Belföld

„A nők másképp dolgozzák fel az otthonuk elvesztését. Sokkal tovább hurcolják magukkal”

Varga Jennifer / 24.hu
Varga Jennifer / 24.hu

„A nők másképp dolgozzák fel az otthonuk elvesztését. Sokkal tovább hurcolják magukkal”

A RÉS Alapítvány női éjjeli menedékhelyén nyáron 35, télen 50 utcán élő, hajléktalan nő hajthatja álomra a fejét. Ahány nő, annyi történet. Nincs két egyforma, de még egymáshoz hasonló sem. Riport.

Be lehet jönni? Van még hely? – kérdezte bátortalan hangon egy fiatal nő a bejáratnál. Aztán bejött.

Sokáig prostituált volt Zuglóban, nem is tudni, hogy szabadult ki. Sok éve jár már ide, de még mindig előfordul, hogy csak kint ácsorog az ajtó előtt, nem mer bejönni. A haját levágta, különböző parókákat hord, de azokat is elkezdte vagdosni. Ételt nem fogad el, a kukából – vagy akár mellőle – viszont sokszor kiveszi az ennivalót. Nehéz megítélni, épp, hogy van. Sosem volt jól. Sosem volt egyben. Sorozatos nemi erőszak lehet az önbántalmazása mögött.

A fiatal nő sorsát Buzás Endre, a RÉS Alapítvány női éjjeli menedékhelyének vezetője idézte fel nekünk, amikor ellátogattunk az intézménybe.

A menedékhely nyáron 35, télen 50 hajléktalan nő számára tart nyitva, minden este hattól másnap reggel nyolc óráig. A Podmaniczky utcai szállón feltétel és térítés nélkül biztosított az alvás, a fürdés, a mosás és az ételmelegítés lehetősége – vacsorát egyébként bárki kaphat, aki szeretne.

Hiába a tömegszállók, a tömeg körülöttük, a hajléktalanság nagyon magányos műfaj. Az összes személyes tered az a szatyor a kezedben. És néha abba is belenyúlnak. Nem tudsz egyedül zuhanyozni, vécére elmehetsz, de szinte azonnal verni kezdik az ajtót, mit csinálsz már odabenn. Ha horkolsz, üvöltenek, hanem horkolsz, más horkol. Ha fürödtél, akkor is büdös van valaki más miatt. A nők ráadásul másképp dolgozzák fel az otthonuk elvesztését. Sokkal tovább hurcolják magukkal

– mondja Endre.

Varga Jennifer / 24.hu Buzás Endre a RÉS Alapítvány női éjjeli menedékhelyén.

A menedékhely jóval többet ad a hajléktalan nőknek, mint pusztán menedéket. Bárki kaphat segítséget szociális ügyintézésben, adományok által új ruhát, igény esetén rendelkezésre állnak könyvek, újságok és az internet is. Rendszeresek a filmvetítések, a szabadidős, önkéntes programok is – például színházi előadás látogatása, szemétszedés vagy bántalmazást feldolgozó csoport is szerepel a lehetőségek között.

A szállóra érkezési sorrendben lehet bekerülni, a lakók felvételéről az ügyeletes szociális munkás dönt. Habár hivatalosan hattól lehet jönni, sokan már két órával a nyitás előtt itt vannak. Igyekeznek jó kapcsolatot ápolni a házzal, így a bejárat elé csak hatkor érkezhetnek a lakók. Amint hatot üt az óra, nyílik is az ajtó, egymás után lépnek be a mindenféle korosztályból érkező nők.

Bőröndök, táskák, szatyrok széles tárházával érkeznek. Bennük az egész életük.

Én is jöhetek?

– kérdezi valaki bátortalanul, miközben mások határozottan lépik át a küszöböt. Az első az elmaradhatatlan kézmosás, majd a név bediktálása, aztán a vacsora után már célba is vehetik aznap esti fekhelyüket az érkezők.

Varga Jennifer / 24.hu

A szállón több sokágyas lakószoba működik, a beengedést követően mindenki megkapja, hogy aznap éjjel hova szól a helye. Négy-kettő – azaz négyes szoba, kettes ágy. Érezhetően vannak preferált helyek, akadnak összeszokott párosok, csapatok is, „most nem vagyunk egy szobában”, mondja egyikük lemondóan.

A fényképezőgépet meglátva vegyesek a reakciók, van, aki vállrándítással hozza tudomásunkra, hogy ő aztán nem bánja a dolgot, míg más alig hallhatóan csak annyit mond: „engem ne, én nem vagyok olyan szép.” Olyan is akad, aki először hevesen tiltakozik, „szégyellem, engem ne fotózzon”, majd néhány másodperc múlva megváltoztatja az álláspontját – „tudod, mit, de”, mondja.

A szállót immár harminc éve Buzás Endre vezeti. „1992 decemberében meghívtak a barátaim teajáratozni (a téli időszakban különböző szervezetek forró teát és élelmet osztanak az utcán élőknek – a szerk.), elmentünk a Keletibe, és jót beszélgettem a hajléktalan emberekkel. Mondták, hogy te érted őket, ők is értenek téged. Húszéves voltam. ‘93 novemberében nyitott egy »fapad« – azaz éjjeli menedékhely –, megkérdezték, akarok-e ott dolgozni. ‘95-ben már vezető lettem.”

Volt egy hároméves szünet, akkor tbc-s hajléktalan férfiakkal és állami gondozásból kikerült gyerekekkel foglalkozott. Majd létrejött ez a szálló és azóta is megy.

Semmi máshoz nem értek, csak ehhez. Az elejétől gondoltam, hogy jó ez nekem. Tudok adni, és tudok úgy kapni, hogy azt közben nem várom el. Értem őket. Gyakrabban igen, mint nem.

Az elmúlt harminc évben sokféle korszakot végigélt már itt. „15–20 éve például egy éven keresztül azt hallgattuk a lakóktól, hogy mi vagyunk a »szervkereskedők«, hogy mi belőlük élünk.” Érzékelhető különbség a nők összetételében is. Legutóbb Endre szerint a koronavírus-járvány jelentett valamiféle változást – most nem a legegyüttműködőbb emberek járnak be, de úgy véli, visszatérnek ők is.

Hét éve kezdtek el különféle programokat szervezni, most kicsit nehezebb összeszedni a résztvevőket, pedig korábban válogatni kellett közülük, annyian jelentkeztek. Most egy színházra négy–öt embert összeszedni is keservesen megy „Régen átment, hogy azért is jó színházba menni, mert arra az időre ki tudnak szakadni az életükből. A színházban senkit sem érdekel, hogy ő kicsoda.”

Varga Jennifer / 24.hu
Varga Jennifer / 24.hu

A csoportos foglalkozásokon szétszedik, feldolgozzák, majd megpróbálják összerakni a nők történetét. Nehéz a szembesülés, de aki hajlandó végigcsinálni, mindig megerősödve jön ki belőle. „Ha valaki benéz a maguk köré felhúzott fal mögé, láthatja, mennyire sérülékeny valaki áll mögötte. Valahol még mindig olyanok, mint a kislányok.

Ha megnézzük a családjaikat, száz százalék azoknak az aránya, akiket abuzáltak. Nincs kivétel. Nagyon sokan már gyermekkorukban estek át az elsőn

– mondja Endre. Nem véletlen így az sem, milyenné vált a testükhöz való viszonyuk. Gyakorlatilag nincs hozzá viszonyuk. „A testük hátrány. A nőiességük nehézségeket okoz, mert kiszolgáltatottá válnak attól, hogy folyamatosan védelemre szorulnak. Rengetegen kerülnek bele ezáltal valamilyen bántalmazó kapcsolatba.”

A szálló vezetője számos történetet hallott már arról, ahogy valamelyik lakó megismerkedett egy férfival, majd nagy reményekkel költözhetett oda hozzá. Mindig próbálta óvni őket attól, hogy ezt tegyék. „Egy-két hónap múlva teljesen összetörve jönnek vissza – nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is. Aztán fél év újra összerakni őket. Próbáljuk óvni őket, de saját maguktól nehéz.”

A lakóknak a családjukkal való viszonyuk is meglehetősen bonyolult. Sok mindent nem is mondanak erről, a csoportos foglalkozásokon derülhet ki bármi. „Csak a holnap” – ez a csoport neve. A hajléktalanlétben nincs holnap, ott csak ma van, ezért azt gondolták, megnézik, lehet-e előre tervezni. És lehetett. Sikerült lezárni vagy megnyitni családi kapcsolatokat.

Amikor a közösségi térben forgatunk vagy fotózunk, mindig elmondom, hogy forduljon el, aki nem akar szerepelni. Egyszer megkérdeztem, hogy egyébként miért nem akarják. Egyikük mondta, hogy a gyerekei nem tudják, hogy hajléktalan. Régebben voltak olyan idős nénik is, akiknek volt saját tulajdonuk, de otthagyták inkább a gyerekeiknek.

Varga Jennifer / 24.hu

Előfordult ennek az ellenkezője is. „Volt itt egy néni, nyolcvanéves is elmúlt, elég beteg, de vidám, jókedvű cigányasszony volt, mindenki nagyon szerette. Egyszer csak bejelentkezett a fia azzal, hogy ő tudja, hogy idejár az anyukája, de azt nem, hogy mi tudjuk-e róla, hogy egyébként Miskolcon zöldséges, és kapott egy lakást is tőle, amit aztán eladott. Kérdeztük a nénit, hogy mégis mi az igazság. Mondta, hogy igen, volt lakása, de mégis mit csináljon ő ott egyedül. Inkább jön ide, itt van társaság.”

Nem egyedi az esete, most is van itt olyan 85 éves nő, akit felvettek egy visegrádi idősotthonba, de ő nem akar menni. „Azt mondta, ő szabad akar lenni.” Egy másik idős néninek nemrég volt agyvérzése, minden este pelenkázni kell itt. Miközben jó nyugdíja van, csak épp nem hajlandó menni sehova. Inkább kint ül egész nap a Nyugatinál.

Szeretnénk megismerni mi is egy idős lakó történetét. „Tizenöt éve vagyok itt, nem is mondom már, mindegy” – meséli, de a nevét sem hajlandó elárulni, a korát pláne, kicsit fel is háborodik a kérdésen. „Még nem vagyok nyugdíjas!” Úgy fest, kudarcba fullad a beszélgetési kísérlet. „Tessék már mesélni egy kicsit a futásról”, unszolja az ügyeletes szociális munkás, mire a hölgy arcán az ellenséges bizalmatlanság átvált végtelen gyermeki lelkesedésre. A futás, az más. Arról boldogan mesél.

Öt éve fut. Kezdetben öt kilométert ment, ma már tízet. Futott már harmincat is. Három kilométert nincs is értelme szerinte. „Azért nem kapsz semmit.” 25 érme van, büszkélkedik. A versenyek éltetik. Izgatottan előkotorja a telefonját, és egymás után mutogatja végig a különböző eseményeken készült fényképeit. A versenyeken sosem szól senkinek, hogy hajléktalan, senki nem tud róla.

Egyik alkalommal mezítláb futott. Vagyis zokniban. Nem volt cipője. A zoknit külön erre az alkalomra vette.

25 országból jöttek versenyzők, de a bemondó észrevette, hogy nincs cipőm. Bemondta a nevem. Tíz kilométert futottam. Elég meleg volt az aszfalt, de nem fájt a lábam másnap. Pedig kavics is jó sok volt. Egy filippínó nővel is beszélgettem. Vagyis ő beszélt angolul, én magyarul. De így is jó volt.

Varga Jennifer / 24.hu
Varga Jennifer / 24.hu

Azt meséli, „a futóversenyen nem úgy van, hogy csak úgy mész.” „Jönnek utánad motorral, autóval, és ha lemaradsz, már húzzák is át a rajtszámodat. Engedik, hogy fuss tovább, de már nem kapsz akkor a végén semmit. Volt, ahol szigorúbbak voltak. Még gyorsabban kellett futni. Hátranéztem, ott volt az autó. Muszáj volt haladni.” De ő is elég szigorú saját magával: „67 kilónál nem szabad többnek lenni. Este hét után már nem szabad enni.”

Kérdezem, mit szeret ennyire a futóversenyekben. „A végén kapsz érmet. Az a motiváció.” Már készül a következő megmérettetésre. Közben pörögnek tovább a fényképek. „Itt este volt a futás, hétkor kezdődött. Még akkor is 40 fok volt. Macit is kaptam, nem csak érmet. Máskor kulcstartót adtak.” Nem számolja, hány versenyen volt már. „Amikor van, megyek.” Nem szokta senki elkísérni. „Gyönyörű volt ez az érem”, áradozik az egyik fotó láttán. Kedvenc érem? Nincs olyan. Az összes az.

Sietni kell a beszámolóval, hiszen ma még hajfestés is lesz. Nagy elánnal keresi a fésűjét, kisebb pánik uralkodik el rajta, amíg nem találja. Végül csak előkerül. „Szeretem ezt a fésűt. Van benne tükör. De jó, hogy megvan.” A munkálatok közben még elmeséli, hogy régebben dolgozott, ma már csak segélyből él. A futóversenyekre meg nem két forint a nevezés. „Egyszer nem engedett el a főnököm, úgyhogy ellógtam. Mikor éremmel a nyakamban visszamentem, mindenki megtapsolt. A főnök is gratulált. Az olyan jól esett.”

Varga Jennifer / 24.hu

A hajfestés munkálatait magunk mögött hagyva az egyik szoba felé vesszük az irányt, ahol Erzsi már nagyban készülődik az esti mosáshoz.

Itt vagyok már öt–hat hónapja, minden este jövök. Napközben hol vagyok? Itt is, ott is. Melegedő, Nyugati, a nyolcban, a Corvinban. Egyedül vagyok. Vagyis volna uram, de olyan, mintha nem is lenne. Meg vagyunk esküdve, de külön szállón lakunk.

Jó neki itt, azt mondja. Habár sokan vannak, mégis úgy érzi, megadják a tiszteletet egymásnak. Nincs veszekedés. „Pedig csóró itt mindenki. De vannak jó haverok. Megoldjuk a mindennapokat. Jó, hogy itt kimoshat az ember. Meg nem lesz koszos.” Ő is képeket mutat. Unoka, dédunoka, záporoznak a fotók egymás után.

Erzsi 74 éves. Olyan kevés volt a nyugdíja, hogy nem tudta fizetni a házat, végül elvették tőle. Azóta az utcán él. Mi a legnehezebb számára a mindennapokban? „Akárhogy akar az ember tisztálkodni, nem egyszerű így. Örülök, hogy van fürdési lehetőség. De jóllakni nehéz. Örülök, hogy kapunk valamit enni. Jó érezni, hogy van a gyomorban valami.”

Erzsi
Varga Jennifer / 24.hu

Az egyik szomszédos ágyon Andrea alszik ma. Megvárja, amíg lemegy a roham a fürdésnél, addig türelmesen ül az ágyán. 53 éves. Amíg az előző munkahelyén dolgozott, tudott egy munkásszállón lakni, ám onnan el kellett jönnie, így került Budapestre. Néhány hónapja van csak itt. „Tavaszodik, hátha valami jó dolog történik. De nagyon nehezen akar jó dolog történni. Munkahelyre vágyom nagyon.”

Az a lényeg, tudjanak hol aludni, fürödni, mosni, mondja, és elújságolja azt is, hogy néha kapnak ruhát is, a rajta lévő kabát is innen van, előtte nem volt rendes kabátja. Felvázolja a programot: hat után evés, fürdés, egy kis tévénézés, végül kilenc óra után alvás. „Itt aztán olyan szépen lefekszik mindenki időben.”

Egész nap munkát keres. Olyat, ahol munkásszálló is van. Először is feltölti a telefonját, majd az interneten keresgél, telefonál. Közben szerez valami ételt. Hétvégén nem foglalkozik semmivel. Ha jó idő van, kimegy egy parkba. „Szeretem a természetet, sokat voltam kint gyerekkoromban.”

Ötven feletti nőként már rettentően nehéz elhelyezkedni. Ettől még nem adja fel, bizakodó, reméli, valahogy csak összejön. Addig is örül, hogy itt lehet.

Bejövök, megfürdök, az a kis kaja is jólesik. Jó, hogy lehet valahova jönni. Valakikkel beszélgetni. Valahova tartozni.

Lakása nyolc éve nincsen. Egy falusi parasztházban lakott a Dél-Alföldön. Vályogház volt, nagy viharok tették tönkre. „A lányom veserákos lett. Választanom kellett, hogy őt hozom helyre vagy a házat. A kettő egyszerre nem ment, egyedül voltam két gyerekkel. A ház így tönkrement. A lányom meggyógyult.”

Varga Jennifer / 24.hu Andrea

A gyerekei már nagyok, dolgoznak. Nem akarja, hogy segítsenek neki. „Ne mondják azt, hogy »Na, jön az öreglány«. Nincs komoly betegségem, össze akarom magam szedni. Megyek dolgozni. Valami csak összejön”, ezt ismételgeti.

A mindennapokban leginkább az emberek viselkedése zavarja. „Nem az, hol eszem. Hanem az ő hozzáállásuk.” Rosszul esik neki, hogy mondvacsinált kifogásokkal utasítják vissza az állásjelentkezéseknél. „Mondják meg kerek perec, hogy nem vesznek fel.” Ő sem gondolta volna, hogy idekerül. De elfogadta. Ha kiesik valaki a hétköznapokból, a munkából, annak nagyon nehéz visszaállni. Váratlan dolgokkal kell szembesülni. „De hát ez van. Csinálni kell.”

A következő szobában Györgyi szeretne mesélni. Hirtelen nem is tudja, mióta jár ide. Most 42 éves. „Amikor anyu meghalt, egy világ dőlt össze bennem. Nekem ott, akkor végem volt. Mondtam, itt halok meg. Úgy locsoltak fel vízzel. Elájultam, amikor megtudtam.”

Lakott a Dózsa György úti szállón, rövid időt az öccsénél is, egy-két éve lehet itt – az utcán, ahol egykor felnőtt. Az egészségügyben dolgozik segédápolóként, de a nővérszálló teltházas, oda nem fért be. Innen viszont minél hamarabb szeretne kijutni.

Nem nekem való ez, megmondták a kolléganőim is. Nagyon rosszul érzem így magam. Szeretnék kilábalni ebből. Nem akartam 42 évesen idáig süllyedni. Szeretném, hogy normális életvitelt élhessek. Nem jó, hogy látom, ahogy az emberek jönnek-mennek, mennek haza a kis családjukhoz a lakásukba, én meg itt dekkolok. Nem erre vagyok hivatott.

Egy ideig nem dolgozott, „lusta voltam, tény és való, itt is van az eredménye” – vallja be. Most ezt próbálja bepótolni. Hogy sikerüljön talpra állnia. Tudja, hogy nem lesz egyszerű. „Hogy akkor fekhessek le, amikor én akarok. Hogy ne kelljen este hat órára bejárni valahova. Hogy ne kelljen idegeskedni, hol kelek fel, mit eszem holnap. Nem elég, hogy a szüleim meghaltak. Álmomban nem gondoltam, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Ez nekem nagyon fáj. Az egész életem romokban hever.”

Hallgat kicsit. Aztán azért hozzáteszi, hogy jó, hogy van egy hely, ahol tud aludni, kicsit pihenni, fürödni. Nem győzi hangsúlyozni, hogy a többiekkel neki a világon semmi baja. „Egy cipőben járunk. Itt mindenki. Én nem bántok senkit, engem sem bántanak.”

Varga Jennifer / 24.hu Györgyi
Varga Jennifer / 24.hu

Endre úgy tippeli, a lakók mintegy 80 százaléka küzd valamilyen mentális problémával. Tavaly négyszázan jártak a szállón. Nincs két egyforma eset, állapot, történet. Még egymáshoz hasonló sem.

„Az emberek nem értik, mennyire kicsi csúszás kell ahhoz, hogy valaki hajléktalanná váljon. Ha valakinek nincs kapcsolati tőkéje, nincsenek megtakarításai, akkor villámgyorsan ide tud kerülni. Ezért nem is szeretnek szembesülni ezzel az egész jelenséggel. Nagyon sokaknak billeg a lakhatása ebben az országban, a főbérlők pedig nem szociális intézmények. Ha nem tudod fizetni a lakbért, persze, bérelj kisebbet, olcsóbbat. Csak kérdés, ki tudod-e fizetni a kéthavi kauciót hozzá.”

A szálló vezetője szerint, ha valaki utcára kerül, akkor az első intézmény, amit igénybe tud venni, az az éjjeli menedékhely. Ez alapesetben arra való, ha valaki megszorul, akkor egy-egy éjszakára behúzódhasson, ne kelljen az utcán töltenie az éjszakát. Buzás Endre szerint

ha valaki egy lakásból ide bekerül, akkor maximum hat hónap, és elveszít mindent, és itt ragad.

Régebben még hármat mondott. De látja, hogyan működik a rendszer – vannak, akik átmeneti szállóról átmeneti szállóra vándorolnak, mások egyik éjjeli menedékhelyről a másikra. Egykor végeztek különböző kísérleteket, például megkértek egy olyan embert, aki négy hónapja volt itt, hogy varrjon fel egy gombot. Már nem ment neki.

„A hajléktalanlét nagyon megváltoztat. Mi felkelünk reggel, végiggondoljuk, ma hova, hányra kell mennünk, mit kell csinálnunk. Ők felkelnek, és végiggondolják, hol fognak enni – és nagyjából ennyi. Esetleg még azt, hol ki az ügyeletes, kik járnak oda, mit főznek ma. De a túlélés a feladatuk. A tényleges túlélés.”

Varga Jennifer / 24.hu A RÉS Alapítvány női éjjeli menedékhelye előtt várakozó nők.

A sikersztorik szerinte nem azok, melyek arról szólnak, hogy valakinek megoldódott a lakhatása. Persze előfordultak ilyenek is – de nem ezek dominálnak. Az igazi siker neki mást jelent. „Ha behoznak valakit az utcáról koszosan, mi lefürdetjük, aztán másnap visszajön magától, és magától megfürdik. Hogy valaki bejön, és józan. Látszik, hogy jól van. Majd legközelebb jön, és mondja, hogy »ma sem ittam«. Volt, aki egyszer annyira ittas volt, hogy nem tudott bejönni. Elterült az ajtóban, mentőt hívtunk hozzá. Később, mikor visszajött, komolyzene szólt a lenti tévében, és ő ott ült, azt hallgatta.”

Endre harminc éve van itt, de olykor még mindig nehéznek érzi a munkáját. Akár egy-egy konfliktus miatt, vagy azért, mert annyira megérinti valami. Sokszor majdnem sírva megy el, vallja be. Őt az viseli meg leginkább, amikor idős emberek érkeznek. A legjobban a mai napig azt élvezi, ahogyan beengedik őt a fal mögé, és megláthatja, ki van mögötte.

Ezek a csodák szerintem. Meg az, ahogy ők túlélnek. Én simán meghalnék. Nem biztos, hogy érzelmileg bírnám. Inkább nem bírnám, azt mondom.

Varga Jennifer / 24.hu

A jövő záloga szerinte a kisebb intézmények, az intenzívebb szociális munka lenne, illetve sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fordítani a pszichiátriai betegek kezelésére. A társadalom részéről pedig több odafigyelést szeretne. Dolgozik diszpécserként is, tudja, hogyan jelentenek be különböző eseteket az emberek. Hogy mindegy, ki fekszik a földön, az is mindegy, agyvérzése van-e épp, nem akarják megszólítani. „Fontos, hogy embernek tekintsük őket. Emberként nézzünk rájuk. Ahogy fogják a szatyrukat, amiben ott az összes kincsük.”

Kilenc óra bőven elmúlt már, lassan búcsúzunk, amikor megjelenik egy lakó az ügyeleti szoba mellett. Szeretne kimenni, mondja nagy kapkodások közepette, mire az ügyeletes határozottan a tudtára adja, hogy akkor nem jöhet vissza. Nem baj, nem is akar – feleli a fiatal nő, miközben nem világos, hová készül ekkora elánnal. Mielőtt becsukja maga mögött az ajtót, csak annyit kiált búcsúzásként: „Nagyon szeretem magukat, esküszöm. Csak magamat nem.”

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik