Elhagyott, majd felhívott és közölte, hogy gyermeket vár. Mi tegyek most, merjem bevállalni az én koromban?

Két lányunk született a férjemmel, mindkettő elfogadható anyagi körülmények közé, ráadásul mindkettőt akartuk is. A sors úgy hozta, hogy nem is lett több terhességem. Sok velemkorú barátnőm, kolléganőm került olyan helyzetbe, hogy az abortuszt fontolgatta. Vagy azért, mert még nem akart gyereket, vagy azért, mert anyagilag komplikált lett volna, vagy mert a házasságán kívül esett teherbe. Akkoriban olyan volt az abortusz, mint egy hasmenés, vagy hogy is mondjam…

Az emberek nem gondoltak bele, mit is művelnek azzal a kis gyerekkezdeménnyel, akitől kényükre-kedvükre meg akarnak szabadulni.

Nekem szerencsém volt, soha hanem kényszerített semmi abba a helyzetbe, hogy ezen gondolkozzam. Persze, hogy elleneztem az abortuszt, és titokban ferde szemmel néztem azokra az ismerőseimre, akik éltek vele.

A nagyobbik lányom 16 volt, a kisebbik 13, amikor a férjem úgy döntött, lelép egy fiatalabb nővel.

Egyedül maradtunk. A lányaim, ha nem is mondták ki, engem okoltak, amiért nem tudtam megtartani az apjukat. Észre sem vettem, és elfordultak tőlem, a nálam jóval lazább és fiatalabb „mostoha anyuka” elszédítette őket menő ruhákkal, sminkfelszereléssel, amiket én nem tudtam megvenni nekik.

A lányom is lelépett

A 16 éves lányom egyszer azzal állt elő, hogy inkább az apjához költözne, mert én csak aggódni meg veszekedni tudok, ott pedig „normális” a hangulat. Hiába kértem, könyörögtem. Elment. Ketten maradtunk a kisebbikkel, aki ezentúl még dühösebb volt rám.

Amint a nagyobbik lányom betöltötte a tizennyolcat, az apjától is lelépett, mert időközben beleszeretett egy harmincéves férfiba. Két hónap múlva sírva hívott fel, hogy beszélnünk kell, mert nagy baj van. Végre hazajött. Vagy negyedórán át zokogott az ölemben, mire végre elmondta, hogy terhes. A második hónap végén járt.

Merjek bevállalni egy csöppséget az én koromban?

Hirtelen lefutott bennem minden érv és ellenérv. Először kétségbeestem, aztán megtelt a szívem örömmel, hogy kisbabát vár a lányom, az unokámat. De végül megint a kétségbeesés: mit kezd a gyerekem egy gyerekkel. Mi lesz az egyetemmel, a terveivel, és egyáltalán, mellette áll-e majd az a férfi, lehet-e számítani rá… Gyanítom, hogy nem. Úgyis rám marad majd a baba... De be tudom vállalni? Be merjem vállalni?

Egy anya azonnal tanácsot ad, véleményt nyilvánít, aztán elvárja, hogy a gyerekei aszerint cselekedjenek. Tudom. Én is ilyen anya vagyok. De abban a pillanatban beláttam, hogy ebben a kérdésben a lányomnak kell dönteni. Én legfeljebb a jelenlétemmel, együttérzésemmel, szeretetemmel segíthetem, aztán nincs más dolgom, mint hogy anyatigrisként kiálljak mellette, bárhogy is dönt.