek kezéből. Sőt, egyáltalán nem szabadna odaadni nekik – ahogy cigit meg alkoholt és drogot sem nyomunk a kezükbe. 

Már nemcsak rossz érzéseink vannak annak kapcsán, hogy a mobiltelefonok ott vannak (az egyre kisebb) gyerekeknél, hanem pontosan tudjuk, hogy ezzel komolyan veszélyeztetjük az egészséges fejlődésüket.

Már a Covid előtt is voltak kutatások arról, hogyan hatnak a kisgyerekek mentális egészségére, agyfejlődésére, fizikai jóllétére a digitális eszközök – nem árulok el nagy titkot azzal, hogy negatívan –, a járványválságot követően viszont még több adatunk lett, és már nem csak kutatók, hanem laikusok is szorongással nézik, ahogy az egyre fiatalabb életkorú gyerekek kezéhez odaragad a telefon.

Az okostelefonok által okozott viselkedésváltozást könnyű felismerni

A nyugtalan, izgő-mozgó kisgyerek szinte mozdulatlanná válik. A felnőttek beszélgetésébe folyton belekotyogó, a figyelmet magára irányító gyerek elcsendesedik. A türelmetlen gyerek nem kérdezgeti többet, hogy „ott vagyunk már?”, vagy hogy „mikor lesz ennek vége?”. 

Amint mobiltelefon kerül a kisgyerek kezébe (és ugyan honnan kerülne oda, ha nem a felnőttek adnák oda neki), egycsapásra megszűnnek azok a „problémák”, amiket a gyerek okoz. Nem zajong, nem szaladgál, nem türelmetlenkedik, nem veszélyezteti a saját vagy mások testi épségét. Könnyebb lesz vele, és egyszerűbb az élet. Feszültség legfeljebb abból adódik, ha ki akarjuk venni a kezéből az eszközt. 

A gyerekek brutális gyorsasággal rászoknak az okostelefonokra.

Ahogy tettük mi, felnőttek is. Életünknek annyira szerves része a telefon, hogy szinte nem is tudatosodik, mennyit használjuk magunk is, és mennyit adjuk oda a gyereknek. Pillanatok alatt kialakul egy olyan ördögi kör, amiben egyre gyakrabban az a nehéz helyzetekre a megoldás, hogy a gyerek megkapja a telefont. Mert ez a leggyorsabb, legkönnyebb, és ugyan, mi baj lehet belőle?! 

Hát, az a helyzet, hogy óriási bajok lehetnek belőle

Lehet, hogy rendszeres mobiltelefon-használóvá váló kisgyereket kevesebb fizikai sérülés éri – hiszen kevesebbet mozog –, viszont komoly veszélyeknek van kitéve az érzelmi, lelki, idegrendszeri fejlődése. Sőt, ha jobban belegondolunk, a fizikai sérülései sem kevesebbek, hiszen a telefonba merülve is el lehet vágódni, a mozgáshiánynak pedig mindenféle egyéb kockázatai vannak. 

A kisgyerekek idegrendszere lassú fejlődésre van kitalálva, de a mobil- és okoseszköz használata közben bekerülnek egy olyan „részecskegyorsítóba”, ami szétdobja a figyelmüket, beszűkíti a toleranciaablakukat, redukálja a stressztűrőképességüket és növeli a depresszió és szorongás kialakulásának kockázatát.

A kétezres évek elején még arról beszéltünk, hogy hároméves kor alatt semmiképpen ne legyen a gyerek kezében telefon. Később, ahogy gyűltek az adatok és a tapasztalatok, már arról szóltak az ajánlások, hogy hatéves kor alatt ne engedjük a gyerekeknek az önálló eszközhasználatot – tehát hogy a kezükbe adjuk a telefont. Ma pedig már egyre több kutatás szól arról, hogy tízéves kor alatt a rendszeres, önálló eszközhasználat mennyire negatívan befolyásolja a gyerekek fizikai aktivitását, egészséges alvását, érzelmi fejlődését, viselkedését, másokhoz való kapcsolódását, biztonságát.  

 

Nemcsak a gyerekek vannak veszélyben, hanem a szüleik is

Sőt, amiről ritkán beszélünk: nemcsak a gyerekek viselkedését változtatja meg, ha kisgyerekkorban mobiloznak, hanem a szülőét is. Nehezebb a telefonhasználó gyerekhez kapcsolódni; romlik a gyerekkel töltött idő minősége.

Nagyobb a kockázata annak, hogy a szülő elbizonytalanodik a saját kompetenciájában, hiszen azt érzi, hogy telefon nélkül egyre nehezebb bizonyos helyzeteket (például utazást, unalmas szituációkat) megoldani. Hosszú távon pedig megjelenik a „kirekesztettség” érzése: nem tudja a szülő, hogy mit csinál a gyerek online.

Ahogy nő a gyerek, a szülő egyre inkább azt érzi, hogy nincs ráhatása arra, mi történik vele, és kicsúszik a kezéből a kontroll. Ott van a féltés meg az aggodalom, de azzal párhuzamosan a tehetetlenség érzése is. Teljes joggal. 

Az a gyerek, akit egyedül nem engednek el bulizni, teljesen egyedül közlekedik az online térben – és ki tudja, mi történik vele?  Hiába féltik őt a rossz szándékú idegenektől, naponta ismerkedik meg vadidegenekkel a neten – és ezekről az emberekről a szülőnek fogalma sincs. A másokhoz való internetes kapcsolódásokban ráadásul az is félelmetes, hogy közben simán tudja a gyerek úgy érezni, hogy magányos, magára maradt, egyedül van.

Ezzel pedig mindkét oldalon bezárul az ajtó: a gyerek is, és a szülő is azt érzi, hogy nehezen kapcsolódik, magára maradt. Milyen ironikus, hogy mindezt egy olyan eszköznek „köszönhetően”, amit elviekben arra találtak ki, hogy könnyebben kapcsolódjunk egymáshoz. 

Sokszor megkapják a digitális szülőséggel foglalkozó szakemberek a kérdést: hány éves korban legyen a gyereknek telefonja? – miközben sok esetben azt látjuk, hogy saját telefon nélkül is a gyerekek simán tudnak rendszeres eszközhasználók lenni (a szüleik telefonját megkapva). Erre a kérdésre tehát leginkább kérdéssel lehet válaszolni: most mennyit van a gyerek kezében telefon (vagy más digitális eszköz)? Te mennyit használod a telefont? A gyereknek mennyit és milyen helyzetekben adtad oda korábban a saját telefonodat, tabletedet? Milyen alternatív megoldásokat használtál korábban ahelyett, hogy odaadtad volna a telefonodat? Ezek hogyan működtek? 

Ha minderre van válasz, őszinte szembenézéssel azzal, hogy kisgyerekkorban milyen digitális hatások érték a gyereket, akkor lehet egyáltalán elgondolkozni a többi kérdésen.

A kutatások pedig ma már egyértelműen azt állítják, hogy kisgyerekkorban (hatéves kor alatt) és kamaszkorban kellene a legtöbbet tenni azért, hogy a gyerekek egészséges fejlődése ne kerüljön veszélybe, illetve hogy ne váljanak függővé a telefonjuktól.

Mit tehetünk most?

Olyan jó lenne valami biztatóval zárni ezt a cikket, de ha az ember épp vészharangot kongat, nincs szabad keze ilyenekre. Őszintén hiszem, hogy minden módon segítséget kellene adni a szülőknek abban, hogyan tudják radikálisan visszaszorítani azokat az alkalmakat, amikor a kisgyerekük kezébe telefont adnak. Meg persze abban is, hogy saját maguk, és a velük élő kamasz gyerekek életében nagyobb egyensúlyba kerüljön az online és offline világ.

Minden oktatási intézményt arra biztatok, hogy hozzanak döntéseket annak érdekében, hogy a telefonokat kiszorítsák a saját élettereikből.

Se felnőtt, se gyerek ne telefonozzon az óvodákban, az iskolákban legyen külön figyelem arra, hogy az alsósoknál ne legyen telefon, a felsősökkel pedig beszéljék meg, és szerződjenek arra, hogy a tanítás kezdetekor leteszik a mobilt. 

A gyerekek érzékenyítése mellett a szülők tudatosítására is szükség van. Hiszem, hogy nem félelemkeltéssel, pánikkeltéssel vagy a mobilok démonizálásával lehet hatni ebben a kérdésben, hanem azzal, hogy őszintén megosztjuk a gyerekekért felelős felnőttekkel: kisgyerekkorban a mobiltelefon-használat pont úgy hat, mintha drogot adtunk volna a gyerekünknek.

Ne csináljuk. Beszéljünk erről. Jussunk közös döntésekre. Vállaljunk felelősséget a gyerekek jóllétéért.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/smartboy10

Gyurkó Szilvia