150 éves az impresszionizmus. Pontosabban 1874. április 15-én nyitották meg az első impresszionista kiállítást Párizsban és a másfélszáz éves újszülött ma is él és virul. Igaz, nem a bölcsőjében, a Kapucinusok bulvárján, hanem a világ szinte minden valamirevaló múzeumában, magán-, és közgyűjteményében.

Párizsban az 1600-as évek közepe táján az akkori céhrendszert megkerülve önálló kiállítást rendeztek saját műveikből azok a festők, akik a céhrendszer addigra idejétmúlt kereteit feszegették.

Ez természetesen társadalmi feszültségeket okozott. Minden szakmában, (a festészetben is) csak az dolgozhatott és kereshetett pénzt legálisan, aki a céh tagja volt és alávetette magát a céh törvényeinek.

A Francia Akadémia azonban a művészek mozgalma mellé állt és az évenként megrendezett kiállítás csakhamar hagyománnyá vált, az irányítás pedig a Francia Akadémia joga lett. Száz évvel később a Salon (eredeti jelentése: szoba, nappali szoba) a Louvre-ba került, majd a zsűri díjakat is osztott, az 1800-as évek közepén a Tuillleriákban lehetett megtekinteni az éves kiállításokat, majd néhány évvel később a Champs Elysées-en felépült és a párizsi világkiállításnak helyt adó Palais de l’Industrie-ben.  

Monet: Napkelte impressziója, 1872 (Musée Marmottan, Párizs)
Forrás: Wikpedia

A Visszautasítottak és a Névtelenek

Ekkor már a helyzet hasonlítani kezdett a kétszáz évvel korábbira, csakhogy most festők egy csoportja nem a kisebb hatalmú céhszervezettel került szembe (céhek addigra már nem léteztek), hanem az állammal. A Francia Akadémiával. Mi több: III. Napóleonnal, aki 1852 és 1870 közt Franciaország császára volt. A császár azonban – ebben a kérdésben legalábbis – engedékeny volt és rendelkezésére az elutasított (kiállítani nem engedett) festményeket a Salon melletti épületben be lehetett mutatni. Többek közt ebbe a kategóriába tartozott Courbet, Manet és néhány más, ismert és elismert művész. Ugyanakkor például Paál László és Munkácsy festményei bekerülhettek a Salon kiállításaira.

Őszintén szólva itt az volt a fontos, hogy aki a hivatalos kiállításon részt vehetett, annak jó hírneve volt és ezzel együtt jól el tudta adni a képeit. Sőt: egyáltalán el tudta adni. Az elvek nyilván csak ezek után következtek. (Ez azért tagadhatatlanul hasonlított a céhrendszerek világához.)

A rendszeresen és folyamatosan, évről évre visszautasított fiatal festőknek azonban elveik voltak. Például, hogy a festmény alapeleme a szín, márpedig a festmény színeit csak a szabad téren megfestett vásznak színei tudják őszintén és valóságosan visszaadni. vagyis ott kell megfesteni a képet, ahol a festő személyesen jelen van: ahol a témája.

Például tájképet csakis a szabad téren. Mert csak így lehet megragadni és őszintén visszaadni a látványt. Nem forradalmárok voltak, hanem idealisták, abban az értelemben, hogy ragaszkodtak az ideájukhoz. Ezért aztán a Salon mellékkiállításán sem vettek részt, ennek a tárlatnak az volt az elnevezése, hogy: Salon des Refusés (a visszautasítottak szobája), mert ők nem a visszautasítottak közt akartak lenni, hanem az újat próbálók közt.

A helyzet egyfelől hasonlítani kezdett a kétszáz évvel korábbira, de csak attól kezdve, hogy ezek a fiatalok 1873 őszén megalakultak és közös kiállítást igyekeztek szervezni, létrehozni. Másfelől meg a nyolcvan-száz évvel későbbi magyarországi kulturális helyzetet vetítették előre, a 3T (támogatás-tűrés-tiltás) gyakorlatát illetően.

Berthe Morisot: A bölcső, 1872 (Musée d’Orsay, Párizs)
Forrás: Wikipedia

Ezek a fiatal, 25-35 éves művészek belátták, hogy egyenként nem sokra mennek, ezért megalakították a festők, szobrászok, grafikusok társaságát Société Anonyme des Artists elnevezéssel, vagyis a névtelen művészek csoportját. Természetesen rögtön kiállításban kezdtek gondolkozni, mert nyilván így tudták a legjobban felhívni magukra a figyelmet. Ez azonban nehezebb ügy volt, mint elsőre gondolták.

Claude Monet (1840-1926), egyik fő szervezőjük és vezetőjük 1873 decemberében nyakába vette a várost, hogy támogatókat és kiállítótermet keressen, pontosabban találjon. Végigjárta a kulturáltabb Rive Gauche (a Szajna baloldali vidéke, benne az ötödik és hatodik kerületi) helyszíneket, a Luxembourg Kert környékét, a Quartier Latint, a Montparnasse-t.

Visszaemlékezésében így ír: “Egész nap rohangáltam, és üres kézzel tértem vissza… Meg fogom próbálni a folyó másik oldalát, leszek-e szerencsésebb? Mindenki más kifogást talál.”

A lekezelő kritikus az impresszionisták keresztapja lett

Paul Cézanne: Egy modern Olympia, 1873 (Musée d’Orsay, Párizs)
Forrás: Wikipedia

Végük aztán ott talált támogatóra: a Boulevard de Capucines 35-ben levő épület tulajdonosánál, Nadarnál, az ismert fotóművésznél, aki hajlandó volt kölcsönadni stúdióját a tervezett egy hónapig tartó kiállítás céljára.

Ez nagy segítség volt, lévén, hogy a társasággá összeálló művészek nem voltak jó anyagi helyzetben. És ahogy az lenni szokott, folytonosan vitáztak (alkalmasint veszekedtek is) egymással – természetesen elvekről, nem pénzről. Végülis összeálltak, összesen harmincan, s több mint 160 festményt, szobrot, grafikát állítottak ki. Nagy csalódásuk volt, hogy eszmei irányítójuk, Édouard Manet (1832-1883), akire mindannyian felnéztek és nagyra becsülték, visszautasította a velük való közösködést. Nem csak azért, mert addigra az évenként megrendezett Salon már jónéhányszor bezsűrizte képeit, hanem főként azért, mert helytelenítette, hogy a lázadók úgy állították ki műveiket, hogy azokat nem ellenőrizte és engedélyezte a hivatalos állami zsűri. Ha egy kicsit előbbre szaladunk: az impresszionisták egyetlen, későbbi kiállításán sem vett részt.

Edgar Degas: Balett próba a színpadon, 1874 (Musée d’Orsay, Párizs)
Forrás: Wikipedia

Amikor a művészvilágban hírül vették, hogy a Névtelenek mire készülnek, jónéhányan jelentkeztek azok közül, akiket a Salon zsűrije korábban (akár többször is) visszautasított, ezért vita volt köztük arról is, hogy a Réfusée-k, vagy az Anononymes-ek (a visszautasítottak és a később impresszionistáknak nevezett festők) vegyenek részt a kiállításon. Mert 4-5 festő 10-20 képe teljesen jelentéktelenné és nevetségessé tette volna az ügyet.

Nézzünk néhány nevet a harmincból (zárójelben kiállított műveik száma). Eugéne Boudin (6), Paul Cézanne (3), Edgar Degas (10), Claude Monet (5 olajkép + 7 pasztell), Berthe Morisot, az első impresszionista női festő (9), Camille Pissaro (5), Pierre-August Renoir (7), Alfred Sisley (5). Ma, a művelt utókor számára ők világhírű festők, akik hatalmas változást idéztek elő a festészetben, de az egész modern művészetben is.

Akkoriban azonban tényleg névtelenek (mármint a nagyközönség számára) és ismeretlenek voltak. Persze, nem sokáig. Tíz nappal a megnyitás után megjelent egy kritika egy ismert kritikus, az akkor 62 éves Louis Leroy tollából, aki apja lehetett volna a 25-35 éves „névteleneknek” és metsző gúnnyal igyekezett őket nevetségessé tenni.

Auguste Renoir: A páholy, 1874 (Courtauld Institute Galleries, London)
Forrás: Wikipedia

Azért ismerjük el így, 150 év távolából: neki köszönhetjük e művészcsoport egyéniségeinek és stílusuknak is a nevét: impresszionisták-impresszionizmus. Pontosabban Monet festményének, a Napkelte impressziója című képnek. A kritikus azt gúnyolta, hogy nem festői tudásuk, felkészültségük, tanultságuk alapján festettek, hanem benyomásaik alapján (impresszió = benyomás). Az idős kritikus ilyeneket írt Monet képéről: „Mennyi szabadság, mennyi könnyedség van a festészetében!  A felragasztás előtti tapéta jobban ki van dolgozva, mint ez a tengeri festmény!”

A 150 éve 3500 látogatóval zárult tárlat művészettörténeti fordulópont lett

Ő és hozzá csatlakozó kritikus társai azzal vádolták az akkor még „névtelen” festőket, hogy nem kidolgozott képeket festettek és állítottak ki, hanem csak elnagyolt vázlatokat. Egy másik lap másik kritikusa pedig ezt írta Cézanne festményei alapján: „… eljutnak a szabad romanticizmusnak ahhoz a fokához, ahol a természet már csak egy kifogás a gondolatokra, és az emberi képzelet képtelen másra, mint személyes, alanyi fantáziákra…” Tegyük hozzá: ez nem néhány elfogult, vagy értetlenkedő kritikus véleménye volt, hanem nagyjából az akkori közgondolkodás lecsapódása a modern kortárs festészettel kapcsolatban.

Csak hogy jobban értsük: milyen fogadtatása volt annak a festői megközelítésnek, amely másképp látta és láttatta a környező világot, mint addig bármikor bárki, bármilyen stílusban, és hogy milyen ellenszélben kellett ezeknek a művészeknek megmutatni (és elfogadtatni!) magukat.

Az elvieken kívül számukra természetesen egzisztenciális kérdésekről is szó volt.

Camille Pissaro: Fehér fagy, 1873 (Musée d’Orsay, Párizs)
Forrás: Flickr.com

Az idézett néhány lesújtó, gúnyos és lekezelő kritika hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül 3.500 látogatója volt abban a hónapban a kiállításuknak, miközben a tíz nappal később megnyitott Salon tárlatának megtekintésére 400.000 néző vett belépőt.  Az „impresszionista” gúnynévvel bemázolt társaság végül aztán egyetlen festményt sem tudott eladni a kiállítás ideje alatt, de hitük összetartotta őket. Két évvel később újabb kiállítást rendeztek, másik helyszínen, majd még további hatot, de nem rozzant külvárosi kocsmákban, hanem úgynevezett jó helyszíneken, (egyszer még visszatértek Nadar stúdiójába is). Ami pedig a legfontosabb: újabb és újabb tehetségek csatlakoztak hozzájuk (Seurat, Signac, Van Gogh, Gauguin: a pointilisták és a posztimpresszionisták nagyjai), de az alapítók sem maradtak el.

Az utóélet és a művészettörténet elgondolkoztató fintora, hogy a párizsi Musée d’Orsay-ben (az impresszionisták múzeumában) idén március 26-án megnyílt, a 150 évvel ezelőtti első impresszionista kiállítást felidéző tárlat (amelyre a rendezők igyekeztek az összes ott bemutatott képet megkeresni és újra együtt bemutatni). Nem is egy fintor, hanem kettő.

Claude Monet: A Kapucinus bulvár (Puskin Múzeum,Moszkva)
Forrás: Wikipedia

Az egyik, hogy felidézve az akkori Visszautasított művészek kiállításait, amely a Salon mellett, egy jelentéktelenebb teremben volt látható, most az akkori díjnyertes vásznakat mutatják be egy melléképületben, melyeket múzeumok raktáraiból ástak elő.  Vagyis, hogy mekkorát fordult a világ. A másik fintor a kiállítás zárónapja, amely július 14-e, a legnagyobb francia nemzeti ünnep (ehhez még kommentár sem kell).

A festészeti anyag ezután átvándorol Washingtonba, mintegy köszönetképpen, hiszen a washingtoni Natoional Gallery kölcsönzött jónéhány képet a mostani jubileumi kiállításhoz. Az impresszionista festők hatása és benyomása pedig történelmi tény és művészettörténeti fordulópont lett.