Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Ahogyan az a Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) által szervezett, A magyar iparpolitika az Európai Unióban című februári rendezvényen elhangzott, az iparpolitikában az elmúlt évtizedekben paradigmaváltás szemtanúi lehettünk. Az 1980-as, ’90-es évek – sokáig domináns – neoliberális konszenzusának iparpolitikai alapvetése szerint az állam szerepe szinte kizárólag a piaci kudarcok korrekciójára korlátozódott. Az állam szerepe a technológiai fejlesztések előmozdítására, illetve horizontális versenyképességi beavatkozásokra fókuszál, amilyen például az infrastruktúra és a humán tőke fejlesztése.
A 2008-as világgazdasági válságra adott közpolitikai válaszok során azonban az állam gazdasági szerepe a nyugati világban általánosságban megnövekedett. A válságkezelés során egyes vállalatok jelentős állami támogatására vagy éppen államosítására is sor került. Mindez találkozott a fejlesztő állam koncepcióját képviselő ázsiai országok jelentette fokozódó kihívással.
Az erre adott válasz hatására a célzott iparpolitikai eszközök alkalmazása ismét előtérbe került, a tengerentúlon és az Európai Unióban egyaránt.
Magyarország elmúlt évtizedekbeli iparpolitikája is illeszkedett ebbe a trendbe, a feldolgozóipar, mindenekelőtt a járműgyártás kiemelt támogatásával. Ennek a stratégiának ugyanakkor láthatóan megvannak a korlátai is: ahogy arról nemrég a Portfolio-n is volt szó, az ipar részesedése a hozzáadott értéken belül nem nőtt az EU-csatlakozás óta eltelt két évtizedben, sőt, az utóbbi időben felülről megközelítette az uniós átlagot.
Ebben a helyzetben a hazai iparpolitika előtt két stratégiai út áll. Egyrészt folytatni a célzott iparfejlesztést, amely a működő tőkéért folytatott intenzív globális versenyben szükségszerűnek tűnik, ugyanakkor megvan a kockázata, hogy a támogatásokkal segített ágazatok később mégsem bizonyulnak versenyképesnek. Ennek sokat idézett, mégis valószínűleg legjobb példája az akkumulátorgyártás.
A másik út a horizontális iparpolitika újbóli megerősítése, amely bár kevésbé alkalmas „nemzeti bajnokok” világra segítésére, jelentősen növelheti a kis- és középvállalati szektor hosszú távú versenyképességét. Például, ahogy arra közelmúltban Losonci és szerzőtársainak tanulmánya rámutatott, a digitalizáció területén különösen a kisebb vállalatok mutatnak lemaradást, aminek behozatala jelentős versenyképességi tartalékok forrása lehet.
Az iparpolitika elmúlt húsz évét emellett megközelíthetjük a duális gazdaság problémájának perspektívájából is. A rendszerváltást követő években kialakult az a struktúra, amelyben a jellemzően külföldi tulajdonú multinacionális vállalatok mellett a változatos örökségű és hátterű magyar vállalkozások állnak versenyben a hazai és külföldi fogyasztókért. A célzott iparfejlesztés programjában tehát nemcsak egyes iparágak és szektorok kaptak kiemelt figyelmet, hanem előtérbe került a hazai tulajdonú vállalatok támogatására törekvés is.
Ez egyrészt szükségszerű megközelítésnek mutatkozott, amennyiben a hazai vállalatok döntő többsége jelentős technológiai, finanszírozási és egyéb lemaradásban volt, versenyképességük segítése megkerülhetetlen pontja volt az iparpolitikának. Másrészt ugyanakkor a duális szemlélet mentén működő iparpolitika korlátai is felvethetők. Ha a támogatások a tulajdonosi háttér mint szempont mentén érkeznek a gazdaság sokszínű szereplőihez, előfordulhat, hogy a termelékenység, a hozzáadott érték növelése nem kap kellő ösztönzést. Ha nem a hatékony, jól vezetett vállalatokat támogatja az iparpolitika,
akkor rendszer szinten nehéz előrelépést elérni a vállalatok hosszú távú versenyképességét megalapozó kérdésekben.
A duális gazdaság korlátaival kapcsolatos további szempontokat elemez Juhász és Reszegi tanulmánya, amelynek központi következtetései az alacsony hozzáadott értékű ipari termelés makrogazdasági súlyának növelése ellen szólnak. A munkahelyek számának növelését célzó verseny a külföldi tulajdonú, ilyen profilú gyártóegységek hazánkba telepítéséért nem feltétlenül jár pozitív hatással az ipar többi szereplőjének versenyképességére nézve.
Az iparpolitika további, a fentiekhez kapcsolódó kiemelt területe volt uniós csatlakozásunk óta a humán tőke fejlesztése. A „munkaalapú társadalom” gazdaságpolitikai célkitűzése jegyében az elmúlt bő évtizedben igen jelentős pozitív munkaerőpiaci folyamatok tanúi lehettünk Magyarországon. Amíg az aktív népesség száma jelentősen nőtt, a munkanélküliségi arány alacsony szintre csökkent. Ugyanakkor közelebbről nézve az iparban foglalkoztatottak száma csupán a 2008-as válság előtti szintre emelkedett vissza.
Ebből az következik, hogy az ipari hozzáadott érték érdemi növeléséhez a következő évtizedekben egyrészt a munkaerő létszámának további növelésére lenne szükség. Ennek hazai forrásai azonban nehezen fellelhetők. Másrészt a munkaerő képzettségét növelő beruházások, vagyis az oktatási rendszer fejlesztése áll előttünk mint kihívást jelentő feladat. Az oktatásra fordított közkiadások aránya ugyanakkor a GDP százalékában mérve hazánkban nemzetközi összehasonlításban alacsony. A leendő munkaerő fejlesztésébe eszközölt ilyen jellegű beruházás iparpolitikai szempontból mind a nagy-, mind a kis- és közepes vállalatokat egyaránt támogatná.
Ahhoz, hogy hazánk ipari vállalatainak versenyképességi forrása lehessen a munkaerő, nem elég annak költségszintjét alacsonyan tartani, hanem a képzettségének előrelátó fejlesztése szükséges.
A kapcsolódó állami feladat ugyanakkor hosszú távú perspektívát igénylő, jelentős kihívás, hiszen a jövő ma még alig látható igényeihez szükséges illeszteni az oktatási rendszer irányultságát. A gyorsan változó technológiai és piaci környezetben a konkrét iparági és szaktudás átadásáról fokozatosan áthelyeződik a hangsúly a tudás megszerzésére, illetve annak alkalmazására való képességeknek a fejlesztésére. A felsőoktatás több intézményében a problémaorientált ismeretátadás, az adatalapú gondolkodás kialakításának erősítése, a személyközi kommunikáció eszközeinek elsajátítása erősödő törekvések, amelyek már ezt célozzák. E reformok kiterjedtsége ugyanakkor még nem teljeskörű és folyamatos felülvizsgálatot igényel.
Összességében a fentiek alapján úgy látjuk, hogy a magyar iparpolitika által követett irányok alapvetően követték a nemzetközi trendeket, és a magyar ipar komoly fejlődést is fel tud mutatni ebben az időszakban. Ugyanakkor a gyorsan változó piaci környezetben a reaktív stratégiáknak megvannak a korlátjaik, ezért érdemes kiemelt figyelmet fordítani a hosszú távú fejlődés követelményeire, különös tekintettel az oktatási rendszer fejlesztésére. Lényeges ebben a hosszú távú szemléletben az egyes fejlesztési lépések egymásutánját tudatosan kezelni, és a várható kockázatokra stratégiai válaszokat adni. Ez nem kis kihívás, amelyben múlt, jelen, jövő kormányainak nem csupán gazdasági, hanem társadalmi vonatkozású felelőssége jelentkezik.
Címlapkép forrása: Getty Images
