Az egyik legszerencsétlenebb ágazatunkban látta meg a kiugrási lehetőséget a kormány

Legfontosabb

2024. április 20. – 10:55

Az egyik legszerencsétlenebb ágazatunkban látta meg a kiugrási lehetőséget a kormány
Nagy István agrárminiszter egy Komárom-Esztergom megyei tehenészeti telep avatásán 2023. október 5-én – Fotó: Kovács Attila / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

A Nemzetgazdasági Minisztérium friss, 2030-as célokat kijelölő versenyképességi stratégiája a hat magyar kulcságazat egyikeként az élelmiszeripart nevezi meg, és ezeket a kulcságazatokat „hagyományos és sikeres” ágazatoknak nevezi. A mai magyar élelmiszeripar azonban hagyományosnak még csak-csak, de sikeresnek már nem nagyon nevezhető.

Hogy a fideszes politikusok miért azonosítják mégis évek óta mindig lehetséges kitörési pontként a szektort, az rejtély, persze még ennél is nagyobb rejtély, hogy ha már kitörési pontként azonosítják, miért nem tesznek érdemben az iparág helyzetének javításáért.

Ahogy Nagy Mártonék stratégiája is megjegyzi, az élelmiszeripar jövőjét lehetetlen a számára alapanyagokat előállító mezőgazdaság vizsgálata nélkül elemezni, igaz, a mezőgazdaságról ennek ellenére sem mond lényegében semmit a kormányzati dokumentum.

Összezárva a legjobbakkal

Az utóbbi években a magyar mezőgazdaság és az élelmiszeripar versenyképessége eltérően alakult. A mezőgazdaság versenyképessége – főként az ideömlő EU-s támogatások miatt – összességében sokat javult. Az ágazat termelékenysége és a termésátlagaink is nőnek, azaz egységnyi területről egyre több terményt takarítunk be. Ugyanakkor globális összehasonlításban hiába nevezhetők tisztességesnek a termésátlagaink, a mi nagy tragédiánk az, hogy a világ leghatékonyabb mezőgazdálkodóival vagyunk összezárva az EU-ban.

Mert az, hogy Magyarországon 2022-ben átlagosan 4-4,5 tonna búzát arattak hektáronként (2022 aszályos év volt, 2023-ban már 5,5 tonnát), impozánsnak tűnhet India 3,5 vagy Brazília 3,3 tonnájához képest, de a 7 tonnás hektáronkénti termésátlagot elérő franciák vagy a 9 tonna fölötti belgák fitymálóan nézik a számainkat.

Főleg úgy, hogy a talajadottságaink alapján elvileg többre lennénk képesek. És nem csupán búzában maradunk el – igaz, csak kicsit, de mégis – az EU-átlagtól, hanem a szántóföldi növények többségében. Az állattenyésztés hatékonyságát jelző mutatókban pedig még nagyobb a lemaradásunk, főleg az olyan, a világ élvonalába tartozó országok mögött, mint Dánia vagy Belgium.

Amiben a termésátlagokat tekintve nem vagyunk lemaradva, például a káposzta, abból meg egyre kevesebbet termesztünk. A zöldségeink vetésterületének folyamatos zsugorodását csak részben magyarázzák az öntözési hiányosságaink és az aszálynak való kitettség, legalább ugyanennyire fontos, hogy egyre nehezebb munkaerőt találni a mezőgazdaságba. Ha pedig nincs emberi munkaerő, akkor azt gépekkel kell helyettesíteni, azokra viszont általában csak nagyobb üzemekben, nagyobb táblákon éri meg beruházni.

Ennek megfelelően az utóbbi 20 évben jelentős centralizáció ment végbe a mezőgazdaságban, míg 2010-ben 351 ezer gazdaság működött Magyarországon, 2020-ban 234 ezer, 2023-ban pedig már csak 196 ezer. Ezek viszont összesen több földet műveltek. A folyamat ugyanakkor messze nem állt még le, itthon még mindig viszonylag kicsi az átlagos üzemméret, főleg az EU régebbi tagállamaihoz képest, ahol már korábban beindult a birtokkoncentráció.

Az átlagos táblaméret az ország jelentős részén szintén inkább kicsinek mondható. Ez környezetvédelmi szempontból ugyan üdvözlendő (hiszen változatosabb a táj, és adott esetben kisebb kárt okoznak az egy növényre specializálódott kórokozók és kártevők), gépi művelhetőség szempontjából azonban hátrány. Hiszen még ha sok földje van is egy vállalkozásnak, ha az kis táblákban van szétszórva, sok idő és üzemanyag megy el azzal, hogy a gépek átjussanak az egyik tábláról a másikra. (Ebben a mutatóban – ahogy a mezőgazdasági mutatók jelentős részében – a környezetvédelmi és a gazdasági érdekek nem feltétlenül esnek egybe.)

Közben a magyar mezőgazdaság munkaerő-termelékenysége még mindig rendkívül alacsony, a Központi Statisztikai Hivatal szerint „nemzetközi összehasonlításban a hazai munkaerő termelékenysége az egyik legalacsonyabb a nagyobb kibocsátó uniós tagországok között. A hazai érték (11 ezer euró/éves munkaerőegység) a 27 tagország átlagának alig több mint a fele, a német és a francia érték negyede.”

Ezek a tényezők együttesen vezettek oda, hogy az öntözésre szoruló és munkaigényes növényeink vetésterülete folyamatosan csökken, közben egyre nagyobb üzemek egyre nagyobb területen vetnek kevésbé munkaigényes növényeket, gabonaféléket, kukoricát, repcét, napraforgót, esetleg szóját. Egyre több példa van persze a gépesített, modern, magas termelékenységű üzemekre is, de az EU régebbi tagállamaival összehasonlítva a számuk még mindig elenyésző.

A bolgárok után büszkén

Erre a mezőgazdasági szerkezetre támaszkodik a magyar élelmiszeripar, aminek termelékenysége minden elemzés szerint kimagaslóan rossz, nemcsak az EU többi tagállamának élelmiszeriparához képest, hanem a magyar gazdaság más szegmenseihez képest is. A Magyar Nemzeti Bank 2023-as versenyképességi jelentése szerint az uniós országok közül a magyar élelmiszeripar munkatermelékenysége a 2. legalacsonyabb, az egy munkavállalóra jutó hozzáadott érték egyedül a bolgár élelmiszeripar termelékenységét előzi meg.

Emellett a szegmens energiahatékonysága is elmarad az EU-átlagtól, azaz egységnyi terméket több energia és nagyobb munkaerő befektetésével képes csak előállítani.

Ez rendkívül sebezhetővé teszi az ágazatot a költségsokkokkal szemben, hiszen ha nőnek az energiaárak vagy az alapanyagok árai, akkor az a költségnövekedés ilyen rossz termelékenység mellett csak sokkal nagyobb áremelésekkel gazdálkodható ki. A jegybank már a 2022-es jelentésében is megállapította – és ezt megismételte a 2023-asban is –, hogy legnagyobbrészt ez a hiányosság magyarázta a rendkívül magas magyar élelmiszer-inflációt is, hiszen ugyanazokra a negatív hatásokra a magyar élelmiszeripar nagyobb áremelésekkel tudott csak reagálni.

„A termelői és fogyasztói árakban egyaránt jelentkező nagyobb költségérzékenység megerősíti, hogy a versenyképességi hiányosságok a magyar élelmiszeripari lánc egészére kiterjednek” – írja az MNB, és hozzáteszik azt is, hogy a magyar élelmiszeriparban a vállalatok között sincs elégséges verseny, ami szintén az infláció emelkedése irányába hat. Hogy mennyire nincs elégséges verseny, jól példázza, mekkora volt a hazai élelmiszeripari cégek profitnövekedése 2022-ben: a jegybank szerint a nominális profitok 55 százalékkal emelkedtek az előző évhez képest, ami a 2013–2019 közötti időszakban megfigyelhető évi átlagos profitnövekedés több, mint 18-szorosa volt.

A jegybank 2022-es versenyképességi jelentése szerint „a belső kereslet szempontjából kiemelt jelentőségű élelmiszeripar a feldolgozóipar kevésbé termelékeny ágazatai közé tartozik. 2001 és 2019 között a termelékenység mintegy 25 százalékkal emelkedett, amely érdemben elmarad a feldolgozóipar egészéhez képest, míg az ágazat termelői árai 85 százalékkal emelkedtek, mely magasabb, mint a feldolgozóipari átlag”.

Pesti Csaba, az Agrárközgazdasági Intézet munkatársa 2022 őszén a Központi Statisztikai Hivatal és a Magyar Statisztikai Társaság konferenciáján tartott, a magyar élelmiszer-infláció okait taglaló előadásában arról beszélt, hogy a magyar élelmiszeripari cégek jövedelme és forrásellátottsága is jócskán elmarad az agrárcégekétől, rosszabb az árbevétel-arányos jövedelmezőségük, és nem kapnak uniós agrártámogatásokat sem. Ezzel kevesebb tőkéjük halmozódik fel, kevesebb a tartalékuk, kiszolgáltatottabbak a piaci folyamatoknak.

Az unióban nehéz ellentartani

Mindez persze nem magyar sajátosság, az Európai Unió más tagállamai is küzdenek hasonló termelékenységi problémákkal. A gond csak az, hogy az EU magterülete, azaz az alapító tagállamok mezőgazdasága és élelmiszeripara többnyire fejlettebb és termelékenyebb, így a belső piacon felülkerekedik a versenyben. És mivel a kevésbé termelékeny élelmiszeriparral rendelkező országok agrárszektora jelentős uniós támogatásokat kap, az élelmiszeripari feldolgozószektor fejlődése nem tudja követni ezekben az országokban a mezőgazdaság termelékenységének növekedését. Így pedig fennáll a veszélye annak, hogy az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása mellett,

fejlett élelmiszeripar híján ezek az országok az EU fejlettebb élelmiszeriparral rendelkező tagállamainak egyszerű alapanyag-beszállítóivá válnak.

Azok a tagállamok pedig, amik megpróbálnak szabályozási lépésekkel tompítani ezeken a hatásokon, rendre az Európai Unió hatóságaival találják szemben magukat. Románia például az élelmiszer-kereskedelemről szóló 321/2009-es törvényének 2016-os módosításával előírta, hogy a legnagyobb áruházakban kapható élelmiszerek legalább felének hazai forrásból kell származnia és rövid ellátási láncon keresztül kell az üzletek polcaira jutnia. 2016 novemberében meg is érkezett a román kormányhoz az Európai Bizottság figyelmeztetése, amelyben kötelezettségszegési eljárás megindítását helyezték kilátásba, a Bizottság értelmezése szerint ugyanis a román szabályozás sérti az áruk szabad mozgásának elvét. Az eljárás 2017-ben meg is indult Románia ellen, évekig tartó jogi huzavona kezdődött, a végén Románia 2020-ban az Európai Bizottság iránymutatásainak megfelelően írta át a vitatott jogszabályt, jelentősen felpuhítva annak rendelkezéseit.

Nagy Mártonék minden bizonnyal tisztában vannak ezzel a helyzettel, de a versenyképességi stratégiájukban csak annyit írnak, hogy ezt megváltoztatják. Arról hallgatnak, hogy hogyan.

Azt írják, garantálják az ellátásbiztonságot, és javítják a hazai beszállítók helyzetét, védik a hazai vállalatokat. Ez fontos és jó célkitűzés, de – ahogy Románia példáján is látszik – a megvalósítása nem olyan egyszerű. A második programpontjuk, a digitalizáció elősegítése, szintén remek dolog, de egyrészt nagyon sok pénz kell hozzá, másrészt pedig a hazai üzemek ilyen felfejlesztése csak a szektor egyik problémáját, a rossz termelékenységet oldaná meg, a másikat, azaz hogy nincs verseny, semmiképp. Nagy Mártonék harmadik stratégiai célja az exportösztönzés. Ebben valóban lenne hová fejlődni, és talán ezen a területen van a legnagyobb mozgástere a kormánynak. Ugyanakkor az is látszik, hogy mezőgazdasági exportban az utóbbi években nem sikerült nagyot villantani, főleg a regionális versenytársainkhoz, például Lengyelországhoz képest.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!