Lovas Rozi: Nyolcvanévesen sajnáltam volna, ha nincs bátorságom hozzá

Egy korábbi interjúban azt mondtad: szereted, ha a szerep és a darab téged is átmos, megváltoztat. A Lányok, fiúk hogyan hatott rád?

Ilyen közelről nehéz megmondani, ez még egy friss előadás. Nagyon nagy utat jártunk be ezzel a darabbal. Színészként még soha nem találkoztam ilyen mérvű feladattal, biztos, hogy ehhez fel kellett nőnöm. Öt éve van velünk ez a történet. Jancsi (Horváth János Antal rendező, Rozi férje – a szerk.) hozta haza Londonból, ott látta az előadást Carey Mulligannel. Akkor már együtt voltunk, de nekem soha nem volt olyan ambícióm, hogy egyedül álljak a színpadon. Egy darabig eltartottam magamtól az egészet. Aztán mire meggyőztem magam, hogy vágjunk bele, már másra kellett várni, ami miatt pedig pont lemaradtunk a jogokról. Szóval a sors ezt akkor így intézte. És milyen jól tette.

Érdekes módon azonban velünk maradt ez a történet. Évekkel később létrehoztuk a Loupe Színházi Társulást, és addigra szakmailag, emberileg, családilag is annyi minden történt velem, hogy úgy éreztem, mögé értem, és nyolcvanévesen sajnálnám, ha nem lett volna bátorságom hozzá. Nagyon sok izgatottság, félsz és kérdés volt bennem. Szakmailag ez az előadás egy olyan határt léptetett át velem, amelyet korábban semmi. Hatalmas felelősség, hatalmas munka, ugyanakkor soha nem tapasztalt szabadságot ad. Emberileg nem tud nem személyes lenni ez az előadás. Soha nem merült fel bennem, hogy eljátszom ezt a karaktert. Valahogy nem volt távolság köztem és a szerep között. Elképesztően megszerettem ezt a vagány, bátor nőt, aki névtelenül elmesél egy történetet, hogy mások tanuljanak belőle, hogy a világ egy kicsit talán jobb hely legyen.

A férjed, Horváth János Antal az előadás rendezője. A személyes, közvetlen kapcsolat ilyenkor segít?

Nem lehetnék jobb kezekben, mint a Jancsiéban. A Loupe-on belül egészen más színházcsinálás működik, mint amit bárhol máshol tapasztaltam.

Milyen ez a színházcsinálás?

Teljesen szabad, megfelelési és teljesítménykényszer nélküli. Ez egy nagyon demokratikus közösség, egy hangos szó nem hangzik el soha. Olyan alkotótársakkal dolgozunk, akik ugyanúgy hisznek a közös ügyben, nem munkának érzik mindezt. És a nézőinket is a közösség részének tekintjük. Ennek hihetetlen ereje van. Jancsi engem ismerve fordította le a darabot, és ez is sokat ad az előadáshoz. Németh Gábor dramaturgként fantasztikusan sokat segített. Gábor Jancsi osztályfőnöke volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Az SZFE-vel kapcsolatban bennünk, Kaposváron végzettekben mindig volt egy kis – nem feltétlenül hasznos – komplexusokból eredő távolságtartás. Eleinte Németh Gáborral kapcsolatban is volt bennem némi óvatosság, aztán ő lett a legnagyobb bizalmasom. Iszonyatosan nagy szeretettel, hittel, tudással vett részt a közös munkában. Szakács Zsuzsi, a világ egyik legjobb asszisztense ugyancsak elképesztő empátiával segített. Lényegében ő tanította meg nekem a szöveget. Molnár G. Nóra koreográfussal pedig kikísérleteztük a megfelelő formát például a gyerekek láthatatlan megjelenítéséhez. A mozgásszínház viszonylag távol áll tőlem, soha nem gyakoroltam; másféle figyelmet, memóriát igényel. Eleinte gondolkodtunk azon, hogy mi lenne, ha bekerülnének tárgyak a színpadra. Kísérleteztünk, de hamar rájöttünk, hogy az eszköztelenség a leghitelesebb. Hihetetlenül jó volt ezzel a csapattal dolgozni, testvéreimként szeretem őket.

Az előadás első felét végigkacagjuk, aztán izgalmasan billegnek a humoros és szívszorító pillanatok. Már a próba kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy érdemes a darab könnyed, humoros oldalát is erősíteni?

Olvasva is vicces a darab. Számomra az a legizgalmasabb színház, ami ezeket a szélsőségeket együtt tudja megmutatni. Még a legnagyobb nyomorúságban is tudunk kacagni, és a legboldogabb pillanatban is megesik, hogy valami megfacsarja a szívünket. Mohácsi János vagy Purcărete színháza is ilyen, amit én különösen szeretek. A szakmai és az emberi ízlésünk is azt diktálta, hogy ez nem lehet egy elejétől végéig sötét, nyomasztó előadás. Ha valaki nagyon szenved és egy sötét lyukból beszél, akkor távol is kerül tőlünk. De ha azt érzed, hogy ugyanazokon a dolgokon nevettek, és százféle ponton tudsz kapcsolódni ahhoz, hogy hogyan nézett egy pasira, vagy hogyan bénázta el a lehetőségeit, akkor van egy közös alap. Az előadás lényege is az, hogy nem egy balsorsú, szomorú nővel történt meg mindez, hanem egy olyannal, mint te vagy én. Mindannyian elmegyünk néha a figyelmeztető jelek, piros lámpák mellett, és ez a nő ezeket igyekszik felidézni. De óvakodtunk attól, hogy az előadás egy didaktikus tanmese legyen. Sok standupost néztem a próbák alatt, de idővel arra jöttem rá, hogy egy történet hiteles elmesélésének kulcsa csupán annyi, hogy át akard adni, el akard mondani.

Az előadás a monodrámákhoz képest szokatlanul nagy térbe került a Marczibányi Téri Művelődési Ház háromszáz fős nagytermében. Azonnal otthonosan érezted magad ott?

Igen, el sem tudtam képzelni, hogy ez egy szűk térbe kerüljön. Érzem, hogy ezzel megtörtünk egy itthon bevett sémát, de mi kezdettől fogva egy nagyszabású előadásként gondoltunk erre, a dráma és a téma is ezt kívánja meg. Az alapattitűd mégis az, hogy belenézek az emberek szemébe, és mesélek. A térről is sokat gondolkodtunk, de ott is az egyszerűség felé mentünk el: mi aláhúzni akartuk ezt a történetet, nem eltüntetni.

A Radnóti Színház előtt sok helyen megfordult Miskolctól a Pesti Magyar Színházon át a Tháliáig. Mitől vált otthonossá a Radnóti?

Elsősorban az emberektől. A Radnóti olyan, mintha a független és a kőszínházi lét között egyensúlyozna, ami egyszerre ad mobilitást és komolyságot, valamint garanciát jelent a színvonalas művészi működésre. Nincs gyárhangulatod. A kisebb színpad pedig lehetőséget ad a közönséggel való közvetlen kapcsolatra. Amióta itt vagyok, nem merült fel bennem, hogy szívesebben lennék máshol.

Mit ad mindehhez a nemrég létrejött, független alkotói közösségetek, a Loupe?

A Loupe kiteljesíti mindezt. A Radnóti Színház keze a fenntartói támogatások miatt sok tekintetben meg van kötve. Számos elvárásnak kell megfelelni. Most kifejezetten olyan kultúrpolitikai helyzetben vagyunk, amelyben ezek az intézmények rendkívül kiszolgáltatottak a pénzosztóknak, a különböző kultúrpolitikai konfliktusoknak, és ez nagyon bizonytalan közeget eredményez. Mire eljutunk odáig, hogy akkor nekem milyen szerepet kellene játszanom, már számos kompromisszumon vagyunk túl. Ezt pedig a bőrömön érzem. Ahogyan azt is, hogy szétzilálták a szakmát: az egyetemektől a díjakig. Mondhatjuk, hogy majd túljutunk ezen, de most eléggé kimerült és hitehagyott állapotban van a szakma. A Loupe működési mechanizmusa viszont független mindettől, nem befolyásolják ezek a szomorú körülmények. Iszonyú kockázatos ez az előadásokból önmagát finanszírozó konstrukció, mert csak a nézőkre számíthatunk. De közben őrületes szabadságot és függetlenséget ad.

Azért különleges ez a felállás, mert a független alkotói közösségekben ritka, hogy a tagok ilyen széles körű ismertséggel rendelkezzenek. Akik nem a színpadról ismernek, azok A mi kis falunk vagy a Gólkirályság című sorozatokból. Ezt az ismertséget érdeklődő közönségre lehet váltani?

Igen! A Loupe-pal csomó olyan dolgot csináltunk, amiről racionálisan talán úgy tűnhet: kizárt, hogy működik. Egy támogatás nélkül dolgozó társulat miért tűz a műsorára tabutémákat feszegető darabot? Ki fog erre jegyet venni például Gyöngyösön vagy Érden? És eljönnek! Tele házakkal játszunk mindenütt, sokszor dupla előadásokat. A tapsrendben elmondjuk, hogy független színházi társulás vagyunk, és köszönjük, hogy megvették a jegyeket, mert ebből a pénzből tudunk további produkciókat létrehozni. Ha bármilyen nyomot hagyott bennük ez az előadás – pró vagy kontra –, akkor véleményezzék a közösségi oldalainkon. Számunkra fontos a személyesség. Mi előadás után beszélgetünk az emberekkel, ha kérik, szívesen készítünk velük közös fotót. És igen, Miskolcon például A mi kis falunkból ismertek hármunkat, de jegyet váltottak az Árvákra, és az előadás után nem a sorozatról beszélgettünk, hanem arról, hogy ez a történet mennyi mindent mozdított meg bennük. Azt hisszük, hogy szakadék van azok közt, akik egy kereskedelmi csatorna vicces sorozatát nézik és azok közt, akik egy nehéz darabra váltanak jegyet, de valójában ez áthidalható. Ilyenkor mi vagyunk az összekötő híd.

Egy ilyen nagy munka után nehezen engeded el az előadást?

Igen, miközben már filmet forgatok. Ez az előadás őrületes élményeket adott. Prózai színházakban ritkán esik meg, hogy ilyen ováció fogadjon egy produkciót, és a közönség állva tapsoljon. Velem egyszer esett meg hasonló: a Radnótiban a 10 főpróbáján, amikor egy emberként ugrott talpra a közönség. Nincs is kedvem elengedni ezt az előadást, hiányzik, hogy nem mondom mindennap a szöveget. Ez egy zúzós tavasz lesz számomra, de még dédelgetném magamban egy kicsit az élményt, talán átforgatok belőle valamit a következő szerepeimbe.

A Radnótiban és a Loupe-pal is már a következő évadot rakjuk össze, így nekem is mérlegelni kell: mi legyen. Van két kicsi gyerekem, havi 13-14 előadásnál többet már nem esik jól játszani. Akadnak ilyen zűrös időszakok, mint ezek a forgatási hetek, de csodálatos családunk van, és mindig derűsen vészeljük át. Éppen ezek a kivételes munkák és a csodálatos család az, ami arra ösztönöz, hogy átgondoljam: mire érdemes időt szánni. Ez csak döntés kérdése. Néha attól érezzük jól magunkat, hogy tudtunk nemet mondani.

Fotók: Gordon Eszter