Ismerje meg a legújabb Nemzet Színészét – Csikos Sándor: „Egy éven át otthon árokpartot kaszáltam a tsz-ben” – interjú

Milyen volt a gyerekkora?

Van egy különös élményem; 1945-ben, négyéves koromban a házunkba odatelepítettek egy orosz orvosnőt, aki talán százados volt, talán őrnagy, erre nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy volt egy tisztiszolgája. Mi össze voltunk zsúfolva a ház egyik részébe, de ő minden áldott nap meglátogatott engem, a térdén lovagoltatott, majd benyúlt a zsebébe és adott nekem egy kockacukrot. Mindenki ámult, anyám is, hiszen a háború alatt a kockacukor nagyon nagy érték volt, mi jórészt puliszkát ettünk. Igen, emlékszem arra, hogy rengeteg puliszkát ettünk. Ennek ellenére a mai napig szeretem. Én sajnos nem tudom jól megfőzni, de az erdélyi barátaim remekül készítik.

A háború után könnyebb időszak következett a családja számára?

Sajnos nem. Az apám kisgazdapárti képviselő volt, és nem volt hajlandó belépni a Kommunista Pártba. Az államosítás során elvették a földjeinket, osztályidegennek kiáltottak ki bennünket. Két tehenünk és egy lovunk maradt. Onnantól azokat gondoztuk a háznál; iskola előtt mindig vizet adtam nekik, megetettem őket. De az egyik tehenet el kellett adnunk, mert olyan drága volt a takarmány, hogy nem győztük. A másik a „családi tehén” lett, úgy hívták, hogy Citrom. Ő ezután annyira szomorú volt, hogy folyamatosan szomorúan bőgött és nem evett, aminek következtében elapadt a teje. Anyám viszont rájött arra, hogy ha mellette vagyunk, eszik, úgyhogy onnantól kezdve amíg iskolában voltam, anyám ült oda mellé az istállóba, amikor pedig hazaértem, én ültem be hozzá, és egy petróleumlámpa fényénél olvastam verset, kémregényt a barátaimmal. Egy ilyen alkalommal került a kezembe Móricz Zsigmond: A boldog ember című regénye, ami rögtön belopta magát a szívembe. Azt tanultam meg belőle, hogy az ember tulajdonképpen boldogságra születik, csak meg kell és lehet is találni mindenben az örömöt, még a legkisebb dolgokban is. Én az apró dolgoknak is nagyon tudok örülni.

Akárcsak a háború alatt a kockacukornak… Nemrégiben viszont óriási öröm érte, ám erre térjünk rá később. Miként élte meg a családjával a nehéz éveket?

Aki nem élt ebben a korban, nem is igazán tudhatja, hogy miről beszélek. És azt is kívánom, hogy ne is értse meg soha ezt a fiatalabb generáció… 1948-ban kezdtem az iskolát, reggelente imádkoztunk és zsoltárt, énekeltünk. 1950-ben is énekeltünk, csak akkor már azt, hogy egy a jelszó, a béke, előre a boldog jövőért. Tudjuk, milyen boldog volt az a jövő… Elvettek tőlünk mindent csak azért, mert apám nem lépett be a pártba. Ezzel osztályidegenné vált, egy lóval fuvarozott, és mi anyámmal minden áldott nap fellélegeztünk, amikor hazatért a munkából. Nem vitték be és nem verték meg. Akkoriban ugyanis minden további nélkül megverték az osztályidegeneket. Apámat otthon nem verték meg, de a névrokonát igen, amit elképesztő módon tudtam meg. 1993-ban meghalt az édesanyám, a bátyámmal elmentünk koporsót intézni, a koporsós pedig bemutatkozott nekünk: „Csíkos Sándor vagyok.” Mondtam, hogy az mi apánkat is így hívták, mondja, tudja, mert az övét is, és az ő apját verték meg a miénk helyett. Jól megverték, mire rájöttek, hogy névrokonságról van szó… Hiába, az élet nagy drámaíró. Apám egyébként 1953-ban felment Pestre dolgozni, triciklizett, de sajnos hat évvel később meghalt. Van egy bátyám, akivel mi mindenhova jelentkeztünk, próbálkoztunk, de mindkettőnknek mindenhová utánunk nyúltak.

Tehát komoly problémákat okozott önnek gyerekként, fiatalemberként az osztályidegenség.

1956 szeptemberében kezdtem a gimnáziumot Karcagon, ott ért az októberi forradalom. November közepén elkezdtünk a fiúkkal írólapok felére szövegeket nyomtatni, mint például „Nagy Imrét a kormány élére!” „Az elhurcoltakat hozzák haza!” „Előre a szabad, független Magyarországért!”… Nos, az egyik társunknál megtalálták az egyik ilyen cédulát, aminek mondanom sem kell, semmiféle komoly jelentősége nem volt, hiszen gyerekek voltunk. Mégis örültek, hogy van valami, amit felmutathatnak ellenünk. Engem, mint osztályidegen kulákgyereket, a képviselő úr fiát kirúgtak Karcagról, így kerültem a debreceni Fazekas Gimnáziumba.

Rögös út vezetett a színészi hivatásig Csikos Sándor számára /Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Az eltanácsolással pedig jobbat nem is tehettek volna önnel, hiszen így került közel a hivatásához, a színművészethez…

A gimnáziumban nagyon élénk diákélet zajlott, és a Csokonai Színház két rendezője, Thuróczy Gyurka bácsi és Fényes Márta néni diákelőadásokat rendezett, amiben nagy sikerem volt. Ők mondták, hogy meg kellene próbálnom a Színművészetit. Az ötlet tetszett, de én akkor még magyartanár szerettem volna lenni, ám azt mondták, hogy a családi múltam miatt ideológiailag nem felelek meg.

Hogyan zajlottak a főiskolai évek?

1960-ban, a sikeres felvételi után augusztusban felhívtak a minisztériumból, és azt kezdték firtatni, hogy hány hold földje volt az apámnak, majd azt kérdezték, mit csinál a bátyám? Mondtam, hogy dolgozik a debreceni református nagytemplomban. Mit dolgozik? Segédlelkész. Akkoriban ezekért - a vallásosságért, az osztályidegenségért - feketepont járt, ezért én egy éven át otthon árokpartot kaszáltam a tsz-ben, majd a következő évben újra jelentkeztem. A főiskolán aztán senki, soha nem említette, hogy milyen kitérőt tettem. Simon Zsuzsa és Gáti József voltak a vezetőtanáraim, ők nagyon kedveltek, még később is leveleztem velük. Sosem éreztették velem, hogy mennyi buktatókon át vezetett az út számomra a főiskola elvégzéséig, és ez nagyon sokat jelent számomra.

Csikos Sándor Pilátus szerepében a Mester és Margaritában /Fotó: MTI/ Czegládi Zsolt

Csikos Sándor lett a Nemzet Színésze

Sosem bánta meg, hogy nem Budapesten kezdett nagy karrierbe, hanem a vidéken ért el olyan sikereket, mint a fővárosi pályatársai?

Én mindig tudtam, hogy önadminisztrációs ügyekben teljesen ügyetlen vagyok. Másrészt Debrecenben játszottam, rendeztem és tanítottam. A tanítás nagyon fontos volt számomra a várossal és a színházzal való kapcsolatomban, illetve a magánéletemben is. Úgy tűnt nekem, hogy a diákjaim hittek nekem, megszerettek engem, és én is megszerettem őket. Ezért tudtam harminc évig csinálni ezt a pályát. Ha tehetem, a mai napig megnézem őket, és utána mindig van miről beszélgetnünk. Miért jöttem volna el, ha Debrecenben mindig azt csinálhattam, amiért ezt a hivatást választottam? Művészileg nem elégített volna ki, hogy egyik nap a Rádióba megyek, aztán három napig filmet forgatok, aztán tévé és hó végén valahogy kijövök a pénzemből. A Jóisten megadta, hogy nem kellett ebben megalkudnom.

A családi életéről keveset lehet tudni, mesélne egy kicsit a szeretteiről?

Az első házasságomból van egy fiam, aki már felnőtt, fent él Budapesten, sikeres, jó munkája van, büszke vagyok rá. Az édesanyjával elváltak az útjaink, de a mai napig nagyon szoros, baráti viszony van közöttünk, számíthatunk egymásra.

Nemrégiben óriási veszteség érte; februárban elhunyt a felesége, Várhalmi Ilona, az országos színházi élet Cila nénije. Vele már nem oszthatta meg az örömét, ami a Nemzet Színésze elismeréssel érte. Banális kérdés, de hogy van most?

Harminc évet éltünk együtt, de nemcsak a magánéletben, a munkában is összefonódott az életünk, mindketten tanítottunk. Azt hiszem, ez a sok szép együtt töltött év a mai világban nem semmi. Nyolc-kilenc hónapon át ápoltam őt éjjel-nappal, ez idő alatt pedig mindketten felkészültünk arra, hogy be fog következni a legrosszabb. Nem váratlan baleset következtében szakadt rám a gyász, de így is nehéz. Nagyon fáj, borzasztóan hiányzik… Azt sosem kívántam, hogy haljon meg, de azt igen, hogy ne szenvedjen. Jó lenne megosztani vele az örömöt, ami ért.

Ön a Nemzet Színészei közül a harmadik művész, aki vidéken ért el hatalmas sikereket. Mit érzett, amikor megtudta a hírt?

Vidnyánszky Attila telefonhívása tényleg teljesen váratlanul ért, fogalmam sem volt, hogy engem szavaztak meg aznap. Amikor kihangosította a telefont, a kollégák elkezdtek kiabálni, mint mikor kicsöngetnek, hogy "Szia, Sanyi! Gratulálunk, örülünk neked!" Ez a spontán megnyilatkozás nagyon jól esett, soha nem felejtem el. Úgy érzem, hogy sokan a szakmában a vidéki színjátszást ismerik el. Ahogy mindenben, úgy a színházi világban is Budapest centrikusság van, úgy érzem, a vidéki színjátszás elismerését is jelenti ez a díj, amit vidéki művészek közül csak Király Levente és Kóti Árpád kapott meg eddig. Ha arra gondolok, hogy kik kapták és kik nem kapták meg ezt az elismerést, illetve azokat, amikben részem volt, csak ámulok és bámulok, és annyit tudok mondani: nagyon köszönöm.

BLIKK DOSSZIÉ

Nemzet Színésze