Felváltva színész, zeneszerző, filmes és vállalkozó. Lelkes Botond valamennyi munkaként űzött hobbijához több szálon kapcsolódik, és örömmel keresztezi őket. De egy kis szerencsével zongora mögött ülve is elcsípheted, amint az arcodat fürkészve próbája zenébe önteni a személyiségedet.

A szüleidtől örökölted a művészetek szeretetét?

Az érdeklődést mindenképp. Apai ágon elég erős képzőművész-generációk követték egymást: apukám festőművész, és nagynénik, nagybácsik, a nagypapám, a dédmamám és a dédpapám is azok voltak. Anyukám pedig fotóművész, és az egyik nagybácsi az ő ágán is szobrász. A művészet szeretetét magamnak kellett felfedeznem, de tény, hogy rendesen volt „hozott anyag”. 

Emlékszel arra, hogy mikor jött el ez a pont?

Először hatéves korom körül, a zenével kezdődött, hogy a művészettel foglalkozni örömet adott. Órákig pötyögtem a dédmamám zongoráján, az teljesen kikapcsolt. A másik pedig – az, amikor az embert felvillanyozza, hogy mások nézik és hatást vált ki belőlük – a színészettel jött meg, első-második osztályos korom körül. A váci Waldorf-iskolába jártam, ahol minden év végén volt egy előadás, amiben szerepelhettünk. Ott kapott el ez az érzés. Egyre komolyabban érdekelt a színjátszás, de aztán egy időre kiábrándultam belőle. Az első kamaszkori lázadásom az volt, hogy otthagytam. Elmentem a piarista gimnáziumba, elkezdtem tőzsdézni és a reáltudományok felé irányítani az agyam. Két évig bírtam. Ekkor már osztálytársak, barátok voltunk Gloviczki Bernáttal (szintén színész – a szerk.), vele együtt mentünk át a Vörösmartyba. Tudatosan dráma tagozatra, hogy aztán bekerülhessünk a Színműre, ahova fel is vettek.

Fiatal korod ellenére már jó pár társulatban megfordultál. A szerepeid közül melyeket érzed a legmeghatározóbbnak?

Mivel még viszonylag az elején tartok, az összes szerepben volt valami, ami meghatározó. Tanulságos, hogy ugyanannyira tudok élvezni jelentős kőszínházi szerepet, mint egyetemi produkciót. Amikor párhuzamosan csináltam ezt a kettőt – egy éve végeztem –, akkor is érdekes volt, hogy ugyanolyan jó érzés benne lenni Tarnóczi Jakab előadásában, A nagy Ibsen-vizsgában a Trafóban, mint bármilyen más, nagy szerepben. Most, hogy visszamentem Hevesi Fanni A halál kilovagolt Perzsiából-rendezésébe, és emellett a kőszínházi darabokat, a zeneszerzést és a filmes cégünket is csinálom, érzem, hogy iszonyatosan nagy öröm, ha fiatal alkotókkal kísérletezhetek. És látom, hogy mekkora különbség van a kőszínházi életforma, a társulathoz tartozás meg a között a fiatalos, még csiszolatlan, de annál izgalmasabb energia között, ami egy egyetemi osztályban jellemző. 

Nehéz szerepet kiemelni, inkább meghatározó emberek vannak, akikkel dolgozhattam vagy nagy hatással voltak rám. A Bűn és bűnhődést és a Vízityúkot is szerettem Zsótér Sándorral, mindkétszer zeneszerző és színész is voltam. Tarnóczi Jakabot és Tárnoki Márkot szintén ide sorolhatnám, ahogy Jákfalvi Magdolnát, Földényi F. Lászlót és Mélyi Józsefet is.

A zeneszerzés mikor kezdett el foglalkoztatni?

Tíz évig csellóztam és zongoráztam, emelt szinten tanultam a zenét, innen jön a technikai tudás része. A zeneszerzés a gimnázium diákszínjátszó körében kezdődött. Az egyik előadáshoz zene kellett, és jelentkeztem, hogy szívesen megcsinálom, aztán szép lassan átbillentünk oda, hogy már azokhoz a darabokhoz is én szereztem zenét, amikben nem játszottam.

Ma hogyan kezdődik el ez a folyamat? Mi az, ami inspirál? 

Mindenképp jó a rendezővel elbeszélgetni, de az is előfordul, hogy ösztönösebben alakul. Most épp Goldberg Emília Pipás Pista-filmjének zenéjén és két színházi előadáson dolgozom. Ezek Bezerédi Bendegúz Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című rendezése és Zsótér Sándor Alice Csodaországban című darabja. Az utóbbin, amint elkezdtem gondolkodni, rögtön körvonalazódni kezdett a finálé, amit anélkül írtam meg, hogy beszéltem volna Sándorral vagy olvastam volna a szövegkönyv átiratát. Tehát van ilyen is. Emíliánál pedig megnéztem a filmet, és szintén anélkül, hogy beszélgettünk volna, már azt mondtam neki, amikor találkoztunk: „Szia, ne haragudj, én már csináltam két zenét, mert tök inspiráló volt ez és ez a jelenet.” Van, ami magától értetődő, máskor viszont órákon át agyalni kell a rendezővel. 

A Székesfehérváron játszott Csongor és Tündének a zenéjét is te szerezted, és a vetítéséhez is van közöd.

A NoN Lieu filmes cégnek én vagyok az egyik összetartója, a létrehozásában is részt vettem. Filmgyártással foglalkozunk, fő profilunk és törekvésünk az, hogy olyan filmes alkotóknak segítsünk, akik máshonnan talán nem kapnának lehetőséget. A crossoveres és a filmes designkihívásokat keressük. A Csongor és Tünde esetében a zeneszerzés éppúgy az én feladatom volt, mint a bejátszók és filmes anyagok rendezése. Azt szerettem volna, hogy a nézők lássák, milyen az, amikor nemcsak díszletfal van a LED-falon, hanem az egész megmozdul. Kicsit játsszunk, mozgassuk meg a képzelőerőnket, hajtsuk ki a rendszerből, amit lehet! 

Tavaly a Tarnóczi Jakab által rendezett Winterreise című előadást vettük fel az Örkényben. Akkor én voltam az operatőr, és a NoN Lieu-vel gyártottuk a filmet, amely Prágában, a színházi látványtervezők világkiállításán a legjobb designnak járó díjat nyerte. A Tárnoki Márk által rendezett Pánik szintén olyan, most futó előadás, amelyben filmes segítséget nyújtottunk. Szóval tök jó misszió a színházat a filmmel összefűzni. Sok lehetőséget, fantáziát látok benne.

A filmezés is ugyanolyan régóta érdekel, mint a zene és a színház?

A filmezés mindig is érdekelt, de komolyan akkor kezdtünk el vele foglalkozni, amikor a Covid keresztülhúzta a tanulmányainkat. Baromi jó osztályközösségünk volt; lényegében azért tudtunk bármit is csinálni, mert ott voltunk egymásnak. Mi vagyunk az az osztály, amelynek felmondtak az osztályfőnökei, és elmentek az iskolából. Mi pedig összezártunk. 

A filmezés is úgy indult, hogy a Covid idején Zoomon kellett volna csókjelenetet játszanom az egyik osztálytársammal a Shakespeare-kortárs Ben Jonson darabjában. Egyrészt fura és vicces helyzet volt, de leginkább úgy éreztem, hogy kínos és nem működik. Azon gondolkodtam, hogy ha már színház meg film, akkor miért ne lehetne filmszínház? Arról, hogy a technikai része hogyan működik a dolognak, semmit sem tudtunk, de belevágtunk: filmes adaptációt csináltunk a Heilbronni Katicából, és nagyon szerettük. Érdekes volt, hogy olyan dolgokat tudtunk megmutatni, amiket látva a filmet megnézők ugyanazt érezték, amit mi akkor, amikor az egészet kitaláltuk. Így sikerélménye lett a csapatnak, aztán jött még egy feladat, és az egész szépen afelé indult, hogy folytassuk. Vettünk használtan egy Blackmagic kamerát, ami a belépőszintje a filmes kameráknak, és kölcsönzőszolgáltatást építettünk köré. Most már jobb kamerával forgatunk. Szépen, organikusan kialakult az egész. 

Videóklipeket is készítetek.

Sokat csináltunk már. Ezeknek nagyrészt a gyártásában veszek részt és producerként, de néha a rendezőjükként is segítem az elkészülésüket. Most például Lil Frakknak fogunk videót csinálni, és nemrég készült el Krúbi Ganxsta Zolee tehet mindenről című klipje, amit rendeztem is. Ilyenkor teljesen más részét kell használnod az agyadnak, de a cél ugyanaz: hogy valamit létre akarsz hozni. Akárcsak a zenében, a színházban, a filmben. 

Viszont valahogy profitot kell termelni ahhoz, hogy aztán filmeket szponzorálhass. Tavaly 11 kisfilmet támogattunk, amelyek nagy része utómunkafázisban van. Az alkotók elkezdenek ránk számítani, és amikor azt mondjuk, hogy NoN Lieu, már nem kérdeznek vissza, hogy az mit jelent, hanem például azt is tudják, hogy ki az a Marc Augé, aki miatt így neveztük el a céget. Az, hogy reklámokat, videóklipeket meg divatvideókat is csinálunk, jó, de végső soron alkotóműhely létrehozása a cél, ahova azok fordulhatnak, akiknek jó ötletük van. Mi pedig megpróbálunk a legjobb tudásunk és az eszközrendszerünk által támaszt nyújtani nekik.

Láttam, hogy korábban összművészeti egyesületed volt.

Igen, a Satöbbi. Az még új „időszámításunk”, a Covid előtt volt. MOME-sok, képzősök meg ketten az SZFE-ről csináltuk. Nagyon hittünk abban, hogy kell egy hely, ahol emberek találkozhatnak és együtt dolgozhatnak, ahol vannak műhelyek, kocsma, színházterem, koncerttér. Ennek a (láz)álomnak a „melléktermékeként” nagyon sok izgalmas projekt indult. Például a Terek Közti Körök, amelyben közterekkel foglalkoztunk, volt egy kutatásunk például a Blaháról. Az akkoriban született, Tükör Zene – Párbeszéd két ismeretlenre című performanszot azóta is játszom. 

Mesélj egy kicsit arról is! 

Az a lényege, hogy zongora és midipad van mellettem, ami bármilyen hangzást képes produkálni. Velem szemben szék, amelyen most te ülsz, mögöttem kamera, ami rád van irányítva, és közeliben látja az arcodat, amit kivetítek, így a közönség ott is nézheti a reakcióidat. Játszom neked, improvizálok rólad; abból, ami belőled jön. Látom a reakcióidat, a nézők is látják őket, és ebből fura figyelem adok-kapok jön létre.

Akik erre az előadásra beülnek, vagy nyitottak, vagy zárkózottak, provokatívak. Először semmit sem értenek... Aztán szép lassan mindenki „megtörik”, és elkezd figyelni, mert az egész valami fontosabbról kezd el szólni. Annak, ahogyan „alád zenélek”, némafilmes hangulata van: ez így együtt film, zeneszerzés és előadás is, hiszen két élő idegrendszer találkozásából jön létre. Tökéletes keveréke mindannak, ami érdekel. És érdekes egy másik ember szemén keresztül látnod magadat, vagyis azzal szembesülni, hogy ki vagy te akkor, abban a pillanatban. Egy srác az egyik után megkeresett, hogy beszélgetnénk-e, mert írna a produkcióról a doktorijában. Ez a sorozat egyébként még mindig megy a Szimplában. 

A filmekhez visszakanyarodva: milyen egyéb projektjeid vannak most?

Producerként több projekten is dolgozom, ebből kettő gyártási fázishoz érkezett. Az egyik Erkel Bálint Megismételhetetlen című kisjátékfilmje, amelynek nagyon jól megírt, lehetőségekkel teli forgatókönyve van. A gyártás előkészítésénél tartunk, és ha minden jól megy, szeptemberben elkezdődik a forgatás. 

A Meichl Frida Regnum Marianum című forgatókönyvéből készítendő filmnek már megvan a castingja, most indul majd közösségi kampány a finanszírozás érdekében. Udvaros Dorottya, László Zsolt és Szőke Abigél is játszana benne. Jó látni, hogy iszonyatosan erős az összetartás. Nem azért kell a pénz, hogy a színészeket kifizessük, mert ők ingyen jönnek, és a stáb is ingyen dolgozik. Hanem a forgatási helyszínek bérleti díjára, benzinpénzre, cateringre, díszletre gyűjtünk.

Ha valaki olyat ír, ami valamit megmozgat benned, akkor elkezdesz érte dolgozni és hinni benne. Ez a hit, ami az íróban, rendezőben dolgozik és az együtt dolgozás reménye aztán elkezdi előrevinni a projektet, nagyon sokan be tudnak állni mögé. A színházban is van ilyen, csak az nehezebb, mert ott nem arra kérnéd a színészeket, hogy egy napig dolgozzanak a filmért, és onnantól kezdve a film része lesznek. Hanem arra, hogy két hónapig próbáljanak veled. 

Úgy látom, hogy egy színházi ember számára jó kiugrás lehet filmet csinálni. Lehet, hogy ötször annyi energiát kell belepakolnia, mint egy színházi rendezés előkészítésébe, és a kivitelezése időben és munkában is többet jelent, de azoknak, akiket hozzá hív, már csak az általa befektetett energia töredékével kell a sikerhez hozzájárulniuk. Egy kisfilmet le lehet forgatni öt nap alatt, míg egy színházi darab elkészítéséhez jóval több időre van szükség. Itt öt napig akár ingyen, nagyon aktívan segítenek neked, mert hisznek a projektedben és benned, aztán te még három hónapig utómunkázol, meg eljársz mindenféle eseményre, hogy hírét vidd a produkciónak. Viszont ez olyan kiugrási lehetőség lehet számodra, amivel aztán nemcsak Magyarországon boldogulsz, hanem a nemzetközi diskurzusba is bekapcsolódhatsz. A film sokkal könnyebben lebontja a határokat. Ha csináltál egyet, ami megáll a lábán, el tudsz indulni vele a világ bármely pontjára fesztiválozni, vagy olyanokkal beszélgetni, akik aztán esetleg a következő filmedben fognak segíteni. 

Milyen egyéb terveket szövögetsz?

Baronits Gáborral a Movie For You nevű filmes vállalkozásban is benne vagyok: magánszemélyeknek gyártunk dokumentumfilmeket. Például ha egy szerettednek születésnapja van, és meg akarod lepni, titokban filmet készítünk róla. Ehhez interjúkat csinálunk a hozzá közel álló emberekkel, és azokból vágjuk össze. Aztán a nagy nap előtt megkérdezed tőle, hogy nincs-e kedve moziba menni. Egy „kicsit késve” beültök a kiválasztott helyre, és elindul az egyórás film az életéről: érzelmi hullámvasút. A végén aztán felkapcsolják a fényt, és a teremben ott ül körülötte az összes hozzátartozó, és megtapsolja. Már a kilencedik ilyen filmet csináljuk. Ez olyan vállalkozás, ami nekünk is sokat ad: nagyon különleges belecsöppenni mások családi életébe. Tegnap ilyen forgatáson voltam, tegnapelőtt pedig egy ilyen film bemutatóján.

A színpadon miben láthatunk mostanában?

A Vízityúkban játszom a Katonában, A halál kilovagolt Perzsiából-ban az SZFE-n és a Csodálatos vagy, Júliában a Játékszínben. A szerkesztőség című előadással pedig mindig máshova, alternatív helyekre, például a Turbinába vagy az Artusba megyünk. 

Van olyan egyéb szenvedélyed, hobbid, amiből erőt merítesz?

Minden hobbimat munkaként űzöm. Gyakran kérdezik, hogy hogyan lehet ennyi mindent egyszerre csinálni. Én pedig azt válaszolom, hogy egyszerre nem lehet, csak felváltva. Az egyikhez a másikból merítem az erőt, mert mindegyik máshogyan tölt fel. A Tükör Zene például olyan, mint a félmaratonfutás: két és fél óra megfeszített koncentráció és flow egyszerre. A zeneszerzési folyamat, a komponálás pedig szellemileg kielégítő és inspiráló számomra. A filmgyártás izgalmas logikai feladat, ahogy a cégépítés is. A színészi játék meg nagyon jó levezetés vagy éppen idegrendszeri gyakorlat. Mivel nem kifejezetten abból élek, hogy színházi színészként dolgozom, az a munka számomra egyfajta drámaterápiává alakult. A színpadon ki tudom magamból játszani a negatív érzéseket, a feszültséget, ezért elengedhetetlenül fontos számomra. Nagyon jó lenne sokkal többet sportolni, mert hiányzik. Vagy kéthavonta hatalmasat túrázni, mindentől elszakadni. Most éppen meg tudjuk csinálni: holnap megyünk a Tátrába. De nem tudom, hogy két hónap múlva belefér-e majd.

Történelmi figura, akivel leülnél egyet kávézni:
Az ükapám.
Aktuális dallamtapadás:
Lacrimosa vagy valami balkáni.
Film, amit mindenkinek látnia kéne:
A Holy Motors.
Egy szerep, aminek a szövegét talán sosem felejted el:
Raszkolnyikov. Ez kicsit hazugság, de meglepően sokra emlékszem belőle.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu