Amikor elkezdődik a Polgárháború, akkor a polgárháború egy ideje már tart. Kalifornia és Texas kiszálltak az Egyesült Államokból, a középső államokban csak a jó isten tudja, hogy mi történik, az ország különböző részein vannak szeparatisták („portlandi maoisták”, ahogy az egyik szereplő mondja), de hogy kicsoda mit, miért, és hogyan szeretne, az nem túl tiszta, amikor belepottyanunk Alex Garland író-rendező (Ex Machina, Expedíció) új filmjébe. Vannak öngyilkos merénylő szélsőségesek, renegát milíciák, és egy fejlett állam romjai. És vannak újságírók, akik próbálják az egészet megőrizni az utókornak.
A Polgárháború legnagyobb csele, hogy minden jele arra mutatott, hogy egy politikai disztópiában játszódó akciófilm lesz, miközben Garland megint meríthetett abból a kútból, amiből az utóbbi filmjeit is öntözte: hogyan képes egy nő a józan eszét megőrizni akkor, amikor képtelen feldolgozni a múltjában történt szörnyű dolgokat. Gyászol Natalie Portman zsoldosa, amikor belép egy sztalkeri Zónába (Expedíció), gyászol Jessie Buckley özvegye, aki mindenhol ugyanazt a férfit látja a rémisztő angol vidéken (Ők), és az egész világot gyászolja most Lee (Kirsten Dunst), aki akkor is brutális erőszakot, halált, gyilkosságot lát, amikor behunyja a szemeit. Amikor pedig kinyitja, akkor ott van előtte a szétesett Amerika.
Lee a Reutersnek dolgozik fotóriporterként, és kíséri a kollégáját, a feltételezhetően újságíróként melózó, nagyhangú, folyton cigiző Joelt (Wagner Moura). A tervük az, hogy Washingtonba érjenek, és elkapják az elnököt (Nick Offerman) egy interjúra, mert ha nekik nem sikerül, és a felszabadító hadsereg hamarabb ér oda, akkor ennek az egész konfliktusnak úgy lesz vége, hogy az okozója nem szólal meg a sajtónak. Az amerikai elnök ugyanis már több mint egy éve nem adott interjút senkinek, csak és kizárólag beszédeket mond a tévében. A film kezdetén például arról, hogy az ország történetének egyik legsikeresebb katonai műveletét hajtották végre. Hogy mi volt ez, az nem derül ki.
Lee és Joel nem egyedül indulnak útnak, velük tart a New York Times veterán újságírója (Stephen McKinley Henderson), és hozzájuk csapódik egy fiatal fotós (Cailee Spaeny) is, aki a hősének tartja a főszereplőt. Ők négyen indulnak el a főváros, vagy legalább is a frontvonalnak számító Charlottesville felé. Az útjuk során pedig megismerhetjük, nagyjából hogyan is esett szét az ország. Ez az a pont, ahol el kell mondanom, hogy Garland forgatókönyvíróként dolgozott a 28 nappal később című zombifilmen – a Polgárháború néha ezt juttathatja eszünkbe a kihalt országútjaival, kiégett autóival, élőhalottak helyett egy-egy potya mesterlövésszel, vagy egy szadista katonával (mondanom sem kell, hogy Jesse Plemons).
A Polgárháború politikai hadszíntere szándékosan kusza, a konfliktus okait csak elejtett megjegyzésekből lehet összerakni, a szembenálló erők nézeteit pedig nem teljesen lehet megismerni. Amikor valaki agresszívan viselkedik a főszereplőkkel, sosem lehet tudni, hogy hitvallás vagy csak egyszerű gonoszkodás miatt teszi egy törvénytelen világban. Garland viszont csak az elvek szintjén tartja ezt a távolságot, a megvalósításban nem.
Amikor Lee és csapata olyan emberekkel találkoznak, akik a déli és középső államok ismertetőjegyeit hordják magukon (értsd: mogorvák és amerikai értelemben véve vidékiek), azok kivétel nélkül mind erőszakos állatok lesznek. Amikor pedig összehaverkodnak egy barátinak tűnő alakulattal, akkor ott egy sebesülést kapó katona is kitüntetett figyelmet kap, az ellenséges katonák módszeres kivégzését lassított felvételben, messziről nézhetjük végig, és teljesen érthetetlenül közben dübörög a De La Soul egyik száma a hangsávon. Garland szeretne pártatlan maradni, és végig a fegyveres erőszakról, és annak az egyes emberekre tett hatásáról beszélni, de ez azért messze van a műfaj csúcsának számító Az algíri csatától.
Ahogy az eddigi filmjeiben, Garland viszont még mindig jó érzékkel tud bőr alá kúszó, nyomasztó hangulatot teremteni. A Polgárháború iróniája, hogy a legtöbb atrocitás gyönyörű környezetben, sokszor természetben, virágok között, napsütésben, friss levegőn történik, amitől kap egy valószerűtlen aurát. Ami tulajdonképpen jó kétszavas összefoglalása annak, hogy szoktak kinézni Garland filmjei a túltolt színeivel, lassított felvételben történő, apokaliptikus tablóival.
De ahogy néha a karrierje során ezeknek az egyensúlyát jól eltalálta (gondoljunk csak Expedíció kifordított, emberi hangon sikító medvéjére), a Polgárháborúban néha elveti a sulykot. Sokszor a zeneválasztással: a Silver Apples és a Suicide (többszöri) felhasználásától nem lesz karcosabb a film, maximum csak jobban leválik a zene a filmről. Amikor pedig Sturgill Simpson countryballadája szól akkor, amikor a hőseink átautóznak egy erdőtűzön, és megilletődve-rezgő szemekkel nézik, milyen csodálatos látvány ez, akkor bármilyen méterrel is szoktunk moziba járni, azonnal kiakad.
Aki miatt viszont nem fog kiakadni, az egészen biztosan Kirsten Dunst, aki még egy ilyen felemás filmben is bizonyítani tudja, hogy már nagyon régóta generációjának egyik stabilan jó színésze. A sokat látott Lee szerepében Durst megfáradt, türelmetlen, apatikus, akiben még azért dolgozik a remény, hogy talán van értelme a munkájának. Nincs teljesen meggyőződve erről, hiszen minden egyes, elmondhatatlan atrocitásról készült képe azt a célt szolgálta volna, hogy megmutassa a világnak, mi történt, és megakadályozza, hogy ezek újra és újra megtörténjenek. Lee karrierjén látjuk, hogy ez nem sikerült, ráadásul most már a saját hazájában.
Lee-vel szemben áll a fiatal fotós, Jessie karaktere is, akit még az a fajta felelőtlen tapasztalatlanság és kalandvágy hajt, amit a főszereplő már megtanult kezelni és az elméjében máshol raktározni. Mindkét nő folyamatosan fotóz a filmekben, Garland pedig bevágja a képkockákat: Lee teljesen digitális Sony Alphája színesben, Jessie Nikonja filmre és szemcsés fekete-fehérben rögzíti azt, amit körülöttük látnak. Ha valakiben esetleg felmerülne, hogy egy összezuhant társadalomban hogyan lehet filmre fotózni, és azt a hadszíntértől nem messze előhívni, szerencsére a filmnek van válasza. A két nő viszonyát látva pedig arra is lehet válasz, hogy tulajdonképpen miről is szól.
A Polgárháború nyomasztó odüsszeiájában végigvonul egy olyan feszültség, amit Garland sokáig fenn tud tartani. A főszereplők olyan helyszíneken járnak, amiket bármilyen hírügynökségi fotókból napi szinten ismerhetünk: menekülttáborok, tömegsírok, vagy azok a buborékok, ahol mintha nem lennének tisztában azzal, hogy katonák gyilkolják egymást pár kilométerre. Egyedül akkor bicsaklik meg az egész, amikor a cselekmény megérkezik a hangos, látványos, katonai akciófilmeket idéző fináléba, ahol már hirtelen nem lesz olyan fontos, hogy kiket és hogyan szaggatnak át a golyók vagy robbantanak fel a lövegek, csak megtörténjen végre az a nagy lezárás. A nagy lezárás, amit mintha Alex Garland először talált volna ki a Polgárháború készítése alatt. Nem mondom, van valami bizsergetően provokatív abban, ahogy a befejezését kitalálta, de bárcsak az egészen végig tudta volna húzni ezt a bizsergető provokációt. Amikor véget ér a Polgárháború, ki tudja, hogy tart-e még a polgárháború.
A Polgárháború április 18-tól látható a mozikban.