Nem volt egy nagy ötlet törött térddel elindulni a Flandrián, már Alaphilippe is belátta, hogy hiba volt

Julian Alaphilippe a Flandria óta nem járt versenyen, csütörtökön pedig egy francia lapnak el is árulta, miért: a bal térdében összeszedett egy törést még a március 2-i Strade Bianché-s bukásakor. Nincs könnyű időszak mögötte, Patrick Lefévère nyilvános kritikája, és persze a sajtó sem könnyíti meg a dolgát, így jobbnak látta, ha inkább hallgat a sérüléséről.

„A balszerencse mellett szerencsés is vagyok, mert nekem folytatódik a szezonom, míg másoknak ennél jóval súlyosabb sérüléseik vannak” – mondta Alaphilippe, aki most egy interjúban mesélt az elmúlt hetekről.

Nem volt nehéz döntés, mert rettentően motivált voltam a Flandria előtt, ez egy olyan időszak volt, amit nagyon vártam, és amiért kőkeményen meg is dolgoztam. Elég jól indultam a Stradén, csak aztán jött az a bukás. Az nagyon megviselt, már a Tirrenóra is necces volt elmenni, de tudtam, hogy ha azt a versenyhetet kihagyom, akkor a saját dolgomat nehezítem meg.

De tudtam tekerni, nem voltam lerokkanva, még versenyben is lehettem volna, bár tudtam, hogy nem vagyok 100%-os állapotban. Ez a Sanremón be is igazolódott, beküzdöttem magam a top 10-be (9. hely), és boldog voltam, ez pedig adott némi önbizalmat.

Igen, akkor állapították meg a törést is. Azt mondták, 5-6 hét lábadozás kell, amiből három le is telt a Strade után. Csakhogy pihenni kellett volna abban a három hétben is, én viszont tekertem, és küzdöttem a fájdalommal.

De még mindig felhúz, ha belegondolok... De ez az egész az én hibám, az én döntésem volt. Eluralkodott rajtam a vágy, hogy jól teljesítsek, bármennyire is észszerűtlennek tűnt. Az orvosi stábunk rám bízta, hogy versenyzek vagy sem, ha azt mondták volna, hogy nem mehetek, akkor nem mentem volna. De így... kitartottam, azt hittem, majd elmúlik magától, de most már belátom, hogy ez hiba volt.

Sokkal rosszabb, mint a Sanremón. Az is nehéz és hosszú verseny, de öt órát el lehet tölteni a bringán, a versenyre koncentrál az ember, az adrenalin pedig simán elvisz a célig. Messze nem éreztem jól magam, de magabiztos voltam, a Poggión még támadtam is, a fájdalom meg azért elviselhető volt.

A Flandrián viszont más a helyzet, sokkal több a szint, a kockakövek... sokkal inkább próbára teszi a tested. A versenyek között igyekeztem semmit nem csinálni, csak regenerálódni, vigyázni a térdemre, hogy ne legyen rosszabb. Jegeltem és nyújtottam a lábam, de hát nem lehetett többet tenni, a törés az törés.

Gondolkodtam ezen. Néztem a baszk kört is, láttam a nagy bukásokat, és borzalmasan rossz volt látni, hogy elveszítettük Remcót, az nagy csapás volt a csapatnak. Viszont nem nagyon lehet visszamenni az időben. Ha a Tirrenón kiszállok, akkor ott lehettem volna most vasárnap az Amstelen.. de ez már nem számít. Most motivált vagyok, elkezdek egy edzésblokkot, és még ha furcsa is lesz nézni a versenyeket a tévében, amiket imádok, akkor sem lehetek ott mindenhol.

Teljes szünetet tartottam, volt róla szó, hogy két és fél hétre magaslatra megyek, de lemondtam. Szeretnék feltöltődni kicsit, a fiammal lenni, és úgy edzeni, ahogy szoktam, a régimódi módszerekkel. Talán erre volt szükségem most, a szezon eleje óta alig voltam otthon, rengeteg edzésem és versenyem volt, amik nem is úgy sikerültek, ahogy reméltük.

A csapattól egyébként sok támogatást kaptam, és határozottan azt tanácsolták, hogy ne menjek magaslatra, inkább töltődjek fel. Most rettentően motivált vagyok a Giróra, de azért ott van a fejemben, hogy a fizikai problémák nélkül egy nagyszerű klasszikus szezonom lehetett volna.

Talán, de ami igazán lehúzott, az a bukás volt a Stradén. Jól ment minden, és ez megnyugtatott, úgyhogy különösen csalódott voltam amiatt az esés miatt. Megint küzdenem kellett, hogy visszanyerjem a formámat.

Nem akarok nagyon belemenni ebbe, de vannak pillanatok, amiket sokkal nehezebb feldolgozni, mint a többit. Ami viszont hitet ad, hogy még mindig van energiám, és biztos vagyok abban is, hogy ha kikerülök a hullámvölgyből, akkor még mindig tudom élvezni, amit csinálok, és még mindig jó tudok lenni.

Mindent félretettem, és csak arra koncentráltam, amit tennem kell. Amíg az ember mindent belead, és a munkájára koncentrál, addig könnyű elfelejteni ezeket a dolgokat. Egyszerűen elegem volt abból, hogy ha rólam van szó, az emberek mindig csak a bukásaimról meg ezekről a történetekről beszélnek.

Ezek nyilván nem tetszettek, és nem akartam ezeket hallani, de sikerült félretennem őket. Nem könnyű, de működik, ha arra koncentrálok, ami a dolgom.

Forrás: L’Équipe