„A bukásaimból mindig erőt merítettem” – három éve halt meg Törőcsik Mari

–

Az örök kétkedő

Értékes beszélgetőkönyvében Bérczes László Törőcsik Mari lényének legmélyére ásott, ebből a kötetből valók az alábbi gondolatok:

„Tudja, mi járt a fejemben, hogy jöttem erre a beszélgetésre? Érdekel vajon bárkit is, mit mondok? Én már a múlthoz tartozom, és ma a múltra nincs idő. Rám nem lehet azt mondani, hogy csak ültem a babérjaimon, és nosztalgiáztam. Aktív voltam, jöttem-mentem, mint a mérgezett egér. De tágasabb időben léteztem: volt időm várni a holnapra, belefeküdni a jelenbe és visszakapaszkodni a múltba. Múlt nélkül nincsen élet. Ezt ma nem mindenki tudja. Azt figyelem, és bocsánatot kérek azoktól, akikre ez nem igaz, hogy a fiatal színházcsinálók mindenáron szakítani akarnak a múlttal.”

Korábban nagyon megküzdött a színpadon a nevetéssel és a sírással, tíz év telt el, mire képes volt arra, hogy teljes hangerővel elordítsa magát, ha a szerep úgy kívánta, később azonban változott a helyzet:

„Ma már könnyen megy a sírás, elég öreg vagyok ahhoz, hogy bármikor elsírjam magam.”

Amikor Bérczes László megjegyezte: „A születés pillanatát szinte lehetetlen átmenteni az előadásba” – Törőcsik Mari így válaszolt:

„Hát ez az! Ezért szoktam azt mondani, hogy

volt öt-hat estém meg néhány pillanatom – és ez nem kevés. Az ritkán jön össze, hogy úgy játsszunk, mint a hároméves gyerek a sarokban. De ha összejön, azt rögzíteni kell.”

A személyiség ereje

„Akkor jövök én, amikor a rendező megszűnik. Bejönni, leülni, megszólalni, elhallgatni, mosolyogni… mindenki a maga módján tud, ha tud. És ezt kell nézni egy felvételi vizsgán: hogyan hat a személyiség. Ez már akkor látható, érezhető, amikor az illető még semmit nem tud a színészetről. […] Azt akarom én ezzel az egésszel kinyögni, hogy jelen kell lenni, létezni teljes lényemmel, és hogy a személyiség sugárzása nem spórolható ki a színészetből.

Ez működhetett annak idején abban a hintán repülő, butuska lányban. Manapság azt tapasztalom, és bocsássa meg nekem ezt az általánosítást, hisz magam is tudom, kivételek vannak, szerencsére mindig vannak: itt van a szerep, ez a tenyerem, ez a másik meg a színész, iderakom mellé, de a kettő nem ér egymáshoz. Bravúros alakítások születnek így is, de ez nekem kevés, mert a személyiség kívül marad.”

Egy jellemző párbeszéd:

B. L.: „Nem tud utánozni, ezt mondta.

T. M.: Hál’ istennek nem tudok.

B. L.: Ez mit jelent? A színészetnek mégiscsak köze van az utánzáshoz.

T. M.: Lehet, hogy csak a szó nem megfelelő. Az ember megszületik valamilyen külső és belső adottságokkal és esetleg tehetséggel is. Vagyok, amilyen vagyok, és az elmúlt idő azt igazolta, hogy valamiféle tehetségem is van, volt legalábbis. De minden szakmát meg kell tanulni. Ha öltöztető vagy, azt, ha takarító, akkor azt.

És ahogy múlik az idő, az ember élete egyre jobban beépül a színészetébe. Vagyis nem mást utánoz, hanem önmagát építi be. Ez elsősorban a gondolkodásra vonatkozik. Minden ember azt hiszi, én is, hogy az idővel egyre többé, gazdagabbá válik.

Egyáltalán nem biztos, hogy ez így is van. Az idővel el is lehet romlani, még ha mi magunk ezt természetesen soha nem vesszük is észre. Az az én hitem, hogy minden bukásból és sikerből jól jöttem ki – de honnan ez a nagyképűség? Abban is hiszek, hogy mindig jól éreztem, kivel kell társulni, kivel kell dolgozni, valami iránytű jól működött bennem. Mindezekben tévedhetek. De azt biztosan megtanultam, arra treníroztam magam, hogy az idegrendszeremet egyik pillanatról a másikra abba a készenlétbe röpítsem, amit a pillanat követel.”

A halál utáni életről és a költészet erejéről

„Tegnap vitt fel Pénzes professzor CT-re, hogy megnézzék a tüdőmet, hál’ istennek jól vagyok, lekopogom, ez a professzor különben mindent tud az újraélesztésről, és elkezdtem neki panaszkodni a kezem miatt. Hogy nem tudom úgy használni, mint régen. Rám nézett tágra nyitott szemmel: »Maga nem érti, mi történt?! Mi mindent megtettünk, és maga is erős, de Isten nélkül ez nem történt volna meg.« Csoda, ami történt, én meg jövök itt a kezemmel…”

„Mondom egyszer Maár Gyulának, ahogy így beszélgetünk, hogy milyen is az élet, meg hogy mennyi mindent kaptam, és ha nehéz is, azért jól van minden, és példának említettem Pilinszky két sorát, ez jutott eszembe az imént: »Minden jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot…« Morzsolgattam a szavakat, mert zavart valami, ez valahogy nem így van. Kimondhatatlanul, ez az! »Kimondhatatlanul jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot.« Micsoda különbség, félelmetes!”

„A legszebb halálból jöttem vissza. A legszebb, mert észre sem vettem.

Félek a haláltól, félek a szenvedéstől, és most azt gyanítom, másfajta halál vár még rám. Közben persze boldog vagyok, hogy itt lehetek, a világban. Hetvennegyedik évemben vagyok, rettentő régen élek már. Ránézek a korosztályomra, csoda, hogy élünk. Minden nap egy ajándék. Vajon miért engedett vissza az Isten? Van bennem egy félsz: olyan kegyeltje voltam egész életemben, hogy talán keményebb halált szán nekem. Nem baj, örüljünk annak, hogy süt a nap. Annak nagyon tudok örülni. Na, segítsen felvenni a kabátomat, tudja, a kezem még nem az igazi. Hazabaktatok a napsütésben, és megfőzöm az ebédet. Köszönöm a kávét.”

A díjakról, a játszótársakról, a repülős és a rémes előadásokról

„A Déryné…-filmre megkaptam a cannes-i díjat és vissza kellett utaznom. Bonyolult volt az utazás, Párizson keresztül oda, Zürichen át vissza… Megérkeztem Nizzába, átöltöztem, rákészültem. Nagy dolog volt ez az én életemben, és fontosnak tartottam, hogy majd elegánsan, méltósággal vegyem át a díjat. Van, aki ott zokog meg ugrál meg megköszöni a jó ég tudja, kinek is. Úgy örülök, amikor az általam szeretett színészek elegánsan veszik át a díjat, mert azt úgy kell.

Ott Cannes-ban féltem egy kicsit. A díjkiosztó méregdrága jegyeit a szupergazdagok veszik meg, akik persze ismerik a híres amerikai sztárokat,

előttem vette át Scorsese meg Robert De Niro, aztán szólítják Törőcsik Marit Pélyről, és ők majd bámulnak, hogy kerül ez oda?! Szólított is Tennessee Williams, a zsűri elnöke, aki különben a szavazásnál csak annyit tett, hogy egy papírra felírta, »minden díjat a Dérynének…«, és mázlim volt: az erkélyen ülő újságírók, szakmabeliek elkezdtek tombolni, a sznob gazdagok felnéztek, és tomboltak ők is…

[…] Párizs, Nizza, átöltözés, díjátadás, vissza Zürich, Ferihegy, ott vár a Nemzeti sofőrje, az előadás Székesfehérvárott volt, fél hétkor beesek az öltözőbe, hét órakor felmegy a függöny, belépek a színpadra, és végre, idegesen, feszülten, holtfáradtan olyan fent kezdem, ahogy azt kell. A fáradtságnak és az örömnek olyan szintjén voltam, hogy csak repültem, végig az előadáson. Ez volt az egyik estém abból az öt-hat kivételesből.”

„Bele tudok halni a gyönyörűségbe, ha valami jót látok! És mindig azon izgultam, hogy minél jobb partnerek legyenek körülöttem. Nem minden jó színész jó partner is egyben. Az én csodapartnereim: Kálmán Gyuri, Garas Dezső, Bara Margit… Csoda volt velük játszani. Mert általuk én is jobb lettem.”

„Egy rossz előadás után úgy kell engem kiskanállal összekaparni.” 

„Én mindig mindentől félek, különösen ha nagy szerepet nagy rendezővel kell megoldani. Ilyenkor leveszem a cipőmet, ők már tudják ezt, és verem a hátukat, hogy ezt a borzalmasan nehéz szerepet miért bízták rám. Vasziljev háta sokszor bánta már ezt. Félek, hogy nem tudok újat mondani, hogy a szerep nem nekem való, hogy öreg vagyok, hogy…

Szóval így nyavalygok. Vasziljevnek is mondtam, hogy noha ép elmével jöttem vissza az agyhalálból, azt nem tudhatjuk, mihez kezdek ekkora szöveggel. És ezt nem próbálhatjuk ki előre, mert én csak a próbák alatt tudom rögzíteni a szöveget. Hiszen valójában a gondolkodást, a szituációt, a cselekvést és mindezekhez kötődően a megszólalásaimat rögzítem. »Ha nem megy, leállunk«, ezt mondtam Vasziljevnek. Nem tudhatom, mi lesz. Végül is nagyon messziről jöttem vissza.” 

A puszta létezés öröme

2004-ben, a hatvankilencedik születésnapja előtt, A szólás szabadsága című televíziós műsorban Friderikusz Sándornak nyilatkozott Törőcsik Mari. Érdemes megnézni a rövid, de velős beszélgetést, ezekből választottam ki néhány fontos gondolatát:

„Nekem nagyon gazdag és szép életem volt. De mostanában, így közel hetvenévesen rájöttem, hogy a puszta létezés milyen nagy dolog. […] Nincs annál szebb dolog, hogy az ember él.”

„Ha nem szerepet játszom, mindig attól félek, hogy modoros vagyok.”

„Ha a rendező műalkotást hoz létre, akkor az én eszközeimet a helyére rakja. És akkor az új fényt kap.”

„Jaj, istenem! Soha egy nappal nem szeretnék fiatalabb lenni, mert mindig azt gondolom, hogy egyre több lesz az ember.”

„Akkor van embernek vége, ha nem mondhatják meg neki, hogy rossz, amit csinál.”

„A közönségtől mindig félek, hogy ki szabad-e állnom eléjük, és egyre jobban… Fura pálya, mert azt úgy kell csinálni, mint a gyerek, amikor játszik. Hogy nem kell tudomást venni… és én adom, és akkor tud igazán hatni az ember.”

„Visszaigazol engem a sorsom, hogy egész fiatalon is tudtam, ki mellé kell állnom. Ki mellett kell kitartanom. Kinek a gondolkodását kell a szakmámról és a színházról elfogadnom.” 

Színpadi babonák és folytonos kételkedés

Szilágyi János beszélgetett vele az Elle magazinban, amit a 168 Óra szemlézett, ebből következik néhány részlet:

„Az az egy lépés, a belépés az úgynevezett világot jelentő deszkákra, mindig is görcsösen ment. És még olyasmikkel is megnehezítem a dolgomat, hogy

a jelmezcipőt mindig a jobb lábamra kell felvennem először, csak azon az ajtón megyek be az adott jelenetbe, amelyiken az első próbán is beléptem. Én hiszek Istenben, de a szó köznapi értelmében nem vagyok vallásos, ennek ellenére mindig keresztet vetek, igaz, csak egyszer, a darab elején.”

„A bukásaimból mindig erőt merítettem, ha pedig kiugró sikerem volt, aminek persze nagyon örültem, örökösen azt a kérdést tettem fel magamnak: szabad ezt még csinálni, kell ezt folytatni, igazán nekem való pályán mozgok én? Ilyenkor persze a kollégák, a barátok, a családtagok mindig ledorongoltak, hogy ne szerénykedjek ilyen kétségbeesetten. Azt mondtam erre, ez nem szerénység, inkább nagyképűség, hogy meg merem magam kérdőjelezni.” 

„Bennem van egy olyan erő, hogyha belépek egy közegbe, ahol minden a feje tetején áll, hamar el tudom érni, hogy lenyugodjanak a kedélyek, majd mindenki örömmel csinálja a dolgát. Mert jól dolgozni csak felszabadultan és élvezettel lehet.”

Szilágyi János azt kérdezte az interjú végén:

– „Létezik, hogy ilyen múlttal, amivel te rendelkezel, akad olyan kívánságod, amire nagyon vágyol?

– Csak egy. Hogy életem végéig képes legyek szeretni.”

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Fortepan / Kotnyek Antal

Both Gabi