Szokatlan kulturális esemény: 2024. február 1-jén, a köztársaság napján Vitányi Iván Archívumot nyitott meg a Demokratikus Koalíció Új Köztársaságért Alapítványa. Szokatlan, de annál inkább örömteli, hiszen az elmúlt két évtized inkább archívumok hatalmi kezdeményezésű bezárásáról szólt, elegendő csak a Lukács György Archívumot és az 1956-os Intézetet, illetve a Politikatörténeti Intézet archívumának megcsonkítását, kényszerköltöztetését említeni. A Népszabadság, a Kritika, a Beszélő, az Egyenlítő, a Tekintet s más lapok, folyóiratok beszántása egyúttal archívumuk fölszámolásával is együtt járt, még ha az Arcanum digitalizálási projektje fontos szövegeket ment is át korunkba és a jövőbe. A 2021 őszén, 97 éves korában elhunyt Vitányi Iván olyan sokoldalú személyiség volt, akinek tudományos, közéleti és publicisztikai tevékenysége, írástudói termékenysége nem emlék(ki)állításként, hanem – függetlenül jogi státuszától, igenis − nemzeti értékű közgyűjteményként intézményesül.
A magyar kultúra, a történelmi tudat, a politikai nyilvánosság, az értelmiség különösen sokat köszönhet Vitányinak: megszámlálhatatlanok − több nemzedékbeli − „posztgraduális” tanítványai, hívei. Kerek születésnapjain vagy a hétköznapokban és a halála után megannyi pályakép, elemző méltatás született róla és munkásságáról. Magam is szakmai, erkölcsi és ideológiai lekötelezettje vagyok, ha nem tartoztam is legszűkebb baráti-munkatársi körébe. Éppen 40 évvel ezelőtt írtam először Vitányi Ivánról, méltatva a Vitairat a mai magyar művelődésről című 1983-as könyvét (Népszabadság, 1984. február 25.), 2005-ben pedig gyűjteményt szerkesztettem Kultúraelméleti és művelődésszociológiai írásaiból. 1983-as vitairatának mondanivalója és sokat idézett záróbekezdése állóvizet kavart föl, indulatosan igyekezett meggyőzni a politikai vezetést, hogy ismerje fel végre a kultúra gazdasági innovációs, modernizációs és demokratizáló szerepét, s hagyjon fel a „maradványelv” politikai és finanszírozási gyakorlatával. Követelte, hogy az uralkodó ideológia depolitizálja és legalizálja az új kulturális irányzatokat, formákat, műfajokat, a sokszínűséget, mindazt, amit ő – pozitív értelemben − heteronóm kultúraként definiált. A művelődésszociológiai „vizsgálatok és a mindennapi tapasztalatok egyaránt arról győznek meg – írta –, hogy a kultúra, a szocializmussal és a nemzettel való azonosságtudat (identifikáció), a világkép és világnézet, az alkotókészség (kreativitás), a részvételi készség (participáció) és a (kulturális) demokrácia összetartozó fogalmak, együttesen határozzák meg az ember életmódját, társadalmi orientációját, magatartását. Így együtt válnak termelőerővé és szabják meg a társadalmi fejlődés lehetőségeit. (…) A közművelődés ügye nem járulékos AZÉRT-EZ-IS-HADD-MENJEN-CSAK, hanem a nemzet sorsának, jövőjének egyik kulcskérdése. Nem abból kell kiindulni, hogy mennyi pénz kell kultúrához, hanem hogy mennyi kultúra kell a pénzhez (értsd: a meglévő erőforrások észszerű felhasználáshoz, gazdasági fejlődésünk feltételeinek megteremtéséhez).”
Túl a napi politikai üzenet szocialista frazeológiáján: negyven év elteltével is egyetemes, nemzeti s egyúttal baloldali „igazságként” olvasható ez a projekt. Sajnos ma is aktuális.
***
Hány Vitányi Iván is volt? Legalább „annyi”, ahány – különböző témájú − könyvet publikált, de ő mégis egyazon, markáns, hiteles egyéniség. Mondhatnám akár, ha nem lenne lejáratva a jelző: „karizmatikus”, de glória és piedesztál − no meg nyakkendő − nélkül. Szintetizáló tudósként is pulóveres néptribun, akinek a műfaji repertoárjában egyaránt van bölcseleti monográfia, röpirat, kreatív programalkotás, heves polémia és pamflet. Egyetemista éveimben, az 1960-as évek második felében a beatet, az ifjúsági kultúrát, a rockot, a táncot és a táncházat „legitimáló” esszéit olvastam azonosulással. Sokunk kulturális dilemmáira is válaszolt az 1963-as A tánc, az 1965-ös A „könnyű műfaj”, majd a Lévai Júliával közösen írt Miből lesz a sláger? (1973), s több más írása, könyve. Ezeken túl is számos nyilvános kiállása. Fontos könyvekről, vitatott filmekről, erkölcsi kérdésekről, ideológiákról és reformtörekvésekről írt szenvedélyes cikkeit fűzte egybe Második prométheuszi forradalom című, felszabadító szellemiségű esszékötetében (1971). A hatvanas évek derekától kezdve vált legkedvesebb folyóiratommá a Valóság, amelynek Vitányi volt az egyik frontembere − Kőrösi József, Sükösd Mihály, Lázár István, Gyurkó László mellett. Meghökkentő, tabudöntögető írástudói magatartására jellemző volt, hogy miközben a populáris kultúrát okosan, egyszerre szakszerűen és empatikusan értelmezte, a „komoly” zeneesztétikában, zenepszichológiában és zeneszociológiában egyaránt járatosként vaskos könyveket, súlyos tanulmányokat tett le az asztalra, és Lukács György szuverén tanítványaként sajátos pozíciót foglalt el a hazai művészetteoretikusok céhében.
Vitányi az amatőr művészeti mozgalmak, Sebő Ferencék és a népfőiskolák támogatója, védelmezője és elemzője, az alternatív, sőt „ellenzékgyanús” nézetek, emberek „bujtatója”, intézményi kenyéradója szerepében tűnt föl, ugyanakkor – s ez nem skizofrénia − a botladozó, vissza-visszaforduló, de reformokkal mégiscsak megújulni akaró államszocialista rendszer innovatív közművelődési felfogásának egyik ihletője és kidolgozója lett. Ezzel is összefügghet, hogy sokfelől megtapasztalhatta a vele szembeni értetlenséget, bizalmatlanságot, sőt irigységet; nem is lehetett akadémikus, Széchenyi-díjat sem kapott. Ezerfelé csatázott, de mégsem vagdalkozva, s nem is belemerevedve a jellegzetes hazai sérelmi politika olykor jól fizető pozíciójába. Ellenkezőleg: hidakat épített patakok, folyók és folyamok, a magyar értelmiséget átszelő, megosztó árkok és klikkek fölé. Fesztelenül „anti-akadémikus” írástudó, vonzó sokoldalúsága, egyszerre intellektuális és mozgósító ereje, embereket, irányzatokat, ügyeket kibékítő, összekötő „humánpolitikája” s nem utolsósorban friss, valóban reneszánsz szellemű marxizmus-értelmezése fontos szerepet játszott a hazai értelmiség jelentős részének szakmai és világnézeti megújulásában, a társadalmi és kulturális reformok melletti elköteleződésében. S ezt akkor is el kell ismerni, ha ezekből a törekvésekből azóta több minden utópiának bizonyult.
Amikor Vitányi Iván számára is egyértelművé vált, hogy − főleg nemzetközi okokból − a pártállami rendszer már nem javítható, egyike volt azoknak, akik eltökélten, az élre állva, ugyanakkor a várható társadalmi és egyéni traumák minimalizálásának szándékával segítették „levezényelni”, majd igyekeztek korrigálni a rendszerváltozás folyamatát. Mit is? Egyrészt a többpártrendszerű jogállam kiépítését; másrészt a fiatal MSZP talpra állítását, programalkotását, a magyar szociáldemokrácia intellektuális fölépítését; harmadrészt egy új, plurális művelődési stratégia kidolgozását. E célok érdekében mozgósította a hatékony társadalomkritikához nélkülözhetetlen szociológia tudományos gyakorlatát. Ez utóbbit tekintette a rendszerváltozás előrehaladtával riasztó mértékűvé nőtt társadalmi-kulturális polarizálódás csökkentése egyik szellemi előfeltételének. A nemzetet nem elsősorban kifelé „megvédendő”, illetve történelmi-nyelvi-etnikai-kulturális képződménynek tekintette, hanem – emancipációs világképe alapján − éppen a súlyos egyenlőtlenségek csökkentésével és belső szolidaritással integrálandó valódi, szerves (persze nem homogén) társadalmi szerveződésnek.
A tágan értett kultúra és művelődés innovációja volt munkásságának a tengelye. A kultúra minősége és demokratikus teljesítőképessége felől ítélte meg a távoli- és a közelmúltat, az európai fejlődési trendeket, a mindenkori politikai vitákat, a forradalmiságot, a tőkés berendezkedést és a szocializmust, a magyar nemzet állapotát és az évezredforduló világhorizontját. Ez motiválta mindenkori szigorú társadalom- és rendszerkritikáját is. Az emberi közösségek hálózata, életmódjuk és életminőségük, sorsuk érdekelte leginkább. A magas és a populáris művészet iránti egyidejű vonzalmát a bartóki-kodályi modell racionalizálja; a művészi ihlet teremtő erejét József Attilával példázza; a demokratikus politikai kultúra normáját pedig a bibói örökség tudatosítja írástudói műhelyében. Vagyis (gyakori megfogalmazásában): a kultúra demokráciájának és a demokrácia kultúrájának egymásrautaltsága. Vitányi volt a magyar cultural studies doyenje, örökifjúként, fiatalokat leköröző kreativitással.
Szinte hat évtizeden át volt motorja a hazai művelődésszociológiai kutatásoknak. Metszően éles elemzéseinek fájdalmasan metaforikus konklúziója az „egyharmadország”, amelyről számos esetben írt. Méltatta az 1960−70-es évek kedvező szociális és kulturális jelenségeit, de kimutatta, milyen súlyos lemaradások, hiányok, kockázatok terhelik hazánkat. Másokkal együtt bizonyította, hogy a félperiféria régiójába szorulva az 1980−90-es években újra nőttek a szociális, jövedelmi, életformabeli és kulturális különbségek. 1985-ben könyvet is megjelentetett az Egyharmadországról. A gazdaságtól az életformákig, az ipari termékek minőségétől a kulturális intézmények működéséig, a családoktól a kisközösségekig nálunk a fejlett, illetve a centrum-országokhoz képest csak az egyharmaduk működik megfelelő színvonalon − állítja. A középső egyharmad bizonytalan, átmeneti helyzetben funkcionál, a harmadik harmad pedig végzetesen lemarad, marginalizálódik.
Ez a főbekólintóan szigorú diagnózis is magyarázza, hogy a programalkotó és szervező cselekvés mezejére lépett. Így lett a „népművelés”-periódus után az 1970-es évek dereka közművelődési szemléletváltásának egyik szakmai kidolgozója és harcosa, majd az 1980-as évek második fele reformjainak kulturális teoretikusa. Az 1990-es évek közepén egyik irányítója az országos művelődési helyzetfölmérésnek, kezdeményezője, integrálója a 2002−03-as kutatásoknak is, amelyek részeredményeit, tanulságait 2004−05-ben publikálták sorozatszerűen (Találkozások a kultúrával). Az egyre kritikusabb helyzetképből arra a következtetésre jutott, hogy társadalmunk érzékelhetően csúszik a lefelé nivelláló, kulturálatlan fogyasztói kapitalizmus lebutító, show-bizniszes, manipulálható világába. Az 1988−90-es szép remények a rendszerváltozás eltérülése miatt megcsalattak. Vitányi 2004-ben, Egyharmadország II. című esszéjében (Mozgó Világ 2004/1.) újabb szociológiai elemzések összegezése nyomán jutott arra a következtetésre, hogy „nálunk gyenge a középosztály, és az elmaradt s kimaradt, veszélyeztetett és vesztes rétegek aránya elviselhetetlenül nagy. Mindez pedig együtt jár a feudális-rendies vonások, az autoriter hatalomgyakorlás hagyományainak makacs továbbélésével és a kiéletlen (de éppen ezért nem talajtalan) naciokratizmussal való összefonódással és a mediokrata etatizmussal. (…) Az alapvető ok azonban nem magában a politikai hatalomban keresendő, hanem az egyharmadországban, a felső és alsó társadalom kettéosztottságában.” Az Európai Unióba való belépéssel 2004-ben látott némi reményt, de megsejtett újabb súlyos kockázatokat is: főleg a globalizáció fejlesztő esélyeinek elszalasztásában, az ország innovációképtelen „összeszerelő üzemmé”, „szemétlerakó teleppé” válásában, a „művelődési közép” meggyengülésében, az „udvari kultúra” és a szellemi pauperizáció polarizációjában. Vitányi újra és újra nekirugaszkodott ezen aggasztó tendenciák – mögöttük a riasztó illiberális és maffiaállami folyamatok – elemzésének és terápiás javaslatok megfogalmazásának. Romló politikai-társadalmi feltételek között továbbra is hazánk kétharmados demokráciává és kultúrává alakítása a cél, sőt az esély – érvelt. Csakhogy az ország „közben” átfordult egy másféle, egy politikai „kétharmadosságba”: az autoriter önkény kreálta parlamenti többség kétharmadosságába. Ma éppen ez a legfőbb akadálya a nemzet, az ország társadalmi-kulturális kétharmadosságának, illetve ez a fő felelőse hazánk egyre mélyebbre, zsákutcába sodródásának az etnonacionalista „szuverenitás” lobogója alatt.
Folyamatos kritikai attitűd határozta meg lap- és folyóirat-szerkesztői vállalkozásait is. Évtizedekig volt a Valóság, a Kádár-korszak legprogresszívebb, legbátrabb (és relatíve legszabadabb) tudományos fórumának egyik szerkesztője. Kifejezetten művelődéselméleti és gyakorlati orgánumként alapította meg 1974-ben és szerkesztette évekig a Kultúra és Közösség című, KÉK-nek becézett szaklapot, amely a népművelésből a közművelődésbe váltó – korántsem csupán terminológiai – fordulat jelentős orgánuma lett. Vissza is térek a 40 évvel ezelőtti – már idézett − vitairatának történelmi pillanatához. 1974 a fordulat éve volt a magyar művelődésszemlélet és kultúrpolitika történetében. Széles körű szakmai előtanulmányok és összegezések nyomán született meg az MSZMP ott és akkor viszonylag korszerű – az autoriter egypártrendszerben a lehetséges maximumot megcélzó − közművelődési határozata, ekkor alakult meg az Országos Közművelődési Tanács, és fogadta el az országgyűlés 1976-ban a közművelődési törvényt. Új, progresszív törekvések kaptak zöld utat. A folyamatban meghatározó szerepe volt Vitányinak. Ugyanakkor brutálisan ellentmondásos évek voltak ezek. A magát plebejus-munkás ellenzéknek tekintő politikai csoportosulás (szovjet közreműködéssel) leállíttatta a gazdasági reformot; Nyers Rezső, Fehér Lajos és Fock Jenő mellett leváltották a kulturális reformfolyamat politikai koordinátorát, Aczél Györgyöt. Több Lukács-tanítvány (Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György, Vajda Mihály s mások) ellen a nyilvánosságból őket kirekesztő, többjüket emigrációba kényszerítő ideologikus határozat született, amelyben Aczélnak is volt felelőssége. A szűkebben vett közművelődés sem kapta meg azt az anyagi támogatást, amit a párthatározat és a törvény előírt, működött a költségvetési „maradványelv”.
Az 1980-as évek eleje újabb politikai-kultúrpolitikai konfliktusokkal terhelődött meg. A mégoly felemás reformok veszítettek lendületükből, Kádár János stratégiája elbizonytalanodott, rendszerkritikus, főleg fiatal nemzedéki csoportok szerveződtek. A hazai ellenzéki mozgalmak is megélénkültek, ami a kultúra térfelét is átrendezte – nem utolsósorban a szamizdatok, az ún. első és második nyilvánosság összeérése révén. A kádári politika ebben a helyzetben leváltotta a Mozgó Világ folyóirat főszerkesztőjét, Kulin Ferencet, akivel az egész szerkesztőség is szolidaritást vállalt és felállt. E helyütt nem tudok kitérni e „régi Mozgó Világ” arculatára, értékeire és problémáira. Legyen elegendő – visszaemlékezésként is – ennyi: a politikai vezetők olyan alternatívát állítottak fel, hogy vagy új főszerkesztővel profilt és szemléletet vált a Mozgó Világ, vagy megszűnik a lap és nem indulhat helyette más, részben generációs hangvételű folyóirat. Vitányi és számos modern szellemű értelmiségi ezen a kényszerpályán az előbbi megoldást támogatta. Az új főszerkesztő 1984-től P. Szűcs Julianna művészettörténész, kritikus lett. Vitányi Iván az „új Mozgót” segítendő konstruktív és hatékony szerepet játszott, kezdettől fogva haláláig, közel négy évtizeden át vett részt a folyóirat profiljának, eszmei, társadalomszemléleti vonalának alakításában. A lap − a „népnemzeti” és a szamizdatos ellenzék „ellen-népfrontos koalíciója” helyett − a remélt pluralizálódó demokratikus szocializmus szellemi hátországának kiépítésére, szélesítésére vállalkozott. Ennek a stratégiának a politikai-logisztikai hátterét (Nyers Rezsővel és Újhelyi Szilárddal együtt) a Vitányi kezdeményezte, Kádárral is szembekerülő Új Márciusi Front törekedett biztosítani. A Mozgó nyílt támogatója lett az Új Márciusi Frontnak, 1988-ban kötetet is megjelentetett róla és dokumentumaiból. Nem a szervezőin és támogatóin, köztük Vitányi Ivánon múlott, hogy a történelem túlszaladt ezen a projekten, más vágányra siklott. Az egyik oldalról a Kádár utódlásáért rivalizáló balosok „hatalmi harca”, a másikról a kíméletlen rekapitalizáció és jobboldali offenzíva, a háttérben pedig a globális világrendszerváltás levétette a napirendről a demokratikus szocializmus modelljének Vitányi s mások által képviselt projektjét.
Mindig volt benne politikai hév, ami a sárospataki kollégiumi hagyományból is eredt (1943-ban érettségizett a helyi református kollégiumban). Fiatalon az antifasiszta ellenállók közé állt, a Gestapo börtönét is megjárta; a felszabadulás után a szabad szellemű, de rövid életű NÉKOSZ sugárzó személyisége, népzenei-kulturális szakértője lett. 1956−57-ben ő is „megpörkölődött”, majd az 1960−80-as években a szocialista távlatú reformok írástudó mozgalmárjaként vívott ki tekintélyt. 1990 után hivatásos politikussá vált, előbb az MSZP, majd a Demokratikus Koalíció vezető, tekintélyes személyisége lett, évtizedeken át az Országgyűlés választott képviselője volt. Politikai szerepének számos „intézményesülése” közül elég a Demokratikus Chartát említeni. „Többfrontos” küzdelmek, ugyanakkor toleráns, de vitaképes baloldali népfrontosság jellemezte, ami miatt a demokrata konzervatívok, a liberálisok, a népnemzetiek és a „csak” szakértelmiségiek is tisztelték. Megtalálta a módját annak, hogy a tőle akár gyökeresen eltérő világnézetű tehetségeket is támogassa, összefogja az értékalapú, jövőérdekű cselekvés jegyében. A Corvin téri Népművelési Intézetben helyet biztosított alternatív kulturális csoportoknak, sőt ellenzéki pártkezdeményeknek, olyanoknak is, amelyek azután esetenként Vitányiék ellenfeleivé, kirekesztőivé váltak.
Legfontosabb publikációs fórumává a Mozgó Világ vált. Pár különösen fontos írását „önkényesen” megemlítek, olyanokat, amelyekről olvasói jegyzeteim is maradtak: Kiútkeresés 1943-ban és 1988-ban (1988/8); A Kádár-korszak és az utókor (1997/1); 1956-ról baloldali szemmel (2001/9); Bibó üzenete (2004/12); Hatalom plusz kultúra, egyenlő történelem (2014/2-3). Impresszionálóak fesztelen interjúi, amelyekben saját életéről vallott, miközben folyamatosan állást foglalt nagy horderejű társadalmi kérdésekben is. Két utolsó könyvének koncepciója, illetve részletei szintén a Mozgó Világ hasábjain kaptak először nyilvánosságot: A feudalizmus továbbélése a mai Magyarországon (2012) és A küszöbember. Életem történetei Horthytól Orbánig (2014).
„Úri” származékként (önéletrajzi esszéiben írt erről) is radikális plebejus. Szerves népi-nemzeti műveltségével együtt is vérbeli urbánus, liberális világképpel is meggyőződéses szociáldemokrata. A diskurzus-morál megszállottja volt, de republikánus patriótaként nem eklektikus „békítgető”. Gyakran avantgárd, sőt nonkonform kulturális fogékonyságával is hagyományőrző. Értelmiségi létére okosan, rugalmasan tudott politizálni, de ez fordítva is igaz: politikus létére meg tudta őrizni értelmiségi ethoszát. Pátriárkai életkorban, polihisztorként és közéleti tisztségei „ellenére” élete végéig az egyik leginnovatívabb civil volt. A kultúra legjobb értelemben vett mindenese. Néptáncos korától kezdve intézményvezetői felelősségvállalásán át a művelődéspolitikusi szerepéig, szerteágazó társadalom- és kultúraelméleti publikációitól a hétköznapi és a politikai kulturáltság példamutató gyakorlásáig. Hatalma azonban sosem volt, „csak” szellemi, erkölcsi és szakmai tekintélye.
A globális és az európai társadalomfejlődést elemezve, Ady Endre, Bibó István és Szűcs Jenő nyomán a hazai szerves fejlődés hiányát, gyengeségét, gyakori megszakadását, az ide-oda csapódó kompország-létet tekintette hazánk és nemzetünk egyik – ha nem a legalapvetőbb – problémájának, az „egyharmadországnak”. Miközben folyamatosan vádolták, rágalmazzák a baloldalt azzal, hogy számára nem érték a nemzet, Vitányi munkássága meggyőző ellenpélda. Teoretikusként és a „fiatal” MSZP Országos Választmánya elnökeként 1992-ben kezdeményezője és jórészt szerzője volt a nemzeti kérdésről alkotott igényes koncepciónak, szakmai eszmecserének és dokumentumnak. Ez utóbbi állításai és megfogalmazásai 30 év után is pontosak, érvényesek, igaz: a baloldal szimbolikus politikája, kommunikációja és aktívahálózata alig hasznosította, talán nem is igen olvasta. A XIX. századi reformkort idéző szenvedélyes patriotizmus jellemezte Vitányit, ugyanakkor éles bírálója volt az évtizedekre megmerevedni látszó etnonacionalista, újfeudális berendezkedés hatalmasainak, ideológusainak, haszonélvezőinek és kiszolgálóinak. Az alávetettek, a „nép” egy része meghunyászkodó, beletörődő habitusának szintén. Ha számos dolgot ma talán némileg másként fogalmaz(na) is, mint korábban, kevesekről mondható el, hogy munkásságukban, pályájukon olyan erős lenne a gondolati és szemléleti kontinuitás, mint nála. Ne csodálkozzunk: ezt is a kultúra értése és az ő személyes kulturáltsága tette.
Koncepciózus, önérzetes, egyúttal éles hangvételű dokumentuma ennek az attitűdnek A nagy feladat előtt című 2015-ös hozzászólása a jogállamról és az alkotmányozásról szóló vitához az Élet és Irodalom hasábjain (2015. június 19.): „A magyar jobboldal hatalmát társadalmunk traumáira és a magyarnak hitt feudalizmusra alapozza. Olyan kultúrát akarnak hatalmi eszközökkel felerősíteni, amely a magyarság felsőbbrendűségének és üldözöttségének hitén alapul. Aki ebbe a hitvilágba beleáll, zárójelbe teszi a valódi kérdéseket, a demokráciát, a gazdaság és a társadalom megújulását, és szerepet vállal az álnemzeti álszabadságharcban. Aki pedig nem, jobb, ha befogja a száját. (…) A demokrácia híveinek nem egyszerű kormányváltást kell végrehajtaniuk, hanem el kell fogadniuk egymást, és meg kell nyerniük, sőt be kell vonniuk a társadalom többségét. Enélkül most sem fogunk továbbjutni az 1990-es félsikernél”. Egy évtizeddel ezelőtt írta ezt Vitányi. A helyzet azóta csak romlott, aggodalmas jövőképe időszerűbb, mint valaha.
Kedvenc, sokat idézett költője, Ady Endre az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című 1905-ös esszéjében így írt: „Ha száz évekkel hátrább cammogunk, és csak cammogunk, és újat nem tudunk adni, hacsak nem antikulturálisat, mi lesz velünk? Nem elég, ha vannak Apáczai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen föl a víz egy méternyire sem.”
Vitányi Iván, a küzdelmes Apáczai hűséges utóda 100 év múltán újra megélte ezt az Ady emlegette veszélyt. Mindent megtett a „néplélek”, a tömegek kultúrájának és kulturáltságának elmélyítéséért. Ezért is nevezhetjük hídépítőnek, a demokratikus éthosz harcosának. Vagy ahogy önmagát minősítette ironikusan: küszöbembernek. Hogy felfröccsen-e a víz az ő Apáczaihoz méltó métermázsás életműve alatt, azt a jövő fogja eldönteni. Jelenleg, 2024 tavaszán az Ady bírálta antikultúra terjeszkedésének és terpeszkedésének, éppen a kulturális intézmények esztelen oligarchikus centralizációjának az idejét éljük. Ezért is olyan fájó Vitányi Iván hiánya. Jövőre lenne százéves.