Van egy híres jelenet Alfred Hitchcock Idegenek a vonaton című filmjében. Bruno, a pszichopata gyilkos egy öngyújtót szeretne kihalászni a csatornafedél rácsain keresztül, a terhelő bizonyítékot, amelyre égető szüksége lenne a terveihez. Tudjuk, hogy Bruno elmebeteg, és azt is tudjuk, hogy a történet főhőse, Guy elveszejtésére készül. Mégis, ahogy az öngyújtótól centikre kaparászó ujjait nézzük, ösztönösen drukkolunk, hogy érje el azt a kis fémtárgyat. Izgulunk a gyilkosért.
Az Idegenek a vonaton regényadaptáció, az eredeti szerzője Patricia Highsmith. Ugyanő írta A tehetséges Mr. Ripley-t is, egy másik gyilkosról, akitől viszolygunk, és akiért mégis szorítunk. A zaklatott életű amerikai írót rendkívüli módon érdekelték ezek az ellentmondásos férfiak, a kiszámíthatatlan, vonzó szörnyetegek.
Highsmith kísérlete Tom Ripley esetében sikerült a legfényesebben. Ezzel magyarázható, hogy 1955 és 1991 között öt regényt szentelt a karakternek, aki kisstílű New York-i hamisítóból nagypályás szélhámossá és világutazó sorozatgyilkossá lépteti elő magát. Először akkor, amikor Olaszországban megöli dúsgazdag ismerősét, Dickie Greenleafet, és felveszi annak személyazonosságát.
E személyiségcsere története az első Ripley-regény, A tehetséges Mr. Ripley. Ez a legnépszerűbb a sorozatból, amit az is bizonyít, hogy két filmadaptációja készült, most pedig a Netflixen mutatták be a legújabb, tisztes költségvetésű, nyolcrészes sorozatváltozatát. Az első, francia filmfeldolgozás mindössze öt évvel a regény megjelenése után moziba került, és annak ellenére nagyszerűen sikerült, hogy René Clement rendező alapvetően félreértette Ripley figuráját. Tom ugyanis a szürke egér a sarokban, aki senkinek nem tűnik fel, nem pedig a földkerekség leggyönyörűbb férfija, mint Alain Delon, az 1960-as Ragyogó napfény főszereplője.
A következő filmes Ripley ugyanebből a történetből jobban hasonlított a regénybelire. Matt Damon játszotta el a kilencvenes évek végén, Anthony Minghella A tehetséges Mr. Ripley-jében. A főhős itt a legérzelmesebb, itt tűnik úgy a leginkább, hogy sodródik az eseményekkel, nem pedig megtervezi azokat. Emiatt Minghella filmje áll a legközelebb a noir műfajához, és ez a megközelítés éles kontrasztban állt az aranyló, napsugaras képekkel, a Tom körül felbukkanó szép emberekkel. Olyan feszültség sűrűsödött össze a vásznon, ami a mai napig vonzóvá és rejtélyessé teszi az 1999-es változatot, a Hitchcock-féle Idegenek a vonaton mellett a másik legjobb Highsmith-filmadaptációt.
Mit tud az új, netflixes Ripley? Először is Steven Zaillian író-rendező megteheti, hogy szorosan követi a regényt. Nyolc órát adott magának végigmesélni a történetet, ezért nem kényszerül kihagyni semmit, sőt, új elemekkel gazdagítja Ripley halálos olaszországi körutazását. Az ilyen bővítések ritkán szoktak jól elsülni, de Zaillian egyik húzása mesteri: önálló, fontos karakterré növeszti a Tom után nyomozó olasz rendőr alakját. Ravini felügyelő persze nem tudja, hogy Tom után nyomoz, ő azt hiszi, hogy Dickie Greenleafet üldözi. Maurizio Lombardi, akit a nemzetközi közönség Az ifjú pápában és Az új pápában láthatott, hüllőszerűen nyugodt, humora és eltökéltsége miatt mégis rokonszenves figurát alakít, és váratlanul feszültté képes tenni a sorozat utolsó három epizódját, amikor már éppen kezdenénk belefáradni Ripley mesterkedéseibe.
Vékony párhuzam, Caravaggio tisztelői pedig eleve marhaságnak találhatják a kocsmai verekedésben embert ölő festő és a gyilkosságok sorozatát megtervező, majd elkövető pszichopata összekapcsolását. Zailliant persze inkább a caravaggiói stílus, fény és árnyék drámai csatája izgatja, mert Ripley-t is afféle kétarcú, bonyolult, színpadias figurának látja.
Biztosan emiatt döntött úgy a Hollywood legtapasztaltabb forgatókönyvírói közé tartozó, többek között a Schindler listáját és Az írt is jegyző Zaillian, hogy saját sorozatában olyan sokat bíz a szépséges, artisztikusan megkomponált (legyünk nyugodtak: caravaggiói!) képekre. Megnyerte a Ripley-hez a Vérző olajért Oscar-díjat nyert, tekintélyes operatőrt, Robert Elswitet, akivel korábban együtt dolgoztak az Aznap éjjel című minisorozaton is. Ezúttal arra kérte, nyűgözze le a közönséget az olasz városokról és festői falvakról készült, kiegyensúlyozott, harmonikus, fekete-fehér beállításaival meg a pályaudvarokat, újságosokat, szállodai lakosztályokat mutató, refrénszerűen ismétlődő felvételeivel.
Különös filmes hagyomány, hogy egy ilyen torz lelkű férfi történetéből három ennyire szépen fényképezett adaptáció készült. A Ripley a három közül a leghivalkodóbb, és voltaképpen a nyolcadik rész végére sem jöttünk rá, miért is van szükség a fennhéjázó képi világra. Ha csak azért nem, hogy Ripley-vel együtt minket is elbűvöljön mindaz a kellem és jó ízlés, amivel Olaszországban találkozik az ember, és aminek birtoklásáért a főhős hidegvérrel gyilkolni is képes.
A technológia lehetőséget ad rá, hogy professzionálisan felépítsük hamis identitásunkat, útközben, félő, elveszítve az eredetit. Highsmith persze nem látta előre az Instagramot meg az influenszereket. Ő sokkal inkább a törtető fiatalemberekről szóló, nagy realista regények gondolatmenetét folytatta. Tom Ripley a Julien Sorelek és Rastignacok kései, pervertált örököse, aki saját pszichózisával a modern önmegvalósító életprogram rettenetes sikerét igazolja vissza. A tehetséges Mr. Ripley a modernség kritikája, nem olaszországi kéjutazás, és mintha Zaillian ezt hajlamos volna elfelejteni.
Miközben sorra nézzük az epizódokat, ez a halvány félreértés mégsem zavaró. Nemcsak a felügyelőt játszó Lombardi és más olasz színészek alakítása kifogástalan – majdhogynem többet beszélnek olaszul a sorozatban, mint angolul –, hanem a főszereplőké is. Andrew Scottot ma nemzedéke egyik legjobb angol színészének nevezik a közmondásosan szigorú angol lapok. Néhány korábbi alakítása, a Sherlock elvetemült Moriartyja és a Mind idegenek vagyunk hallucinációk gyötörte, magányos íróhőse alapján egyértelmű volt, hogy remek Ripley lesz. Ellenszenvesebb Delon és Damon karaktereinél, mert már a kezdetektől fogva világos, hogy pszichopata, mégis vonzza a tekintetet. Segíti őt, hogy partnerei, Johnny Flynn mint Dickie és Dakota Fanning mint Dickie barátnője, Marge, szándékosan szürkébb, egysíkúbb figurákat hoznak. Miért éppen ezek az unalmas örökösök és örökösnők érdemelnék meg a gazdagságot?
Végezetül Ripley antihősét hozza közelebb hozzánk az is, hogy Zaillian hangsúlyosan bemutatja, mennyire vesződséges eltenni valakit láb alól.
Átélhetővé válik a gyilkosság mint logisztikai probléma, olyan mélyen, hogy valóban azt érezzük, Tom igazán megúszhatná ezeket a véres ügyeket, annyit küzd a mihaszna tetemekkel.
A sorozat legjobb jelenetében a főhős nagy nehezen, az éjszaka közepén megszabadul második áldozatának, Dickie idegesítő barátjának hullájától. Róma határából visszataxizik a belvárosba, majd eszébe jut, hogy a pénztárcáját a halottnál hagyta. Mélyet sóhajt, visszataxizik, megtalálja az iratokat, megint betaxizik. Ölni: munka.
Ripley (2024), 8 epizód, elérhető a Netflixen. 24.hu: 7/10.
