A csábító szépség elfedi a súlyos gondolatokat

Az első, ami ezekben a képekben megfog: ahogy az alkotó az archív anyagokat és a kortárs, gyakran a fogyasztói kultúrában jelen levő képeket vegyíti: időben távoli, talált felvételeket sajátít ki, így ötvözi egymással a múltat és a jelent, a tradíciót és a modernitást. Az archív anyagok történetekkel terhesek, amelyekhez gyakran nincsen hozzáférésünk: amikor beszélni kezdenénk róluk, csak hallgatni tudunk. A művész, mint maga mondja, éppen ennek a feloldására használja az esztétikumot: az archív felvételek mellé színes, szemet gyönyörködtető, zsigerileg ható fotókat helyez, amelyek feloldják a csendet. A szépség az, ami behívja, érzelmileg bevonja a befogadót, ám az esztétikum nemcsak csábítólag hat, hanem védelmet is nyújt, mivel eltakarja, elfedi vagy feloldja a súlyos gondolatokat. Ezek a munkák azonban amiatt is izgalmasak, hogy a zsigeri gyönyörön túl intellektuális élvezetet nyújtanak, amely a fekete megélések fragmentumaiból táplálkozik.

A fragmentáltság egyébként is fontos motívuma ennek a British Council által szervezett kiállításnak, az alkotó ugyanis rámutat, hogy az archív felvételekből sosem olvasható ki a teljes múlt, azok csak olyan töredékek, amelyek a néző képzeletében állnak össze történetté, és emiatt félúton vannak a valóság és a fikció között. Az archiválás ugyanis már önmagában is szelekció. Ezek a felvételek rejtett, töredékes narratívákat hívnak elő, amelyek megtörik az emlékezés és a történetmesélés linearitását és teljes hozzáférhetőségét. 

Titkokat őriznek. Divine Southgate-Smith fotókollázsai érzéki módon mesélnek a titok természetéről is. Arról, hogy bár minden előttünk van, nem láthatunk meg mindent. A The rest is… Silence például kétrétegű alkotás, amelynek a felső rétege úgy van felhajtva, hogy sem az elülső, sem a mögötte levő fotó nem látszik teljesen. És a néző késztetést érez, hogy kihajtsa a felső lapot, és ezáltal felfedje a mű rejtélyét. Egyébként maga a látvány is nagyon izgalmas: fekete test tűnik elő vagy inkább olvad bele a környezetébe. Az ábrázolt alak rejtélyes, és már önmagában is szembemegy a hagyományos ábrázolásokkal, emiatt az ellenállás jelképeként is értelmezhető.

Az I tried to recall, recall (Próbáltam felidézni, felidézni) és az I tried to recall, I tried (Próbáltam visszaemlékezni, próbáltam) két, könyvre emlékeztető objekt: elhitetik magukról, hogy olyanok, amelyeket fellapozva megismerhetjük a bennük bujkáló történeteket, ám valójában nem lehet őket kinyitni. A borítón levő két lyuk mintegy kukucskálóként működik, és annak jelzése, hogy a múltunk mindig csak töredékesen idézhető fel számunkra. 

Divine Southgate-Smith művei újradefiniálják az emlékezet és a képzelet határait, a kollázsokkal pedig újrakonfigurálják az archivált narratívákat, kiemelik őket a passzivitásból. Az archív anyagok szöveges elemekkel, popkulturális referenciákkal egészülnek ki, digitális intervención esnek át, ezáltal megnyílnak és újra jelenvalóvá vagy aktívvá válnak. A kiállítás egyik nagy méretű installációja arra is rávilágít, hogy az archív anyagok többféle formátumban jelenhetnek meg: fotók, nyomatok, videófelvételek, írott anyagok, sőt akár még szobrok is lehetnek. Ez a sokféleség pedig ráébreszt bennünket arra, hogy a megjelenési forma már önmagában is befolyásolja a történelem megértését.

Ennek az anyagnak erős politikai vagy társadalmi olvasata is van, ám sokkal intenzívebb a poétikussága. Érzéki szinten rezonálunk vele, ami egyszerre vezet el bennünket az archív fotók eredetéhez, és tárja fel azokat a korlátokat, amelyek a teljes hozzáférhetőségüket megakadályozzák.

A kiállítás a Budapest Fotófesztivál ideje alatt, április 30-áig látogatható.