Tudatosan középre állni

Pulzáló elektronikus zene, hangvezérelt DMX-lámpák és LED-falakkal összeépített absztrakt képek uralják a Magyar Pavilont Nemes Márton Techno Zen című csütörtökön nyílt kiállításán a 60. Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennálén.

Amikor valaki idegenként érkezik egy új helyre, már csak a puszta jelenléte is elkerülhetetlenül átalakítja azt a helyet. A Magyar Pavilonnal minden bizonnyal ez történt a héten.

Nemes Márton átformálta ezt a teret, olyan módon, hogy az magába is szívja a látogatót, és megfogalmazódik egy egyszerű kérdés: mit érzékel onnan, ahol áll? – mondta Kopeczky Róna kurátor, a Ludwig Múzeum szervezésében megvalósult Techno Zen című tárlat megnyitóján a Magyar Pavilonban, nagyszámú tömeg előtt a Velencei Képzőművészeti Biennálén. A művészettörténész így folytatta: – Az, hogy a látogató honnan indul, nem számít, mert a végén minden út a pavilon közepére vezet. Csakis középen ér össze minden, csak középen látni minden részt, formát, színt, fényt. Csak ott érzékelni a levegő mozgását, és hallani az összes hangot együtt. Ez valóban egy vizuális, fónikus és haptikus élmény – fogalmazott, majd a tárlat bemutatását így zárta: – Ez a pozíció, a középen állás egyszerre hordoz fizikai, ontológiai és szimbolikus jelentést is. E szélsőségesen polarizált, árnyalatokat nélkülöző vagy teljes mértékben kizáró társadalmi jelenségek által jellemzett korban Nemes Márton Techno Zen című projektje egy emberségre, nyitottságra, toleranciára biztató üzenetet kíván közvetíteni. A középen állás tudatos választás és intellektuális pozíció. Üdvözöljük önöket a Magyar Pavilonban.

A megnyitón Nemes Márton kifejezte háláját a negyvenöt fős csapatának, melynek tagjai segítettek neki legyártani, megfesteni és összeállítani a kiállítás elemeit. – Valójában az én nevem van a katalóguson, de ez egy óriási csapatmunka volt – mondta a művész, hozzátéve két évig tartott, mire összeállt a Techno Zen, az idáig vezető utazás pedig nem egy lineáris út volt.

– Nemes Márton izgalmas utat járt be festészeti pályáján. Mint oly sokan, ő is külföldön próbált szerencsét, absztrakt expresszionista festőként kezdte, de angliai tanulmányai alatt szembesült ennek a stílusnak az ultrakonzervatív jellegével. Innen ívelt a pályája felfelé – mondta beszédében Fabényi Julia nemzeti biztos, a Ludwig Múzeum igazgatója. Kiemelte, hogy Nemes esetében a festmény már hibrid kép, melyen a szabályos és a szabálytalan képi feszültséget teremt. Vincze Máté, a kulturális tárca helyettes államtitkára kiemelte, hogy a pavilon magáért beszél, megjelenik benne a kilencvenes évek vidám street art világa, a gyerekkor boldogsága, illetve több médium, mint a festészet és a zene.

De miből is épül fel a Techno Zen című kiállítás? A pavilon terében több helyütt láthatunk neon színű, absztrakt festményeket, melyeket lézervágott acél keretez, a vásznukba pedig hangszórók és LED-falak vannak applikálva, míg a hátsó folyosón a Bonyhádi Zománcárugyárban készített kilencven zománctáblából épül fel egy színátmenetekben játszó fal. Ezt a felületet osztja ketté három programozott, színes ventilátor, melyek segítségével a néző nemcsak vizuálisan, de a levegőn keresztül is érezheti az installációt. Mindeközben hangvezérelt, mozgófejes DMX-lámpák „festik újra” a falakat, míg a pavilonban meditatív, elektronikus zene szól.

A kiállítás másik erőssége, hogy kihasználja a terek adottságát, melyhez az épület homlokzatának és belső terének geometriai elemeiből indul ki: a háromszögből, a négyzetből és a körből. A térben megjelenő három műtárgycsoport ugyanezt a három alapformát ismétli meg, miközben bejárva a pavilont, a befogadó más-más színtartományokat láthat az infravöröstől az ultraibolyáig, illetve azokhoz passzoló hangfrekvenciák vonják még inkább be a műegyüttes világába. A teret körbejárva végül a mértani középbe érkezünk meg, ahol két, egymással ellentétes irányba forgatható kör alakú szoborinstallációt láthatunk és forgathatunk, illetve nemcsak ráláthatunk mindhárom térre, de ezen a ponton a hangfrekvenciák egy harmonikus egésszé állnak össze.

Ha Nemes alkotói világának előképét keressük, akkor érdemes kiemelni a magyar absztrakció három nagy mesterét, Bak Imrét, Hencze Tamást és Keserü Ilonát. A képek szigorú, de játékos volta ugyanis Bak művészetét idézheti fel bennünk, az optikai illúziót keltő gesztusok Hencze vizuális megoldásait, míg az izgalmas színpárosítások és színátmenetek Keserü Ilona festészetét és színkutatását. A kilencven zománcozott acéllemez pedig azért izgalmas választás, mert bár az 1950-es, 1960-as években kiemelkedő művészek és építészek használták azt – mint Kepes György, Le Corbusier és Joan Miró –, a zománc alulértékelt maradt. Nemes installációjában viszont nemcsak az iparművészeti hagyományt idézi fel, de az mint kortárs, energiával teli képmező jelenik meg.