Az úszás, ahol két ezred megváltoztatta az olimpia szabályait

Frissítve 17/04/2024 - 18:59 GMT+2

Az olimpia úszó számaiban ma már nem elképzelhetetlen a holtverseny, az első megosztott aranyra viszont anno 1984-ig kellett várni. Azért, mert a századokra mért végeredményt csak az 1972-es játékok után vezették be, ahol az amerikai Tim McKee és a svéd Gunnar Larsson csatája olyan szoros eredményt hozott, hogy a zsűri percekig tanakodott azon, kinek adják az aranyat.

Simone Manuel és Penny Oleksiak

Fotó: AFP

Ha nem bő 50 éve alakul valószínűtlenül szorosan egy 400 vegyes döntője, ma lehet, hogy Cseh László is egyel kevesebb olimpiai ezüsttel rendelkezne.

Április 17. fontos nap az olimpia szempontjából. Mához kereken 100 napra rajtol ugyanis a 2024-es párizsi olimpia, az idei játékok pedig olyat nyújtanak majd, mint soha korábban. De ha felcsapjuk az olimpiai történelemkönyvet, más fontos eseményt is találunk, ami ehhez a naphoz köthető.

Hatvankét évvel ezelőtt ezen a napon született Nancy Hogshead, amerikai úszó. Bár egy háromszoros olimpiai bajnokról van szó, talán nem elsősorban a neve kifejezetten ismert vagy jelentős az olimpiatörténet szempontjából, hanem a mód, ahogy három aranyából az egyiket – az egyetlen egyénit – szerezte. 1984-ben ugyanis ő és Carrie Steinseifer holtversenyben nyerték a százméteres női gyorsúszást Los Angelesben, az olimpiai úszóversenyek történetében először osztozva az aranyon.

Olimpiai Játékok

Fellángolás: sosem akartak még annyian olimpiát rendezni, mint 2036-ban

Tegnap - 12:52

Maga a megosztott arany nem annyira ritka esemény az olimpiákon, mint gondolnánk. 1896 óta összesen 31 alkalommal hirdettek két (vagy épp három) győztest, elsőként már az 1900-as párizsi játékokon, a lovas számok között magas ugratásban. Voltak az évek során magyar megosztott aranyérmesek is Borkai Zsolt és Ónodi Henrietta személyében, de a talán legemlékezetesebb magyar kötődésű éremmegosztásra 8 éve került sor, amikor Rióban Cseh László a nagy ellenfél Michael Phelps és Chad Le Clos mellett állhatott fel a dobogó második fokára.

Magában úszásban viszont a páros aranyak egyáltalán nem gyakoriak. Hogshead és Steinseifer párosa óta csak kétszer, 2000-ben férfi 50 méter gyorson, 2016-ban pedig ismét női 100 méteren avattak két olimpiai bajnokot.

A kitétel ehhez, hogy a versenyzők századra azonos időt ússzanak. Bár így sem gyakran alakulnak ki holtversenyek, felmerülhet a kérdés, hogy vajon a mai technológiával ennél pontosabban nem lehetne megállapítani a végeredményt? A válasz az, hogy nyilvánvalóan igen, sőt, már több mint 50 évvel ezelőtt is gond nélkül lehetett. Furcsa módon viszont épp egy ekkoriban történt, rendkívül szoros páros befutó eredménye, hogy ma már lehetséges a holtverseny.

1972-ben, a müncheni olimpia nem volt híján a jó úszós sztoriknak. Mark Spitz hét aranyat szerzett és ugyanennyi világrekordot döntött, az alig 15 éves ausztrál, Shane Gould pedig öt egyéni érmet szerzett. Mégis, a legnagyobb hatású esemény a svéd Gunnar Larsson és az amerikai Tim McKee csatája volt a férfi 400 méteres vegyes úszás döntőjében.

Érdekes, hogy egyikük sem favoritként érkezett a döntőbe, ez a szerep McKee honfitársának, a három év alatt négyszer világrekordot úszó Gary Hallnak jutott. Hall viszont túl erősen bekezdett pillangón és háton, így a táv második felén teljesen kifulladt. McKee így nyerő helyzetből várta az utolsó 100 méter, gyorson azonban a számban korábbi 400-as Európa-bajnok Larrson nagyon feljött rá.

Annyira, hogy a befutó pillanatában mind a ketten azt hitték, nyertek. Az eredményjelző kivetítőn ugyanis mindkettejük neve mellett a 4:31.98-as idő és az egyes szám szerepelt.

„A teljes utolsó hosszon azt hittem, nyertem. Aztán amikor falat értem és megláttam Larssont, nem gondoltam, hogy összejött. Majd megláttam a nevem mellett az egyest az eredményjelzőn és megint azt hittem, hogy megvan, míg 15 másodperccel később észre nem vettem, hogy az övé mellett is ott van. Akkor már fogalmam sem volt, mi történik.”

- mesélte utólag McKee.

Az igazi káosz csak ezután jött. Senki nem tudta, mi fog történni. Holtversenyt hirdetnek? Ráúszást rendelnek el, ami 400 méter vegyesen elég kegyetlen büntetés lenne? A versenybírók jó hat-hét percig tanakodtak, mire előálltak egy harmadik megoldással.

Mint kiderült, a hivatalos eredménymérő rendszer, bár ez a kijelzőkön nem látszott, valójában ezredre pontosan mérte a versenyzők idejét. Így a bírók már tudtak dönteni: Larsson 4:31.981-gyel olimpiai bajnok lett, míg McKee 4:31.983-mal, vagyis alig két ezreddel lassabban csak második.

„Húsz méterrel a vége előtt körbenéztem és ez megzavarta a csapásaimat 2-3 ütemre. Alapesetben ez nem számítana, de tudom, hogy két ezredembe legalább került. Kellett lennie győztesnek, akkor is, ha csak két milliomod választotta el őket.”

- emlékezett vissza a történtekre az amerikai.

Joseph Schooling és a három ezüstérmes, Cseh László, Michael Phelps és Chad Le Clos Rióban

Fotó: AFP

Bár McKee szerint az eset nem határozta meg őt, soha nem lett olimpiai bajnok. Néhány nappal később 200 vegyesen megint Larsson – ezúttal jóval simábban – előzte meg, négy év múlva pedig 400-on honfitársa, Rod Strachan győzte le őt.

Az eset viszont precedenst teremtett, az olimpiák szervező pedig gondoskodtak róla, hogy többet hasonló ne fordulhasson elő. Mára a FINA szabálykönyvében szerepel, hogy ha a mérőberendezések képesek is ezredre mérni a különbségeket, a végeredmény a századok alapján kerüljön meghatározásra, és az összes nyilvános képernyőn is csak ez szerepeljen.

Vagyis hiába tudhatnánk, hogy 40 éve Hogshead vagy Steinseifer, vagy épp nyolc évvel ezelőtt Cseh Laci vagy Phelps ért előbb falat és lehetne egyedül érmes, McKee fájdalmas lemaradása miatt ma mégis osztozkodnak az érmeken. Ezzel pedig jóval nagyobb hatással volt az olimpiák történetére, mint ha néhány jól sikerült karcsapással simán megnyerte volna a versenyét.

Források: Swimming World Magazin,Olympics.com

Párizs 2024