Márton László: Kis hazánk európai távlatból

Hadd kezdjem azzal, hogy ezt az előadást magyar barátommal, Nacsády Andrással közösen készítettük. Először röviden ismertetem a minden populista rendszerre jellemző vonásokat, majd összehasonlítom ezeket a jelenlegi magyar rendszerrel. Végül pedig felvázolom annak a személynek a portréját, aki ezt a rezsimet létrehozta és 14 éve kizárólagosan gyakorolja a hatalmat.

Bibó István a kollektív hisztériát a vereségre, a függetlenség elvesztésére és az állandó stresszre adott reakcióként határozza meg. A hisztériában szenvedő társadalom képtelen megkülönböztetni a valóságost, a lehetségestől és a kívánatostól. Képzeletbeli múltba menekül, és várja a „sors kiválasztottjának”, az igazságtalanságok helyrehozójának, a veszélyben lévő ország megmentőjének érkezését. Tegyük hozzá, ha a terep nem kedvező ilyen helyzet megteremtéséhez, az elhivatott mindig kész azt előidézni. Az új vezérnek feltétlenül meg kell nevezni azt az ellenfelet vagy csoportot – megszemélyesítve a veszélyt –, amelyre az összes frusztráció és trauma kivetül. Nem nehéz azonosítani a dráma főszereplőit: egyrészt a Duce, a Führer, a Caudillo – másrészt az antihős Emmanuel Goldstein, George Orwell híres, 1984 című regényében.

Az ilyen típusú uralkodót a jobbágyi mentalitású tömeg juttatja hatalomra. Ne feledjük, a jobbágyságot Angliában a XIV. században, Franciaországban 1791-ben, Magyarországon 1848-ban, Oroszországban pedig csak 1861-ben szüntették meg. A nyugat-európai és az ún. kelet-európai országok közötti különbség nagymértékben magyarázza gazdaságaik és társadalmaik eltérő fejlődését. Vajda Mihály filozófus szerint Magyarországon még mindig a jobbágymentalitás dominál, mert a magyarok nem értik a liberális demokráciát és tartanak tőle. Illyés Gyula költő, aki maga is a szegényparasztságból származik, ezt a jobbágymentalitást a következőképpen jellemezte: célja a túlélés, eszköze a hatalomnak való teljes alávetettség; az elnyomottak álnok természete; sorstársaik megvetése; kakaskodás a gyengébbekkel. A késői iparosodás és a középosztály hiánya vagy gyengesége miatt a paraszti tömegek folyamatosan szemben álltak a gyakran külföldi származású földbirtokos arisztokráciával. Ez az a termékeny talaj, amelyből mindenféle demagógok felemelkednek, hogy megragadják és soha többé ne adják ki a kezükből a hatalmat.

A mai Magyarország a populista rezsimek minden jellemzőjét magán viseli. Aki néhány év távollét után hazatér, észreveheti, hogy a köztársaság szó egyszerűen eltűnt a középületekről, akárcsak az európai zászló. A szégyenlős köztársaság elnöke minden alkalommal megváltozik, ha kompromittáló tények derülnek ki múltjáról. A miniszterelnök viszont nem változik, tizennégy éve osztatlanul birtokolja a hatalmat. Nyíltan ki is mondja, hogy egy „illiberális” rendszert akar felépíteni, elutasítja a fajok keveredését, ami a gyászos közelmúltból jól ismert kifejezés. Az igazságszolgáltatás feladata megvédeni az államot saját polgáraitól. Az Alkotmánybíróság tagjai és a bírák egy része valójában „katonák”, akik a hatalmon parancsainak engedelmeskednek. Az alaptörvénynek nevezett alkotmányt egy pártaktivista fogalmazta, a parlamenti többség pedig a népszavazást mellőzve fogadta el.

Néhány szó a magyarok mindennapi életéről. A rendszer ígérete kezdetben az volt: „senkit sem hagyunk az útszélén”. Ezt meg is valósították, az út szélén tengődőket az árokba taszították. Az infláció tavaly 18 százalékos volt. Az új földbirtokosok, bankárok és ügyvédek – a lakosság 10 százaléka – a földek felét birtokolják. Ismét elszaporodtak a földnélküli parasztok és a legelő nélküli pásztorok. A kormánypárt által meghirdetett gazdasági cél a a szomszédos Ausztriához való felzárkózás. Ám Magyarország Portugáliával és Romániával került egy szintre. Az iparpolitika támogatásokkal ösztönzi kínai gyárak betelepítését, ahol fülöp-szigeti munkások állítanak elő veszélyes vegyi anyagokkal akkumulátorokat. A vízellátás és a hulladékok eltüntetése a magyarokra maradt.

A hivatalos ideológia a nagyrészt képzelt múltra összpontosít. Az észt és a finn rokonságot tagadják; az új ősök a törökök és Közép-Ázsia lakói. Előszeretettel mutatják fel az évszázados sérelmeket; a barátok nem szövetségesek, a szövetségesek nem barátok. A politikai közbeszédben „Brüsszelként” emlegetett Európai Unió a kijelölt ellenfél, amelytől Magyarországnak óvakodnia kell. A magyar származású holokauszt-túlélőt, Soros György filantrópot, akinek alapítványa egykor a jelenlegi vezetők oktatását finanszírozta, jelképes mumussá léptették elő, mondván: az őshonos magyarokat afrikaiakkal és ázsiaiakkal akarja helyettesíteni. A határon Németországba átjutni kívánó migránsokat veszélyes barbároknak állítják be. Amikor Ferenc pápa felszólított, hogy nyissák meg a templomokat a hajléktalan migránsok befogadására, a budapesti érsek elrendelte azok bezárását. Mintegy 500 újságot egy kormány által ellenőrzött holdingba tömörítettek, a független rádióadókat elhallgattatták, és egy kivételével az összes televízió a kormány által tervezett műsorokat sugározza. A központosított kulturális élet kormánybiztosok ellenőrzése alatt áll.

A választások szabadok és tisztességtelenek. A választókerületeket gerrymanderezték, azaz amerikai módra feldarabolták, gyakorlatilag lehetetlenné téve az ellenzék győzelmet. A kormány egy zsák krumpliért megvásárolja a legszegényebbek voksait. Egy új hatóság ellenőrzi a pártok finanszírozását. Külföldről pénzt elfogadni bűncselekmény, az adókból finanszírozott kormánypropagandának azonban nincsenek korlátai.

Végezetül álljon itt Orbán Viktor miniszterelnök néhány jellemvonása. Édesapja, akit szintén „győztesnek” (Győzőnek) hívnak, a kommunista párt helyi vezetőségének volt a tagja, agitprop felelősként. A fiát szíjjal verte. A fiatal Orbán politikai karrierje a középiskolában kezdődött, KISZ-titkárként, azelőtt, hogy felfedezte volna liberális hajlamait. A Liberális Internacionálé alelnökévé választották, de az Európai Parlamentben a kereszténydemokrata frakcióra cserélte azt. Mivel Európa-ellenes álláspontja miatt kizárás fenyegette, új stratégiája a szélsőjobboldali tábor egyesítése a saját vezetése alatt.

A nagyközönség számára ismeretlen diák, akit az ifjúsági képviselőjének hívtak meg, egy blöff révén vált népszerűvé: az 1956-os felkelés mártírjainak temetésén a szovjet csapatok távozását követelte. Ez a merésznek tűnő gesztus valójában nem volt több a nyitott ajtó betörésénél. A szovjet csapatok távozásáról szóló megállapodást négy hónappal korábban írták alá. Személyes életcélját Orbán így foglalta össze: az ország leggazdagabb emberévé válni; mély nyomot hagyni a magyar történelemben; befolyásos pozíciót elfoglalni Európában.

Azt is kijelentette: „Nem vagyok gazdag ember, és soha nem is leszek az.” Ám a számok mást mutatnak. Apja, felesége és veje révén a család látható vagyona megközelíti a 100 milliárd forintot. Szomszédja és gyermekkori barátja, Mészáros Lőrinc, aki húsz éve még szerény gázszerelő volt, a Forbes listáján ma már 590 milliárd forintos vagyonnal rendelkezik. Ezt, saját beismerése szerint „Istennek, a szerencsének és Orbán Viktor barátságának” köszönheti. A legtöbb közgazdász úgy véli, a gázszerelő és a miniszterelnök kapcsolata valamivel túlmutat a barátságon. A vagyonának forrását illető gyanú annál is inkább megalapozottnak tűnik, mivel ezen összegek túlnyomó része európai uniós támogatásokból származik, amelyeket egyszereplős pályázatokon közvetlenül a családnak és a barátoknak juttatnak.

Orbán Viktor egyik jellemvonása: bosszút állni korábbi jótevőin és barátain. Soros György mellett üldözi azt a lelkészt, aki megkeresztelte két gyermekét, valamint kezdeti szövetségeseit. Ambíciója, hogy a történelem egyik főszereplőjévé váljon, teljesült. A kérdés, hogy miféle szerep ez. Gyakran kifejezi csodálatát Horthy Miklós, a két világháború közötti kormányzó iránt. Az ő regnálása alatt Magyarország hadat üzent Nagy-Britanniának, az USA-nak és a Szovjetuniónak, a vesztes oldalhoz csatlakozott, amivel újra az ötszáz évvel korábbi hajótörésbe kormányozta az országot.

Ami a jövőt illeti, nemrégiben bejelentette, hogy Brüsszelbe vonul és átalakítja az Európai Uniót.

Senki sem mondhatja, hogy nem figyelmeztettünk!

Az április 17-én Párizsban, a populizmusról tartott konferencián franciául elhangzott előadás szerkesztett változata