cirkusz;Fővárosi Nagycirkusz;

Felborult egyensúly

Egységes folyam a Csillagok – Égbeli tűk előadása a Fővárosi Nagycirkuszban. 

Nem konferálják föl külön-külön a számok artistáit, még csak ki sem írják őket, csupán a fináléban mondják be nevüket. Bevonulás sincs a műsor elején, nem járják körül integetve a porondot, ahová táncosok robbannak be a szélrózsa minden irányából. Szépséges fekete vagy fehér jelmez van rajtuk. Egyre vadabbul ropják. Ádáz hangokat is hallatnak, ahogy a zenekar is mind hangosabbá, a címnek megfelelően stílszerűen, mind égbekiáltóbbá válik. Rá kell jöjjünk, hogy a feketék és fehérek háborúskodnak egymással. Gyűlölködő mozdulatokat tesznek egymás felé, az arcuk is kellően marcona. A Fejes Kitty vezette tánckar egyre komolyabb feladatokra képes. Nem csak lejárják a koreográfiát, hanem kifejezőek a mozdulataik, sőt az arcuk is. A légtérben megjelenik egy földgolyóbis, jelezve, hogy a Föld maga és ezzel együtt az emberiség került veszélybe – erről regél az indításnak erős, de aztán eléggé elnyúló táncjelenet. Várnám már az artistákat. És érkezik is Vladimir Erofeev, aki egyre több egymásra tett görgőn egyensúlyozik, kicsit zsonglőrködik is rajtuk, és ezzel tán azt a vezérfonalat követi, hogy helyre kell állítani a felborult egyensúlyt. Ez neki rendszeresen sikerül, roppant ügyesen lavíroz, annyira hatalmas koncentrációval, hogy az arca rezzenéstelen, már-már komor, de amikor sikerül valami nehezebb attrakció, kivirul, mutatva, hogy megoldott valami nehezet, lehetetlennek tűnőt.

A zenének és vele együtt a régóta kiváló, Szakál László által vezetett zenekarnak ezúttal fokozott a szerepe, annyira, hogy ez a produkció lényegében koncert is. Nem véletlen, hogy a műsor címe Cseh Tamás-Bereményi Géza Háború van című számából származik, „Csillagok, égbeli tűk karcoljátok rá a szememre: / Háború van. / Csillagok, a háború tart, / szóljatok rá, hogy megálljon.” Fájdalmasan aktuális, költőien megfogalmazott közlendő. Gábor Anita és Tóth-Székely Zoltán nagy elánnal éneklik végig a produkciót. Ruzsa Magdi, Queen, Anna and the Barbies, Michael Jakson, David Bowie egyaránt szerepel a mustrán. A produkció arra szólít fel bennünket Pásztor Anna-Kiss Tibor-Pásztor Sámuel Márti dala című szerzeményének segítségével, hogy „Kezdjetek el élni, / hogy legyen mit mesélni / Majd az unokáknak, mikor körbeállnak…” És amikor berobbannak a manézsba az Addis Ababa csoport fiatal etióp művészei, és csinálnak egy álló rúdszámot, akkor abszolút az az érzésem, hogy nahát, ők tudják élvezni az életet! Elevenek, fülig ér a szájuk, hogy ugrándozhatnak a rúdon, szinte nem férnek a bőrükbe. Pillanatok alatt remek hangulatot csinálnak. Ehhez sebes mozdulatokkal táncolnak is. Olyanok, mint amikor a gyerkőcök féktelenül rajcsúroznak, és ilyenkor elfelejtkeznek a külvilágról: nincs gond, nincs baj, mámor van, a játék részesei örömet adnak és kapnak, és óriási élvezettel feloldódnak benne. De az etiópok esetében emögött komoly artista teljesítmény is áll, kemény, elmélyült munkával csiholták ki ezt a kicsattanó örömet.

Éppen az a problémám a szünet előtti számmal, hogy abban csekély az artista teljesítmény. Az orosz-ukrán háború óta nálunk tanulnak az Old Circus School Ukraine diákjai Svetlana Momot vezetésével, és fellépnek a műsorban. Ez szívet melengetően humánus. Láthatóan szépen fejlődnek. De nincs „izmos” gumiasztal számuk, csak kedves ugrabugrálás van, ahogy a porondon felfújt hatalmas gumipárnán sincs más ekkor. A szünet előtt ide a közönség közül is beözönölhetnek a gyerkőcök, és mintha valami gumivárban lennének, kezdetét veheti a nagy közös ugrabugra. Ami roppant kedves dolog, de nem értékelhető szám. Semmi bajom nem lenne azzal, hogy a gyerkőcök akár az egész szünetet végighancúrozzák, ha előtte van egy erős gumiasztal attrakció, de szám helyett ezt nem tudom elfogadni.

Közvetlenül a szünet után a nagy artista, Simet László – ő az, aki tavaly átment a Duna fölött drótkötélen – lépett volna fel úgynevezett szemafor, „űrhajós” produkciójával, de a próbán előfordult vele az, ami még soha, hogy egyensúlyát veszítve – már csaknem leérve négy méter magasról, ami neki jóformán annyi, mintha az utcán sétálna – leesett, és bokatörést szenvedett. Értékelendő gesztus, hogy nevét, képét nem vették le a műsor honlapjáról, hanem kiírták, hogy visszavárják. Hiányzik a programból, aminek nélküle nincs is magyar fellépője. Van viszont egy belga ifjú, Antony Cesar, ő egészen magas rendű művészetet csinál a légben. Mintha filozofálna, monológot mondana a testével. Gurtnin felhúzza magát a magasba, és olykor azt az érzetet kelti, mintha nem is lenne nehézkedési erő, máskor pedig mintha az élet nagy kérdései gyötörnék, lehúznák. Egészen különböző testhelyzeteket képes felvenni, az arcán is ott van ezernyi hangulat, dilemma, kétség és mámor. Széles érzelmi és gondolati amplitúdón játszik, mint a kiváló színészek.

A tematika miatt több az égbetörő szám, mint szokásos. A Duo Reflection gyűrű mutatványában ellentéteket jelenít meg a magasban, mintha tűz és víz lennének, veszekedő kettőst adnának elő, a jót és a rosszat, a fényt és az árnyékot reprezentálnák. Andrejs Fjodorvs fehér galambjai pedig artisztikusan repkednek a fejünk felett is, a szabadság meg a béke hírnökei, jelképei. Ráadásul két jó fej kutyával is „közösködnek”, szemléltetve, hogy különböző állatok, no és az ember között is lehet meghitt barátság. Ennek örömére szárnyal is Demjén Ferenc-Pavel Danek dala: „Vigyázz a madárra, / ha a válladra repül. / Bajban a világ, ha egyszer újra / messze száll.

A befejezéshez közeledve Martonosi Attila fekete és fehér jelmezei fokozatosan színesedni kezdenek, majd végül élénk színűvé válnak, a színskála valamennyi árnyalatában pompáznak. A Szimeiszter Balázs által kiötölt fények is sok színben pásztáznak. A porond közepére betolják egy hatalmas földgolyó fémvázát. Erre másznak fel, ezt töltik ki a műsor különböző országokból származó, de együtt dolgozni, netán egymást kedvelni, sőt szeretni is képes szereplői. Mint egy álomképben, kívánatos fantazmagóriában, gyönyörűséges vízióban egyesülnek, összetartanak akkor is, ha éppen egymásnak feszülő országokból származnak; oroszok és ukránok is vannak közöttük. A műsort rendező Fekete Péter váltig kísérletezik azzal, hogy a cirkusz ugyanolyan mélyen szóljon valamiről, mint a nívós színdarabok. Az arányok hol ide döccennek, hol oda. Most néhány fejbekólintóan ütős szám még elkelt volna cirkuszszakmai szempontból. De a program így is látványos, érezhetően tetszik a nézőknek.