Megérkezett a mozikba minden idők talán legcsapnivalóbb életrajzi filmje, ostoba, hazug, pocsék bulvársemmi

Ez fizetett rombolás.

Ostoba, leegyszerűsítő, hazug, felszínes, pocsék bulvársemmi Sam Taylor-Johnson Back to Black című életrajzi filmje Amy Winehouse-ról. Tényleg piszkosul bosszantó egy darab. Formájában olyan, mintha a tabloidokból összegereblyézték volna az énekesnő leghíresebb botrányait és valami filmszerűséget kerítettek volna ezek köré. Persze, lehet ilyet tenni, hamburgerből is sokkal több fogy, mint fine dining bélszínes salátából, egyszerűen imádjuk, ami szar. A baj akkor kezdődik, amikor tehetségtelenség a senki által nem várt kreativitással elegyül, mint most Sam Taylor-Johnson esetében, aki koncepcionálisan egy nettó szerelmi drámát forgatott le. Ezzel egyetlen kapitális probléma van: a vásznon ábrázolt Amy Winehouse és környezete köszönőviszonyban sincs a valósággal. Szóval még a mozgóképes hamburger sem jött össze, hiszen kifelejtette belőle a húst.

Nagy a divatja pozőrködéssel teli zenés imázsfilmeknek: lehetett jól szórakozni Bryan Singer Bohém rapszódiáján, Dexter Fletcher Rocketman-jén vagy akár Baz Luhrmann Elvis-én, mert ezeknek megvolt az igazságtartalmuk. Jellemző képet adtak a showbizről, egy tehetséges művész berobbanásáról, hogy azután a kellemetlen részekben ne merüljenek el túlságosan komolyan. Nyomjon el mindent inkább a rajongói kiszolgálás, és támadjon fel a rockszár egy-egy remek színészi alakítás formájában a moziban. Ebből a szempontból Austin Butler a király, hiszen ahogy Elvist életre keltette, az varázslatos átalakulás volt – kár, hogy a film tulajdonképpen Baz Luhrman egojáról szólt végül. E tekintetben Marisa Abela is elismerést érdemel, hiszen sikerült neki a mágia, hitelesen kelti életre Amy Winehouse-t: amikor énekel vagy a színpadon van, remek.

Mindazonáltal sajnos volt egy forgatókönyv – Matt Greenhalgh tollából –, amely szörnyű és közhelyes jelenetekre kényszerítette Marisa Abelát. A tény, hogy 2024-ben Sam Taylor-Johnson úgy gondolja ábrázolni szenvedélybetegséget és a függőségeket, hogy „meghúzzuk az üveget és felszívjuk a csíkot”, a totális dilettantizmust bizonyítja, mind érzelmi, mind értelmi szinten. Alapvető dramaturgiai hiba, hogy a Back to Black nem foglalkozik Winehouse hátterével, miért és miben volt tehetséges, és miért volt olyan a személyisége, amilyen és ez milyen összefüggésben volt a művészetével. Röviden intézi a rendező: Amy szájba adtak egy olyan mondatot, hogy „nem vagyok egy Spice Girl”. Viszont hosszan időzik el az énekesnő és szerelme, Blake Fielder-Civil (Jack O’Connell) kapcsolatán, kitöltve a játékidő fő részét. Persze romantikusra gyúrt mézes-mázos csúsztatásokkal – komolyan rettegtem a film közben, hogy előkerül valami játékszer, elvégre csak A szürke ötven árnyalatát elkövető szakember ült a rendezői székben. De hát nyilván az efféle dagályos giccsekhez van tehetsége és képessége, ennek megfelelően pedig a Back to Black amikor nem idegesítő, akkor kifejezetten unalmas.

A jéghegy csúcsa azonban a konkrét tényhamisítás. A Back to Black-ben szó sem esik arról, hogy Blake hogyan használta ki Amy Winehouse-t, sőt, a férfi még némi áldozati szerepet is kap, amikor az egyik jelenetben az alkoholizmusának a kialakulásának okát a nőnek tulajdonítja. De nem csak satíroz Sam Taylor-Johnson. Amy apja, Mitch bűneiről (akinek óriási felelőssége van a lánya halálában) sem esik szó, sőt hőstkreálnak belőle. Eddie Marsan alakításában Mitch egy jókedélyű taxisofőr, aki mindig ott van, ha kell, eldugja a pipát, aggodalmas képet vág, amikor arra van szükség, hogy a nem létező katarzist szolgálja. A negatív szereplői a filmnek a fotósok, akik arctalanul mindig kattintgatnak, illetve maga Amy Winehouse, aki a Back to Black prezentálásában alkoholista, drogos, de legfőképpen nagypofájú, arrogáns és elviselhetetlen némber, aki valamiért sikeres volt a tömegek szemében, de mindent és mindenkit – önamagát is – tönkretett. Ennek tekintetében a Back to Black kifejezetten árt az Amy Winehouse-kultusznak, nem láttam még soha promóciós céllal készült alkotást, mely tudat alatt a rombolást szolgálja.

Amúgy Nick Cave írt egy dalt a filmhez – Song For Amy –, bőven elég azt meghallgatni. És újranézni mellé Asif Kapadia Oscar-díjas dokumentumfilmjét, az Amy: Az Amy Winehouse-sztorit.

Infó: Back to Black. Bemutatja a UIP