Lángszóró és tviszt: rangsoroltuk a tíz legjobb Tarantino-jelenetet

Quentin Tarantino filmjei híresek arról, hogy tele vannak ikonikus idézetekkel, remekül megírt, szellemes párbeszédekkel, feszültséggel és túltolt, kaotikus, ám olykor kifejezetten vicces és már-már groteszk erőszakkal. Az író-rendező filmográfiája bővelkedik az összetéveszthetetlen stílusú, nagyszerű jelenetekben – játszódjanak azok bármilyen műfajban, időben és helyszínen a nácik által megszállt Franciaországtól a vadnyugaton át a kortárs Los Angelesig. Tarantino pedig hagyja a színészeit ragyogni.

Videotékás filmőrültből lett minden idők egyik legjobb filmrendezője, Tarantino az 1992-es Kutyaszorítóban című mozijával tört be a színre. Elkötelezetten állítja, hogy karrierje során mindössze tíz filmet készít rendezőként, ami azt jelenti, hogy a stúdiós nyomásra kettévágott Kill Billt egynek számolva a közelgő projektje, a The Movie Critic  (A filmkritikus) lesz az utolsó. Ha minden igaz, már válogatja hozzá a szereplőket.

A direktor kivételes műgonddal építi fel jeleneteit, és míg az 1994-es Arany Pálma-díjas Ponyvaregény továbbra is talán a legikonikusabb alkotása, 21. századi erőfeszítései is jól példázzák, hogy 30 év után még bőven a csúcson van. Mi tagadás, nem volt könnyű feladat kiválasztani a tíz legjobb jelenetet az életműből, és számos klasszikus pillanat kiszorult a listáról, de azért vegyük csak szépen sorba a kedvenceinket!

10. Jackie a mozgójárdán (Jackie Brown, 1997)

A többi Tarantino-filmhez képest a Jackie Brown meglehetősen alulértékelt darab, olyan zseniálisan vicces momentumokkal, mint amikor Robert De Niro a parkolóban lepuffantja az őt kitartóan pocskondiázó Bridget Fondát, csupán azért, mert már az agyára ment. Nyitójelenete, Pam Grier bemutatkozása mint címszereplő, remek pillanat. A Jackie Brown tisztelgés a blaxploitation filmek előtt, és a hetvenes években ezen alkotásokban kultsztárrá váló Grier hosszú snittes bemutatása Tarantino szerelmes levele a színésznőhöz. A stewardesst alakító Pam Grier siklik a repülőtér járdáján, a háttérben pedig A 110. utca zenéje szól, ami megadja a film alaphangját.

9. Leszámolás (Aljas nyolcas, 2015)

Tarantino revizionista westernjéből hiányzott a korábban megszokott tempó, ám ebben a filmben számos olyan momentumot találunk, ami emlékezteti a közönséget arra, milyen fantasztikus filmkészítő ő valójában. Az Aljas nyolcas atmoszferikus hatást keltő bevezetője megragadja a hófödte Red Rock sziklák minden rejtélyességét, miközben Ennio Morricone lassú tempójú bevezetője egy sötét és intenzív drámára készíti fel a nézőt. A szereplők egy panzióban találnak menedéket a hóvihar elől: képtelenek megbízni egymásban, a pszichológiai csatározás pedig a rendező egyik legintenzívebb jelenetével zárul. Klasszikus Tarantino: miután három órát töltöttünk azzal, hogy megismerkedjünk ezekkel az emberekkel, egyszer csak elkezdik gyilkolni egymást.

8. Ötpontos szívrepesztő technika (Kill Bill 2., 2004)

A rendező négyórás bosszúeposzt szeretett volna csinálni a Menyasszony odüsszeiájából, ám a stúdió nyomására ketté kellett vágnia, hogy barátibb legyen a végeredmény a mozipénztáraknál. Tarantino azonban nem csüggedt el, hanem kihasználta a két film nyújtotta kétrészes formátum drámai lehetőségeit. Míg az első rész bővelkedik az akciókban, a második végén a csúcspont egy csendes, beszélgetős jelenet Beatrix Kiddo, a Menyasszony (Uma Thurman) és Bill (David Carradine) között, melynek végén a nő mestere, Pai Mei híres ötpontos szívrepesztő technikájával teljesíti be bosszúját egykori szerelmén és gyermekének apján. A férfin, aki annak idején elrendelte a halálát. Egy mozdulat, amely öt utolsó lépést ad az áldozatnak, mielőtt összeesik.

7. A történelem újraírása, lángszóróval (Volt egyszer egy… Hollywood, 2019)

Maratoni, hetvenes évekhez szóló ódájában Tarantino újraírja a történelmet – ahogy azt tőle már megszokhattuk. A Becstelen brigantykban egy moziban lövi szitává Adolf Hitlert és a náci vezérkart, itt pedig kézen fogja a Manson család szektája által brutálisan meggyilkolt Sharon Tate-et, és megmutatja a közönségnek, milyen lehetett volna a gyönyörű filmsztár élete, ha a szörnyű tragédia nem történik meg. A Margot Robbie által alakított Tate egy jelenetben ellátogat a moziba, hogy megnézze saját filmjét. Magával ragadó pillanat, mint a Leonardo DiCaprio által alakított Rick Dalton ideg-összeroppanása is, ahogy a lecsúszott színész a szövegét próbálja begyakorolni. A film csúcspontja mégis az, amikor Dalton és kaszkadőr barátja, Cliff Booth (Brad Pitt) elintézi a Manson családot.

„Ha az első felvonásban a falon függ egy puska, akkor annak az utolsó felvonásban el kell sülnie.” Biztosan mindenki hallotta már a Csehov neve által fémjelzett, színházi-dramaturgiai berkekben megfontolandó tanácsot. Ez az írástechnika érhető tetten a Volt egyszer egy… Hollywoodban, a film korai szakaszában ugyanis láthatjuk, hogy Rick Dalton lángszórót használ az egyik filmjében. A kellék aztán annyira megtetszik neki, hogy hazaviszi, végül pedig ezzel a fegyverrel küld egy támadót lángok között a medencéjébe. Sokkoló, mégis vadul szórakoztató – azaz száz százalék Tarantino.

6. Vacsora Calvin Candie házában (Django elszabadul, 2012)

Leonardo DiCaprio karrierje során először játszott gazfickót ebben az akciówesternben, méghozzá ördögien. Calvin Candie az egyik legmegátalkodottabb főgonosz az egész Tarantino-univerzumban: a rabszolgatartó a film csúcspontja felé Django (Jamie Foxx) és Dr. Schultz (az alakításáért második Oscarját elnyerő Christoph Waltz) karaktereivel vacsorázik. A szinte elviselhetetlenül intenzív jelenet izgalmas fináléhoz vezet a főszereplők között, ahogy a címadó rabszolga, Django megpróbálja kiszabadítani feleségét, Broomhilda von Shaftet DiCaprio Candie-jének karmai közül. A színészek tökéletesen játszanak, de DiCaprio az, aki átveszi az irányítást: a felvétel alatt megvágta a kezét egy pohárral, de nem állt le, így a patakzó vér rátett egy lapáttal a jelenet hatásosságához.

5. Jack Rabbit Slims (Ponyvaregény, 1994)

A Ponyvaregény méltán minden idők egyik leggyakrabban idézett filmje, egyik legfontosabb jelenetében azonban mégis a zenéé és a táncé lesz a főszerep. Vincent Vega (John Travolta) és Mia Wallace (Uma Thurman) egy ötvenes évek tematikájú étteremben vacsorázik, a Jack Rabbit Slimsben. Úgy döntöttek, hogy beneveznek egy tvisztversenyre. A zokniban táncoló, nagy visszatérő Travolta és a film után egy csapásra sztárrá váló Thurman számtalan másolatot inspiráló jelenete igazi felüdülés az egyébként véres, pörgős Ponyvaregényben.

4. Mr. Blonde kihallgat egy rendőrt (Kutyaszorítóban, 1992)

Megint tánc: megemlíthetnénk a Kutyaszorítóban nyitójelenetét is, hiszen ezek a képsorok mutatták be Tarantinót a világnak, a fekete öltönyös gengszterek populáris kultúráról való diskurálása pedig megalapozták a rendező jellegzetes stílusát. A film legemlékezetesebb momentuma mégis az, amelyben a szadista Mr. Blonde túszul ejt egy rendőrt, és a Stuck in the Middle With You című slágerre táncolva mentálisan és fizikailag is alaposan megkínozza. Michael Madsen bebizonyítja, miért érdemli meg, hogy a legjobb gengszterszínészek között emlegessük a nevét. A szadista karakter és a grafikus erőszak párhuzamba állítása a figura nyájas viselkedésével és a zenével pedig egészen emlékezetes.

3. Őrült 88-asok kontra Menyasszony (Kill Bill 1., 2003)

A valaha látott egyik legvéresebb csatajelenet, amelyben az Uma Thurman által megformált bosszúálló Menyasszony sárga kezeslábasban módszeresen lemészárolja az ellenséges banda tagjait. Minden Tarantino-rajongónak kötelező: hosszú perceken át tart, különböző zenei aláfestésekkel, kicsit rajzfilmszerű, kicsit retró harcművész- és klasszikus japán szamurájfilmszerű, mégis lebilincselő és maximálisan szórakoztató. Lehet számolni a hullákat!

2. Ezékiel 25:17 (Ponyvaregény, 1994)

Noha Christopher Walken aranyórás monológja és Jules (Samuel L. Jackson) filozofálgatása a McDonald’s hamburgereiről hasonlóan felejthetetlen, a Ponyvaregény legikonikusabb jelenete mégis az, amely megalapozta Samuel L. Jackson karrierjét. Miközben Jules és Vincent meglátogatja Brettet és haverjait, megkapjuk a rendező filmográfiájának minden ismertetőjegyét: Sam Jackson-monológot, fekete öltönyös maffiózókat, egy kitalált márka termékmegjelenítését, egy titokzatos aktatáskát és persze vért. Jules Winfield a mai napig az egyik legemlékezetesebb Tarantino-figura, aki a Bibliából idéz a kivégzés előtt: a szellemesség és az erőszak tökéletes csomagja, amely meghatározza a rendező filmográfiáját.

1. Hans Landa kihallgatja a LaPadite nevű francia tejesgazdát (Becstelen brigantyk, 2009)

A Becstelen brigantyk már a nyitójelenetben elképesztő magasra teszi a lécet. Filmtörténeti pillanat: a Hitchcockot idéző feszültséggel teli párbeszéd Christoph Waltz egészen kivételes, Oscar-díjas alakításával párosul Hans Landa SS-tiszt szerepében. A zsidóvadásznak csúfolt Landa és a LaPadite nevű farmer látszólag hétköznapi beszélgetést folytat a kétnyelvűségről és a tejről, ám a néző tudja, hogy Landa azért van ott, mert zsidó menekültek után kutat – LaPadite pedig egy csomót rejteget a padlódeszkája alatt.

A jelenet kísértetiesen filmszerű látvánnyal ér véget, ahogy a katonák golyózáport küldenek a megbúvó családra, egy túlélő azonban kereket old, akinek az életét Landa ravaszul megkíméli. Noha a Becstelen brigantyk tobzódik a nagyszerű jelenetekben a brit kém (Michael Fassbender) kártyapartin történő lebukásától Brad Pitt amerikai akcentusán át, ahogy a nácik gyűrűjében olasz filmest próbál játszani, egészen a túlélő lány filmszínházas bosszújáig, a nyitójelenetet még a vérgőzös befejezés sem tudja überelni. Pedig mennyivel gyorsabban befejeződött volna a II. világháború Quentin Tarantino irányítása alatt!