Emberkísérlet zajlott a Nemzeti Színházban, de túléltük

Ha nyolcórás előadásra készül az ember, amit ráadásul szünet nélkül játszanak, akkor számos színházon kívüli kérdés fogalmazódik meg benne. Az első gondolata az, hogy ezt nyilván lazán, tágan kell értelmezni, a nézőket nem a megszokott sorokba ültetik, figyelnek a kényelmére, hogy kibírja, így nem kell sokat agyalni azon sem, hogyan oldjuk meg az evést-ivást, mosdóügyeket, elálmosodást, elmacskásodást, halaszthatatlan telefonos üzenetek küldését és fogadását.

Azt, hogy mit gondoltak azok, akik jegyet váltottak a Nemzeti Színház Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) című előadására, nem tudom, sokakat biztosan a szakmai kíváncsiság hozott ide, de az is tény, hogy még az előadás előtti percekben is sokan vártak arra, hogy bejussanak. Akik már tudták, mire lehet számítani, azt mondták, hogy úgyis sokan ki fognak jönni, nem kell aggódni, lesz majd hely, de végül senki nem maradt hoppon, a Nemzeti Színház kedves és profi csapata mindenkit le tudott ültetni kezdésre.

Nyolcórás szünet

Az első sokkhatás akkor érhette a nézőt, amikor bement a nagyszínpad terébe: nem az volt a meglepetés, hogy nem a megszokott nézőtéri székeken kell ülni, számtalanszor volt már olyan alkalom, amikor a nagyszínpadon foglalt helyet a közönség, ahol a színészek igénybe vehették a monumentális színpadtechnikát, mégis intim közelségbe kerülhettek a nézőkkel. A meghökkentő az volt, hogy bizony szabályos sorokban, egymás mellett kell ülni, és ez olyan érzetet keltett,

Az előadásról ugyanis bármikor ki lehetett menni, és visszatérni, és bár a magyar kulturális élet egyéb történéseire utalva sokan azzal viccelődtek még előtte, hogy lesz-e büfészünet, illetve még egyszer utoljára megkérdezték a pénztárost vagy a jegykezelőket, hogy tényleg szünet nélkül adják-e nyolcórás darabot, a bezártság miatt nem kellett aggódni. A nyolcórás előadás egyben nyolcórás szünet is volt, egy idő után a kint és a bent szerves egységet alkotott.

Rave parti

Ezt azonban az előadás elején még nem lehetett tudni, pontosabban csak sejtettük a korábbi tapasztalatokból, hogy a végére minden átalakul, a nézők is valahogy közösséggé válnak, oldódik a feszengő hangulat, amit óhatatlanul érzünk, ha beülünk egy előadásra. Ezzel együtt a közönség fantasztikusan bírta, sőt élvezte az előadást, és bár

az utóbbiakra csak egy-egy pillantást vetettek a nézők, akik között biztos akadt olyan, aki egyszer sem állt fel a helyéről, és nem is voltak olyan sokan, akik végleg otthagyták Jan Fabre belga rendező költői víziókkal teli, a színészek fizikumát a végtelenségig igénybe vevő színházát.

Az első néző, egy idősebb hölgy egyébként már az első órában távozott, amikor a társulat vad, rituális táncba kezdett, és nem is hagyta abba vagy félórán keresztül. Az előadásra egyébként is jellemző, hogy mindent sokkal több ideig játszanak, mint egy normál hosszúságú előadáson: ha nevetnek vagy sírnak, az is hosszú percekig tart, de ha belekezdenek egy bonyolult koreográfiába, azt nem hagyják abba, csak amikor már jól láthatóan kimerülnek a színészek. Az említett táncot egyébként modern, repetitív zenére ropták, amely a sok dobbal felidézte az ősi rituálékat, de egy mai rave parti elemeit is.

Terhes nő hímvesszővel

Ez a hangzás és látvány volt hivatott nemcsak a színészeket, hanem a közönséget is olyan hangulatba, kvázi transz állapotba hozni, hogy nyitott legyen a további őrületekre, amelyek még vártak rá. A tánc során a szereplők kék, illetve piros, kámzsás köpenyt viseltek, de alatta ott volt a testszínű kisgatya és melltartó, ebben játszott minden férfi és nő: csak azért volt ez rajtuk, hogy mégse meztelenül legyenek, de a minimális ruházat jó lehetőséget adott arra, hogy véres legyen minden szereplő ágyéka és mellbimbója.

A képeket előzetesen nézve szörnyű erőszakra gondolhattunk, de ezekkel a vérfoltokkal „csupán” azokat a sorokat illusztrálták, amelyek szerint régen nem szégyelltük a testünket, csak a mai világban tiltottuk le mindenhonnan az intim testrészeinket. Ha pedig a vágyat elfojtjuk, akkor vágjuk le a mellbimbónkat, zúzzuk össze a golyóinkat, varrjuk be a p..ánkat, vágjuk ki a csiklónkat, ragasszuk be a s..günket, de zárjuk be az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumot és fessük át Pompeji freskóit is, mert 

Ez többször is elhangzott, az előadás fő gondolatának tekinthető. Az érzéki vágyak megélése többször is erőteljesen megjelent, amelyet „a házigazdánk, az elbűvölő gender-fluid isten: Dionüszosz” (ahogy a darab leírásában olvasható) celebrált, aki egy terhes, de egyébként hímvesszővel rendelkező nőként testesült meg.

Lángok a semmiből

Ezt azonban már nem láthatták azok a nézők, akik korábban távoztak, annál a jelenetnél például, amikor a színészek valami számunkra láthatatlan és ismeretlen erőtől szenvedve rázkódtak, vonaglottak, nyögtek, sóhajtoztak és ordítottak, az előadás hosszához méltón szintén nagyon hosszú percekig. A testük itt is maximálisan igénybe volt véve, ahogy az előadás során végig, és kétségtelenül megrázóan állították elénk a fizikai szenvedés kínjait, ami az emberi élethez éppúgy hozzátartozik, mint a testi örömök.

Az emberi élet ábrázolásához, a filozófiai kérdések boncolgatásához – amelyek az ókori görögök óta foglalkoztatják az emberiséget – jó alapot adnak az ősi mítoszok, így a darabban megjelent Oidipusz, Antigoné és Prométheusz is, aki ellopta a tüzet az istenektől az emberek számára, és ezért kegyetlen árat fizetett – a darabban időnként lángokat varázsolt elő a semmiből. A megvakult Oidipusz szenvedését is hosszan látjuk (aki beteljesítve a szörnyű jóslatot megölte az apját és megb.szta az anyját, ahogy egészen nyersen megfogalmazzák), és szép képekben jelenik meg a halottmosás rituáléja, amivel mintha minden emberi bűntől és szenvedéstől meg lehetne tisztulni.

Kard mint fallosz

Nem könnyű darab Jan Fabre műve, és nem csupán a nyolcórás játékidő miatt. Ahogy korábban megírtuk, a belga rendezőt 2022-ben elítélték szexuális zaklatás miatt, és most már azt is értjük, miért állítja azt a vele készült interjúnkban, hogy a bíróság művészi kérdésekbe szól bele, a művészi szabadságot korlátozza. Az ellene felhozott vádakat azonban a saját színészei fogalmazták meg, és ez választ ad arra a kérdésre is, hogy milyen – hogy is mondjuk – bizalomra és nyitottságra van szükség ahhoz, hogy a színészek végrehajtsák azokat az utasításokat és instrukciókat, aminek az eredményét a Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) című előadásban is láthattuk, és ne tekintsék szexuális zaklatásnak.

Az biztos, hogy az érzéki örömök kérdése nagyon foglalkoztatja a rendezőt, még a harci jeleneteket is áthatja az erotika – az idei MITEM jelképének is választott lándzsás női alak például erotikus mozdulatokat tesz a falloszként használt kardjával –, de a gyilkolás őrülete egy hosszú és bonyolult koreográfiában szintén megjelenik. A szerelem minden formáját megidézik, a férfiak közti vagy a több partnerrel történő közösülést is (az előadást 18 éven felüliek tekinthetik csak meg), a vágyak kiélésének semmi sem szab gátat, és erre biztatják a nézőket is:

A már említett, a vágyak elfojtásáról többször elhangzó monológ mellett sokszor elismétlik a számukra legfontosabb fogalmakat is: peace, love, respect, unity, utóbbira utalva még az is elhangzik, hogy a nemzeti identitás mint olyan, hülyeség. Szóval kemény előadás a Jan Fabre darabja, tulajdonképpen respect a Nemzeti Színháznak, hogy bemutatta, hiszen csak úgy tudunk véleményt formálni, beszélni róla, ha láttuk.

Görög vázák

A nyolcórás előadást végigülve azt kell hogy mondjuk: ennyi érzelmet, szenvedélyt, kínt, fájdalmat, testi-lelki kiszolgáltatottságot nem is lehetett volna ennél rövidebb idő alatt úgy bemutatni, hogy az embert be ne szippantsa, vagy el ne üldözze, de valahogyan mélyen hasson rá. És bár a produkció képekből és jelenetekből áll, vétek lenne megszakítani, mert akkor azonnal megtörne a varázs. A legnehezebb egyébként nem is az éhség, a testi-szellemi fáradtság, az elgémberedés, a koncentráció lanyhulása volt, 

A színpad fölött is csupán néhány spotlámpa világított, és a szereplők kétségtelenül úgy jelentek meg, mint ahogy a görög alakok rajzolódnak ki a múzeumokból ismert vázákon, de nézőként egy idő után fizikai fájdalmat jelentett a ragyogó szombati napsütésből – egy kis szünet után – ismét visszatérni a színházterembe, ahol a színészek fáradhatatlanul játszottak.

A végére pedig annyira hozzászoktunk az előadás ritmusához, hogy amikor újra belekezdtek a darab elején már látott nagyon modern, ugyanakkor nagyon ősi energiákat mozgató, rituális táncba, úgy éreztük, hogy ezt még órákig tudnánk nézni, a képzeletbeli függöny legördülése aztán pedig azok a nézők, akik végig kitartottak, kitörő örömmel, állva ünnepelték a művészeket. Az ő arcukon is látszott az öröm és a megkönnyebbülés, hiszen nyolc órán keresztül nem kaptak visszajelzést, csak azt hallhatták, hogy időnként csattan egy szék, leesik egy telefon vagy vizespalack, a sötétben talán azt sem látták, hányan ülnek még a nézőtéren. Kísérlet, mondhatni emberkísérlet ez tehát a javából, de a művészek és a nézők is sikeresen túlélték.

(Borítókép: Nemzeti Színház)