Kosztolányi eltűntnek hitt ifjúkori műfordítására bukkant egy egyetemi oktató – Válasz Online
 

Kosztolányi eltűntnek hitt ifjúkori műfordítására bukkant egy egyetemi oktató

Sashegyi Zsófia
| 2024.04.19. | Interjú

Kisebb irodalomtörténeti szenzáció annak az eltűntnek hitt Kosztolányi fordításnak a felbukkanása, amelyet Péti Miklós, a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztika Intézetének vezetője talált meg a közelmúltban az MTA KIK Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményének anyagai között. A 19 éves Kosztolányi Dezső George Byron Childe Harold zarándoklata című művének magyar nyelvű változatát a Kisfaludy Társaság műfordítói pályázatára készítette el 1904 nyarán. Az egyetemi oktatót a 601 oldalas, „Felleg” jeligére beadott mű tolmácsolásának szempontjairól, a fiatal költő e témában folytatott levelezéseiről és arról faggatuk, mit ad egy műfordításhoz az, ha a fordító maga is költő.

– Véletlenül talált rá vagy kereste a Childe Harold zarándoklatának egyetlen teljes 20. századi magyar fordítását, amely történetesen Kosztolányi első komoly műfordítása volt?

– Nem teljesen véletlenül történt a dolog. Nádasdy Ádámmal hetente tartunk egy kis, kétszemélyes olvasószemináriumot és mivel a Vigília felkérte Ádámot, hogy készítse el a Childe Harold egy részletének fordítását az áprilisi, Byronról megemlékező különszámba, az utóbbi időben az angol költő művei kerültek terítékre ezeken az alkalmakon. Ilyenkor összeülünk egy kávéházban vagy Skype-on, egy strófát ő olvas az eredetiből, egyet én, vizsgáljuk és értelmezzük a szöveget, néha elővesszük a korábbi fordításokat magyarul és más nyelveken is és összevetjük őket az angol szöveggel, csupán a saját okulásunkra. A Childe Harold zarándoklatának csak a 19. századból ismert a teljes magyar fordítása, a 20. században csupán részleteket tolmácsoltak belőle. Igaz, azt jónéhányan, köztük olyan nagy nevek, mint Tóth Árpád vagy Orbán Ottó, de akadnak kortársak is, például Gergely Ágnes vagy Várady Szabolcs. Amikor ezzel kezdtünk foglalkozni, bennem felderengett, hogy valamikor, még egyetemistaként olvastam Kosztolányi levelezésében, hogy ő is fordította a Childe Haroldot, Ádám pedig biztatott, hogy nézzek utána. Elkezdtem hát az MTA kézirattárában kutakodni és találtam is két nagyobb töredéket. Kikértem ezeket, mikrofilmen és kéziratban is megismerkedtem velük, kimásoltam belőlük részeket és emellett elkezdtem áttekinteni a kortárs Kosztolányi-kutatás eredményeit is. A költő levelezésének 2013-ban kiadott, Buda Attila, Józan Ildikó és Sárközi Éva által szerkesztett kritikai kiadásából kiderült, hogy 19 éves korában valóban lefordította a teljes szöveget, de az elveszett vagy legalábbis lappang. Az általa írt levelekből viszont pontosan tudjuk, hogyan nézett ki a pályamű: hány lapos volt, hogy volt bekötve, milyen jeligére írta. Időközben megtudtam, hogy az Akadémia kézirattárának egyik munkatársa, Mázi Béla annak idején elkészítette a Kisfaludy Társaság által kiírt pályázatokra beérkezett művek katalógusát, feltüntetve a jeligéket. A két kutatás tehát kijelölte azt a két pontot, amelyet nekem már csak össze kellett kötnöm. Kikértem a kézirattárban a Kisfaludy Társaság pályaművei közül azt a dobozt, amiről gyanítottam, hogy lehet benne olyasmi, ami érdekes számomra és

egyszer csak ott feküdt előttem ez a „Felleg” jeligéjű szöveg, ami pontosan úgy néz ki, ahogy Kosztolányi a levelezésében leírta: 601 lapos, vászonkötésben, antracén tintával írva, minden strófa külön lapon szedve…

– A költő saját kézírását látjuk ezeken a lapokon?

– Ha szabályosan járt el, akkor nem, mert a korabeli pályázati szabályok szerint nem volt szabad saját kézírással leadni az anyagot, hiszen úgy esetleg felismerhető lett volna. Többen segíthettek neki az átírásban – könnyen lehet, hogy az unokatestvére, Csáth Géza is köztük volt, mivel vele sűrűn levelezett a fordításról és amikor rájött, hogy elfelejtette csatolni a jeligét a pályázathoz, őt kérte meg arra is, hogy segítsen pótolni a mulasztást –, annyi azonban biztos, hogy Kosztolányi maga ellenőrizte a végső szöveget és ő is küldte be. Ha összehasonlítjuk ezt a tisztázatot a korábban említett töredékekkel, láthatjuk, hogy az ő kézírása jóval kuszább, nem írt ilyen gyöngybetűkkel. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy nagyon az elején vagyunk a munkának, csak néhány hónapja, nagyjából február környékén vált számomra világossá, hogy létezik ez a szöveg. A kézírás tanulmányozása mellett többek közt arra is választ kell keresnem, milyen kiadásból dolgozhatott Kosztolányi. A jegyzetek alapján láthatjuk, hogy az angol szövegből indult ki, de valószínűleg használt német vagy francia mankókat is.

„Nagyon az elején vagyunk a munkának” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Mennyire vág egybe ez a téma az ön eddigi kutatási területeivel? 

– Ez a munka most betagozódik az eddig futó projektjeim, a tanítás, az írás, a fordítás és a kutatás mellé. Egyetemi oktatóként a régebbi, a 16. századtól a 19. század elejéig keletkezett angol irodalommal foglalkozom, a fő szakterületem John Milton munkássága. Fordítóként is elsősorban Milton műveivel dolgoztam eddig, de kisebb versfordításaim között vannak romantikus darabok is (Wordsworth, Keats vagy Landor szövegei), szóval a romantika kora nem idegen számomra. Byronnal elsősorban egyetemi oktatói munkámban és a nemrég megjelent, nagy angol irodalomtörténet 3-4. kötetének társszerkesztőjeként foglalkoztam. Ez a két kötet az 1640-től 1830-ig tartó időszakot tárgyalja, szerkesztőtársaim Komáromy Zsolt és Gárdos Bálint voltak, az egész sorozatot Kállay Géza indította útjára, és Bényei Tamás főszerkesztésével jelent meg. Nádasdy Ádámmal közös olvasásaink révén azonban az utóbbi időben egyre inkább elkezdett érdekelni Byron költészete és főleg annak magyarországi fogadtatása. A most előkerült kéziratnak köszönhetően a következő években azzal fogok foglalkozni, hogy előkészítem a szöveg kritikai kiadását. Felvettem a kapcsolatot a Kosztolányi-kutatókkal, többek között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen oktató Takács Lászlóval, aki a Kosztolányi kritikai kiadások egyik vezetője. Ők is nagy örömmel fogadták a hírt az újonnan előkerült kéziratról.

– Kosztolányi maga választotta ki a szerzőt és a művet, amelyet lefordított a pályázatra?

– Igen. A pályázatot hosszabb elbeszélő költemények fordítására írták ki. Erre a pályázatra eredetileg húsz pályamű érkezett, amelyek közül tizennégy található a dobozban. Ezek között találunk antik elbeszélő költeményt, német és spanyol műfordítást és hat vagy hét Byron művet is. Túlnyomó többségben tehát az ő műveit fordították a pályázók, ami furcsának tűnhet, ám ez hűen tükrözi azt a kultuszt, ami a 19. század közepétől kialakult az angol szerző körül. A nevezett Byron fordítások közül három a Childe Harold zarándoklatából készült, az egyik Kosztolányié, egy másik a századelő jónevű újságírója és fordítója, Mikes Lajos alkotása, a harmadik fordítóját nem ismerjük. Mivel a Mikes által beküldött (részleges) fordítás addigra már megjelent és be is tudták azonosítani a pályamű bírálói, ezért ő külön dicséretben részesült, de a versenyből gyakorlatilag kizárták.

– És a fiatal Kosztolányi hogy szerepelt?

– Ő a levelezése alapján nagyon nagy reményeket fűzött ehhez a pályázathoz, de nem nyert vele, jóllehet rengeteg munkát fektetett bele. 19 éves egyetemistaként öt-hat hónap alatt hozta össze, 1904 májusa és októbere között.

Kosztolányi fiatalon (forrás: Wikimedia Commons)

– Miért eshetett épp erre a bús, borús byroni műre a választása?

– Ez a kérdés engem is nagyon érdekel. Az angol költő ezzel a művel vívta ki magának a hírnevet, ebben jelenik meg először a melankolikus, világfájdalommal teli, a világból kiábrándult, nyughatatlan byroni hős alakja és úgy tűnik, ez Kosztolányit is nagyon inspirálhatta. Persze ezen nem csodálkozhatunk, hiszen az egész korra rányomta a bélyegét a Childe Harold zarándoklatának hatása,

még Puskin is erről a byroni hősről mintázta Anyegin alakját és a legenda szerint maga Széchenyi István is lefordította vagy le akarta fordítani a Childe Haroldot. Egyfajta Byron-mánia uralkodott akkoriban Európában.

A fiatal Kosztolányi és Babits pályájuk elején folytatott – egyébként magázódó – levelezésében is felbukkan ez a téma. Kosztolányi itt úgy fogalmaz, Byront tartja a legnagyobbnak, Babits pedig így képzeli el levelezőpartnerét: „Itt áll előttem … mint egy Byron…” Tehát nem csak arról lehetett szó, hogy ez a munka nagy kihívás volt Kosztolányi számára, neki személyesen ez a mű, ez az alkotó lehetett fontos. Később is fordított egyébként Byrontól (és néha írt is róla), tehát feltételezhetően ezt követően is meghatározó maradt az életében. 

– Színre lépett ekkor már bármilyen más munkájával Kosztolányi?

– Nem, 1904-ben még nem volt publikált kötete. Egészen 1906-ig tervezgette ennek a kötetnek a megjelentetését és ha összejött volna, akkor ez lett volna az első önálló Kosztolányi kötet. Ebben a pillanatban még nincs rálátásom az egész mű minőségére, de ha a kiadás elkészül, a közönség eldöntheti, vajon igaza volt-e, amikor lemondott a fordítás megjelentetéséről. 

– A mai világban nehéz elképzelni, hogy egy fél éves munkának egyetlen, kéziratos példányban maradjon csak nyoma. Lehetséges, hogy készült belőle egy másolat saját célra is?

– Szerintem biztosan volt belőle egy vagy több szerzői példány, amelyről a másolatot készíttette. Talán annak a piszkozatai azok a viszonylag hosszú töredékek is, amelyek a kézirattárban találhatók. Hogy egy ilyen szerzői példány fennmaradt-e, esetleg egy magángyűjteményben lappang-e, nagy kérdés. Jelen ismereteink szerint a teljes szövegről a most előkerült pályamű alapján tudunk fogalmat alkotni. Izgalmas kérdés, hogy volt-e olvasója, aki segített neki a fordítás tökéletesítésében, hiszen az már most látszik, hogy a végső változatban sok helyen javította a szöveget a piszkozatban lévő töredékekhez képest. Babitsnak például elküldte és ő valószínűleg olvasta is, ám a kritikai megjegyzései nem maradtak fenn.

A Péti Miklós által megtalált fordítás az MTA KIK Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményében (fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Kapott viszont kritikát a bíráló bizottságtól. Ebben mi áll?

– Nem minden beérkezett pályaműről adnak részletes kritikát, de az övét említésre méltónak tartják, sőt, részletesen tárgyalják. Azt írják róla, hogy sok helyen zavaros, kusza – így, az első, felületes olvasásra én is úgy találom, hogy ebben van valami –, de találtak benne nagyon szép részeket is és

arra biztatják, hogy ne hagyjon fel a fordítással.

A kritikát, amely meg is jelent a Kisfaludy Társaság lapjában, a kor nagy nevű, komoly műfordítója és irodalomtörténésze, Radó Antal jegyzi, aki összeveti a fordítást Mikes Lajos munkájával, és úgy gondolom, igazságos, amikor azt írja, hogy utóbbié kicsit pontosabb. Ugyanakkor lehetséges, hogy Kosztolányinak ezen a műfordításán nem a pontosságot fogjuk számonkérni, fontosabb lesz – amit ő maga is megjegyez –, hogy mennyit fejlődött ennek a korai, nagy munkának az elvégzése közben, amelybe olyan sok energiát fektetett, és hogy ez a költői fejlődés vajon megjelenik-e a szövegben, tükröződik-e például a rímkezelésben vagy a fordítói technikában. Engem az is nagyon érdekel, milyen következtetéseket tudunk levonni majd a digitális bölcsészet fantasztikus segédleteivel, akár a mesterséges intelligencia bevonásával, ha összehasonlítjuk ezt a szöveget az egyéb Kosztolányi művekkel.

– Mennyit ad egy műfordításhoz az, hogy valaki maga is szépirodalmi műveket ír?

– Az igazán sikerült műfordításokat, amelyek képesek túlélni a saját korukat, gyakran nagy művészek készítették. Közhelyes példát szolgáltatnak erre Arany János Shakespeare-fordításai, amelyek többek között azért élhetnek tovább, mert a fordítójuk kivételes költő volt. A fordítás nagyon tünékeny műfaj. Abban a pillanatban, amikor megjelenik, máris kezd elavulni. Tehát nem árt, ha jó költő fordítja a nagy műveket.

– Mi az oka ennek a tünékenységnek?

– A fordítás tulajdonképpen annak a korszaknak, annak a pillanatnak az egyik lehetséges, aktuális értelmezését tolmácsolja, amelyben a mű született. Ugyanakkor egy irodalmi mű jelentése kimeríthetetlen, azaz minden kor másképpen fogja olvasni, egy fordítás pedig csak egyetlen olvasat és mint ilyen, nem lehet időtlen.

– Ilyen nagy játéktere van egy műfordítónak?

– Kell, hogy legyen. Az én személyes véleményem az, hogy

nincs tökéletes átjárás a nyelvek között, nem lehet ugyanazt és ugyanúgy elmondani angolul, mint magyarul,

csak valamit, ami nagyon hasonlít az eredetire, vagy ami a mi helyzetünkben hasonlóan működik, mint ahogy az eredeti kontextusban működött. 

– Ezek szerint etikus nagyon modern nyelvezettel átadni azt, amit több száz évvel ezelőtt papírra vetett egy költő?

– Feltétlenül. Ha az eredeti a saját korának kortárs műveként jelent meg, mi indokolja azt, hogy én archaizáljak, még ha egy régi szövegről is van szó? Kizárólag abban az esetben látnám ezt indokoltnak, hogyha az eredeti szöveg is archaizálna. Ilyen szempontból egyébként nagyon érdekes Byron írása, mert a Childe Haroldban ő éppen ezt teszi – a mű elején úgy állítja be magát, mintha egy középkori költő lenne. Kosztolányi is erősen archaizál a fordításban,  az viszont még nem dőlt el számomra, hogy ő azért fogalmaz-e régiesen, mert ez a költői nyelve abban a pillanatban, vagy azért, mert Byron szövegét próbálja hűen átadni. Ez érdekes és bonyolult kérdés.

– Arról tudunk valamit, hogy miért épp a „Felleg” jeligét választotta?

– Erről nincs szó a levelezésében, de amikor először olvastam, arra gondoltam: mi mást választhatott volna? Ez nagyon kosztolányis. A pályázók között van olyan, akit két sort vagy egy egész versszakot adott meg. Ő csak ezt az egyetlen, apró szót, de ez az egyetlen szó mindent elmond róla.

– Kosztolányinál, aki „színes tintákról” álmodik, van jelentősége annak, hogy milyen tintával íródott a magyar fordítás?

– Csáth Gézának szóló levelében azt írja, hogy „anthracén” tintával íródott. Ez egy kékesfekete árnyalatú tinta, amely, ha jól tudom, gyakorlatilag eltávolíthatatlan. Nagyon izgalmas ez az egész pályázati anyag olyan szempontból, hogy a legtöbb fordítás kézírással érkezik be, de olyan igényességgel készítik őket, mintha nyomtatott szövegek lennének. Kosztolányié is nagy gonddal előkészített szöveg, minden versszak külön lapon van, gyönyörűen az oldal közepére rendezve és lehet, hogy a tinta színárnyalatának a kiválasztása is ezt a gondot tükrözi.

„Egy irodalmi mű jelentése kimeríthetetlen” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Miről ír a fordító előszavában?

– Egyrészt Byront méltatja és szót ejt arról, milyen magyar és külföldi, elsősorban német műfordításokban jelent meg addig. Másrészt arról ír, hogy bár a mű spenseri strófában íródott (ez egy kilenc soros strófa, aminek van egy határozott rímképlete), de ezt ő egy icipicit megváltoztatta és azt is megindokolja, hogy miért. Az előszóban kitér a szöveghez fűzött részletes jegyzetekre is, amelyeket azért írt a fordításba, mert minden fajta, az olvasást megakasztó tényezőnél fontosabbnak tartotta azt, hogy a szöveg ne legyen homályos. Szerintem nagyon fontos, megszívlelendő fordítói hozzáállás, hogy a régi szövegeket magyarázni kell. Byron szövegei tele vannak olyan történelmi, földrajzi utalásokkal, amelyek egyáltalán nem biztos, hogy a 19. század végén, a 20. század elején magától értetődőek voltak az olvasók számára. Kosztolányi veszi a fáradságot és minden rész mellé, amelyhez jegyzetet ír, egy kis számot tesz, majd az énekek végén megmagyarázza őket. Nagyon érett ez az előszó és a jegyzetanyag.

Egy 19 éves gyerektől nem várjuk el, hogy ilyen szinten értekezzen egyrészt Byron irodalomtörténeti jelentőségéről, másrészt a saját fordítási alapelveiről, ez számomra lenyűgöző.

– Honnan tudott ilyen jól angolul? Tudjuk, hogyan készült fel erre a munkára?

– A Nyugat költői általában rendkívül jó gimnáziumi oktatást kaptak, kiválóan tudtak latinul, sok esetben görögül is és emellett egy pár másik nyelvet is elsajátítottak. Kosztolányi elsőéves egyetemistaként francia és angolórákra járt, ráadásul Bécsben is diákoskodott, tehát nyilván németül is kiválóan beszélt. Emellett valószínűleg nagyon jó kiadások álltak a rendelkezésére és jó mankók, például kiváló német fordítások. Kosztolányi a jegyzeteiben idézi az angol szöveget, tehát valószínűleg abból dolgozott, de lehet, hogy mellé nézte a németet vagy a franciát, amit így is illik csinálni. Én is, amikor fordítok valamit, bele-belenézek a francia kiadásba, hogy lássam, ott milyen megoldást találtak ugyanarra a sorra. Ebből sokat lehet tanulni. Amikor Nádasdyval olvassuk Byront és nagyon homályos részletekbe botlunk, megnézzük a francia, a magyar, a német fordításokat és van úgy, hogy azzal szembesülünk, hogy azok a fordítók se tudtak mit kezdeni egy bizonyos részlettel. Fontos része a fordítói munkának, hogy az ember összehasonlítja a saját értelmezését a korábbi értelmezésekkel, enélkül nagyon félre lehet vinni a szöveget.

– Mi lesz a feladata a következő években ezzel a kézirattal?

– Először is el kell készítenem a szöveg kritika kiadását. Mindenek előtt a lehető legpontosabban át kell írni a teljes művet. Azután össze kell hasonlítani a különböző szövegváltozatokat, egyértelműen jelölve a különbségeket. Fel kell tárni a szöveg keletkezési körülményeit és azokat az alapvető kontextusokat, amelyek az értelmezést elősegítik. A szöveg sajtó alá rendezése természetesen lehetőséget ad majd arra, hogy alaposan megismerjem és megfigyeljem, van-e valamilyen jellegzetes gyakorlata Kosztolányinak például bizonyos szerkezetek, jelzők, rímek használatában, de ez nem feltétlenül tartozik egy kritikai kiadás szerkesztőjének a feladatai közé. A kritikai kiadással olyan szövegváltozatot próbálunk létrehozni, ami a lehető legközelebb állt a szerzői szándékhoz. Szerencsére most nem egy rendkívül szerteágazó és bonyolult szöveguniverzumban kell bolyonganunk, ahol rengeteg eltérő szövegváltozat verseng egymással. Nagyon érdekes lesz megvizsgálni, hogy a különböző szövegtöredékekhez, vázlatokhoz, piszkozatokhoz képest mennyit változott a végső mű. A kritikai kiadás készítőjének az sem feladata, hogy értelmezést mellékeljen a szöveghez, így arról sem én fogok ítéletet mondani, hogy jó vagy rossz-e ez a fordítás. Ez a munka elsősorban a tudós nagyközönségnek fog szólni, laikusok számára élvezhetetlen, hiszen alapos jegyzetapparátus kíséretében betűhíven közöljük a szöveget, megőrizve annak sajátos helyesírását, akár a hibákat is. Ha a munka közben kiderül, hogy Kosztolányi Childe Harold fordítása érdemes arra, hogy ne csak a kutatók olvassák, akkor lehet, hogy egy népszerűbb kiadásban is megjelentethető lesz, amelyet azonban komolyan szerkeszteni kell majd, mert Kosztolányi helyesírása egészen más, mint a mai és ebben a formájában nem biztos, hogy értelmezhető a mai közönség számára. Nem vagyok Kosztolányi-szakértő (bár most óhatatlanul el fogok mélyülni ebben a témában), anélkül bele se kezdenék ebbe a feladatba, hogy a szakma ne helyeselné azt, amit csinálok, ez tehát nem magányos munka lesz. Sokat fogok tanulni a Kosztolányi-kutatóktól, akik, amennyire látom, fantasztikus eredményeket értek el az elmúlt évtizedekben. A Childe Harold-fordításnak a levelezés kritikai kiadásában feltárt története nélkül például nem lehetett volna azonosítani ezt a pályaművet. Már nagyon várom, hogy ezzel foglalkozzam. Szeretek tanítani: annak idején középiskolai tanárként kezdtem, de már csaknem két évtizede egyetemen oktatok. Ugyanakkor mindig nagy álmom volt, hogy egyszer egy ilyen kiadást készíthessek elő. De ha eltekintünk a személyes tervektől, akkor is nagy-nagy öröm, hogy meglett valami, amiről azt hittük, elveszett.

***

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#Byron#Károli Gáspár Egyetem#Kosztolányi Dezső#műfordítás#Péti Miklós