Káros lehet, ha megcsinálsz mindent a gyerek helyett

Első villamosút 15 évesen

Viktor hamarosan 20 éves lesz, az utolsó évet végzi egy budapesti középiskolában. Az ő története tökéletes példája annak, hogy mit eredményezhet, ha valaki a család egyetlen féltett kincse, akit a széltől is óvnak. Testvére nincsen, így a szülei összes szeretete és figyelme, de az összes aggodalma és bizonytalansága is lavinaként csak rá zúdult. Ez eleinte nem is zavarta különösebben, élvezte a folyamatos gondoskodást és törődést. Aztán ahogy kamaszodni kezdett, egyre nyomasztóbbá vált minden, ami addig otthonos és kényelmes volt.

„Egy olyan középiskolába kerültem, ami közel van apu munkahelyéhez, de a lakásunktól kicsit távolabb esik – meséli Viktor. – Így természetes volt, hogy apu visz be a suliba minden reggel. Aztán voltak olyan napok, amikor nem ért rá, más dolga volt, és ezeken a napokon nem mentem iskolába. Anyuék nem akartak elengedni, mert még sosem tömegközlekedtem egyedül. És én is féltem egy kicsit: mi lesz, ha rossz villamosra szállok fel, vagy elhagyom a diákigazolványom, és megbüntetnek, vagy belém kötnek az aluljáróban? Emiatt egyre többet hiányoztam, és az osztályfőnököm végül beszélt a szüleimmel, hogy ez így nagyon nem oké. A végén sikerült őket és engem is meggyőzni, hogy be fogok tudni járni egyedül. Nem mondom, hogy nem paráztam eleinte, de az osztálytársaimmal megbeszéltünk találkozási pontokat, úgyhogy csak addig kellett eljutnom, és onnan már együtt mentünk tovább.

Ahogy kezdett számára kinyílni a világ, Viktor azzal is szembesült, hogy ennek a szülei egyáltalán nem örülnek. „Elmentem bulizni, és ők pontosan tudni akarták, hogy hol leszek és kikkel. Egyszer az is kiderült, hogy követnek. A Margit-szigeten ültem egy padon egy lánnyal, próbáltam befűzni, szigetcsúcs, Duna, romantika… erre a szüleim megjelentek fent a hídon biciklivel, és integettek, hogy »Szia, Viktorka!«. Borzasztó ciki volt, és itt döntöttem el, hogy nem kell mindenről tudniuk.

Képünk illusztráció (Fotó: Isza Ferenc/AFP)

Nem mondom, hogy nem vagyok velük őszinte, elmondom, mi a helyzet, de mindig csak utólag, hogy ne tudjanak közbeavatkozni vagy tanácsokat adni. Szerintem ez már mindig így lesz. Jó, hogy számíthatok rájuk, de muszáj, hogy legyen saját életem is, nélkülük. Nagyon sok minden kimaradt az életemből, ami másoknak megvolt már az én koromban, mert a szüleim nem akarták, hogy csalódjak vagy szenvedjek, ami kedves, de látom, hogy mennyivel ügyesebbek mások, mint én, és nagyon rossz ezzel szembesülni. Rosszabb, mint ha korábban történtek volna velem kellemetlen vagy nehéz dolgok.”

A komfortnak ára van

„Ha a szülő már most fél konfliktust vállalni a gyerekével, mi lesz kamaszkorban?” – Egyre több a minidiktátor az ovisok között

Ha túlzottan védelmező és kényelmes a környezet, amiben egy gyerek felnő, az később visszaüthet. Erre jött rá Viktor a saját gyerekkorára visszagondolva, és ezt állítja sok szakember is. Ami korábban sosem jelentett gondot, az most tömeges problémává vált a modern világban: önállóságra kell szoktatni a gyerekeket, meg kell mutatni nekik, hogyan fedezhetik fel a saját erejüket, és hogyan használhatják ki a képességeiket.

Lencse Máté játékpedagógiával foglalkozó szakemberként többféle korosztállyal dolgozik együtt a kisiskolásoktól a felnőttekig. Bár a játék egy teljesen önfeledt elfoglaltság is lehetne, Máté azt tapasztalja, hogy itt is megjelenik a szülők óvó-védő viselkedése.

„Sokszor felmerül, hogy a szülő már előre jelzi: a gyerek nem szeret veszíteni, rosszul viseli a kudarcot, ezért szerencsésebbnek látná, ha inkább kooperatív játékokkal kezdenénk, és nem teremtenénk versengő helyzeteket. Pedig az igazság az, hogy a gyerekek sokkal jobban viselik a kudarcot, mint ahogy azt a szüleik gondolják. Az ember ösztönösen tudja, hogy nem ördögtől való dolog, ha valaki kudarcot vall, és még azt sem, ha ezzel eleinte nem tud mit kezdeni. Lehet hisztizni, kiborulni, sírni is akár: a lényeg, hogy legyen ott valaki, aki megvigasztal, és megmutatja, hogy nem dőlt össze a világ.

Ki lehet próbálni különféle stratégiákat, szembesülni lehet azzal, hogy mások milyen döntéseket hoznak hasonló helyzetekben. És ha valami nem úgy sikerül, mindig lehet játszani még egy partit, vagy valami mást.”

Ez az, amit sok szülő megspórol a hétköznapok során: gyakran úgy érzik, hogy nincs idő helyzetek kipróbálására, sokkal gyorsabb és egyszerűbb, ha rögtön megmutatják a megoldást egy-egy helyzetre. Csakhogy így elvész egyrészt a kaland élménye, másrészt az a magabiztosság, hogy a gyerek elhiggye magáról egy idő után: igen, vannak bonyolultabb szituációk, de én meg tudok velük birkózni. 

Ruben, Viktor osztálytársa, jómódú családban él, védett környezetben nőtt fel, akár úgy is járhatott volna, mint Viktor. Az ő élete mégis teljesen máshogy alakult. A szülei úgy választottak általános iskolát, hogy az otthonuktól pár perc sétával elérhető legyen, így Ruben már egészen hamar egyedül járhatott be. Otthon kapott saját feladatot a családon belül: az ő dolga lett a házi kedvencek etetése.

„A mai napig az a szabály – meséli most, 18 évesen –, hogy a macskák fix időben esznek este, ezért akkorra otthon kell lennem. Ha mégsem érek haza, akkor pedig telefonálnom kell, és megkérnem egy családtagot, hogy oldja meg helyettem. Ilyenkor azt is megkérdezik, mikor jövök, én megmondom, és ennyi. Nem faggatnak ki, merre jártam, néha elmondom, néha nem. Egyszer volt csak, hogy nem értek el telefonon egész éjjel, csak hajnalban keveredtem haza, abból lett egy kis balhé, de nekem sem volt jó érzés, hogy nem tartottam magam a megbeszéltekhez, azóta nem volt ilyen. Dolgoztam is nyáron, és a szüleim támogatták ezt, pedig nem lett volna muszáj, de így a saját pénzemet költhetem, az más érzés, mint folyton kérni.

Örülök, hogy én nem voltam ilyen. Szerintem vannak szülők, akik azt hiszik, az a szeretet, ha mindent megcsinálnak a gyerekük helyett, és neki csak fel kell nőnie, aztán meg csodálkoznak, ha még 40 évesen sem akar elköltözni otthonról.”

Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)

Sok minden már játék közben eldől

Brian Sutton-Smith kutatópedagógus már a kilencvenes években rámutatott, hogy ahogy egyre kényelmesebb lesz az életünk, úgy vész el a gyerekek életéből a szabad játék és felfedezés lehetősége, és ennek hosszabb távon komolyabb következményei lehetnek. A játék egy önkéntes és egész életen át tartó tevékenység,  amely minden életkorban előfordul, csak mindig más és más formában. Egészen elképesztően összetett élményt nyújt: az elkötelezettség, a koncentráció, az izgalom, a szórakozás, az öröm keverékét.

Sutton-Smith arra is rámutatott, hogy a játék lehetőséget ad a gyerekeknek, hogy megismerjék saját adottságaikat, és megtanulják használni is, amit tudnak. Játék közben rossz tapasztalatok is érik az embert, és fontos is, hogy ez megtörténjen, mert így gyakoroljuk be, hogyan kezeljük a veszélyhelyzeteket, a csalódásokat, a szorongást, mennyi rizikót vagyunk képesek vállalni. Ha valami túl egyszerű, túl kézenfekvő, vagy túl kényelmes, az nem adja meg ezt a tanulási lehetőséget.

Érdemes figyelni a gyerekeket a játszótéren, ha lehetőségük van a szabad játékra! Az, hogy csetlenek-botlanak, felmásznak-leesnek, másokat figyelve célokat tűznek ki maguk elé, komolyan formálja azt, hogyan állnak később egy-egy kihívás elé. De ehhez szükség van a talpat égető homokra, az elsőre megmászhatatlannak tűnő mászókára, a horzsolásokra, és még számtalan bosszantó és kényelmetlen dologra. És igen: a gyerek bizony megsérülhet, sírni fog vagy hisztizni, dühös lesz és frusztrált. Aztán legközelebbre már új stratégiája lesz.

Peter Gray amerikai pszichológus is a játék fontossága mellett érvel, sőt, ennél tovább is megy: aggodalmát fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a modern oktatási rendszerek és a biztonság fontosságának hangsúlyozása hogyan fosztja meg a gyerekeket a szabad és izgalmas játék lehetőségétől. Párhuzamot húzott aközött, hogy az elmúlt ötven évben mind az Egyesült Államokban, mind más nyugati kultúrákban jelentősen lecsökkent a gyerekek játéklehetősége, és hogy ugyanebben az időszakban meredeken megnőtt a szorongás, az öngyilkosság és a depresszió gyermekek, serdülők és fiatal felnőttek körében.

Amerikai egyetemisták körében végzett kutatása alapján azt állítja, hogy az elmúlt 50 évben öt-nyolcszorosára nőtt a szorongással vagy depresszióval diagnosztizált hallgatók aránya. Ugyanez a tendencia vonatkozik a pszichopatikus rendellenességekre és a mániás személyiségzavarokra is. Gray szerint nem gyógyszerekkel kellene ezt a jelenséget kezelni, hanem szabadsággal: kicsit kevesebb kényelem és kicsit több hibázási lehetőség gyerekkorban, és a fiatal felnőttek kevésbé fogják tehetetlennek érezni magukat az élet adta kihívásokkal szemben.

Ezt olvastad már?

Ilyen volt egy elkényeztetett gyerek élete hetven éve

Ez is érdekelhet Megnézem