Az egyik legsúlyosabb magyarországi vasúti balesetben rossz vágányra futott egy vonat, a kisikló kocsik az állomásépületben és a peronon is pusztítottak.
„Azon a téli napon nagyon hideg volt és már sötétedett, amikor kiértem a szerencsétlenség helyszínére. A felborult vonat letarolta a vasútállomás felét a mellette lévő házzal együtt, amelynek egyik szobájába be lehetett látni, és mindenhol leszakadt vezetékek voltak, ami miatt roppant veszélyes volt a helyszín” – idézte fel Kardos József megyei vezető mentőtiszt huszonhét évvel a tragédia után a Blikk-nek, milyen látvány fogadta, amikor kiért a szajoli vonatállomásra.
Az 1994. december 2-án bekövetkezett baleset a magyar vasút történetének egyik legsúlyosabbja: 31 ember halt meg gondatlan vasutasok miatt.
A Jász-Nagykun-Szolnok megyei kistelepülés vasútállomásán felkészültek a Nyíregyházáról a budapesti Nyugati pályaudvarra tartó, 613-as számú gyorsvonat érkezésére: átállították a váltókat, hogy a szerelvény a 2-es vágányon, megállás nélkül haladhasson át akár a megengedett legnagyobb, 120 km/órás sebességgel. Ez szabályos volt – az viszont nem, hogy a forgalmi szolgálattevő annak ellenére engedélyezte egy kétkocsis tehervonat tolatását az egyes vágányon, hogy a szabályzat szerint ezt legfeljebb 15 perccel azelőtt tehették volna meg, hogy személyvonat érkezik az állomásra, itt viszont csak tíz percük volt.
Közvetlenül nem ez okozta a tragédiát, hanem az, hogy a tolató szerelvény kerekei átállították a váltót – ezt hívják váltófelvágásnak –, vagyis a 2-es helyett az 1-esre irányították a hamarosan érkező, utasokkal teli gyorsot. A hibáról a forgalomirányítás nem tudhatott, és bár a váltókezelőnek, a tehervonat kocsirendezőjének és a tolatásvezetőnek is ellenőriznie kellett volna, egyikük sem tette meg.
A szajoli állomás egyik szolgálatvezetője a sínek mellett állva fogadta a 16:46-kor érkező gyorsvonatot. A Magyar Hírlap-nak úgy emlékezett vissza, csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a szerelvény nem a 2-es vágány felé fordult. Akkor beugrott az épületbe – így menekült meg –, és kiabált a kollégájának:
„Te, Sanyi, ez az egyesre futott!”
Ilyen váltóállásnál maximum 40 km/órával érkezhetett volna a gyors, amely azonban 112-vel jött. A mozdony és az első kocsi továbbrobogott az 1-es vágányra – szerencsére a tehervonat már nem állt ott –, a második kocsi belerohant az állomásépületbe majd azon át egy trafikba, a harmadik letarolta a peront, a negyedik részben lerombolt egy kétszintes épületet, amelyben szolgálati lakások, az ötödik és hatodik kocsi csak megsérült.
A vasutasok azonnal megkezdték a mentést, tíz perccel később érkezett meg az első mentőautó, majd még harminckilenc, helyiek, tűzoltók, katonák segítettek, ahogy tudtak, keresték az épülettörmelékek és a roncsok között a sérülteket. Munkájukat a sötét és a fagyos idő mellett az is nehezítette, hogy az egyik kisiklott vagon kitörte az egyik felsővezeték-tartó oszlopot, ezért leszakadtak a villanyvezetékek.
Volt, akit csak órákkal a baleset után tudtak kiszabadítani, másnapra készült el a szomorú statisztika: a balesetben 27-en haltak meg a helyszínen, 56-an – más források szerint 57-en – megsérültek, közülük napokkal-hetekkel később még négyen életüket vesztették.
A baleset miatt a szolnoki térségben a nyílt pályán vesztegeltek a vonatok, az utasaik és a személyzet éppúgy nem tudott semmit ennek okáról, mint a Nyugati pályaudvaron várakozó rokonok – péntek volt, a vonaton nagyon sok diák utazott –, akik csak abban voltak biztosak, hogy a Nyíregyházáról induló 613-as gyorsnak már régen be kellett volna futnia, ahogy sok másik, kelet felől érkező járatnak is. A mobiltelefon akkoriban még ritka és nagyon drága kiváltságnak számított, a MÁV pedig annyira sem tájékoztatott, amennyire lehetősége lett volna rá, csak 120 perces, majd ismét 120 perces késéseket jelentettek a hangosbemondón, ezért – állítólag – a dühös, vagy inkább kétségbeesett emberek rátörték az ajtót a Nyugatiban a forgalmistára, aki viszont csak annyit mondott, hogy súlyos baleset érte a szerelvényt, hiszen többet ő sem tudott.
1996-ban vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért ítélte el a Legfelsőbb Bíróság a váltókezelőt, a tolatásvezetőt és a kocsirendezőt, öt és fél, kettő, illetve másfél év letöltendő fogházbüntetést kaptak, a MÁV 96 esetben fizetett 20 ezer–6 millió forint összegű kártérítést.
Bár a tragédiát egyértelműen emberi mulasztás okozta, korszerűbb váltóberendezéssel is elkerülhető lett volna a baleset. 1994-ben Szajolban azonban még a régi, mechanikus elvű váltók voltak – amilyeneket például a Nyugati pályaudvaron is használnak napjainkban.
Ez is érdekelhet: