Jobb volt a húsz évvel ezelőtti Forma-1, mint a mai?

Régóta próbáljuk megfejteni, milyen logika szerint működik a Facebook algoritmusa. Nagyjából egy dologban állapodtunk meg szerkesztőségi szinten: mire azt gondolnánk, hogy sikerült végre megfejtenünk, fixen az ellenkezője történik, mint amit várnánk. Néhány évvel ezelőtt például, amikor a fake news-pánik a csúcsra pörgött, az időközben Metára keresztelt cég azt az ígéretet tette, hogy visszatérnek az alapokhoz, és a könnyedén felfújható hírek helyett az ismerőseink posztjait tolja majd a képünkbe.

Mások nevében nem beszélhetek, de nálam nem működött, sőt, azóta talán még lehetetlenebb helyekről kapok posztokat. Hipergagyi mémoldalak kaputelefonnal feltöltött képekkel, tuningolt autók, valamilyen rejtélyes oknál fogva szocialista nosztalgiaoldalak, illetve egy sor Forma-1-es tartalom. Bevallom, utóbbi azért illik abba a halmazba, amit az érdeklődési körömként jellemeznék, tehát a Facebook/Meta/Jóégtudjami ezt az egyet eltalálta.

Az utóbbi időben az F1 tematikájú oldalak közül is egyre több olyan bukkant elő, amely elsősorban a régebbi versenyekkel foglalkozik. „Szerinted jobb volt 20 évvel ezelőtt a Forma-1?” – szegezte a közönségnek a kérdést az egyik. Elég régóta olvasok véleményeket ahhoz, hogy látatlanban is tudjam a választ erre, de azért mondjuk ki egyszerre: a válasz mindig, minden korszakban gondolkodás nélkül egy határozott igen.

A sportos nosztalgia alapból nagyon érdekes műfaj, hiszen minden sportág folyamatosan változik, és gyakran előfordul, hogy bizonyos játékelemek feltűnnek, míg mások kikopnak. Azt például én is értem, miért hiányolják a teniszdrukkerek a szerva-röptét a játékból, vagy mondjuk a tűéles nyeséseket. Roger Federert. Azon viszont őszintén meglepődtem, amikor az egyik focis oldalon azon siránkoztak, hogy ma már nem rúgják ki kézből a kapusok a labdát.

És igen: a Verstappen-dominanciába belefásult kommentelők elsöprő többséggel állították, hogy 20 évvel ezelőtt összehasonlíthatatlanul jobb és élvezhetőbb volt a Forma-1. 2024-20=2004. 2004-ben Michael Schumacher 34 pontos előnnyel nyerte a világbajnokságot csapattársa, Rubens Barichello előtt, aki 29 pontot vert a harmadik Jenson Buttonra. Mai árfolyamra levetítve ez azt jelenti, mintha 101 pontos fölénnyel nyerte volna meg a világbajnokságot az összesen hét címig jutó német.

Tavaly Verstappen egy szolid 290 pontot vert a csapattársára, vagyis egy kicsivel dominánsabb volt. De van lényegi különbség dominancia és dominancia között? 2004-ben nem volt több esélye a mezőnynek Schumacherrel szemben, mint tavaly Verstappen ellenében, és ugyanúgy tudtuk öt verseny után, hogy ki nyeri a világbajnokságot. A Ferrari-drukkereknek biztosan izgalmasabb, érdekesebb volt akkoriban a Forma-1, de vajon a többiek is így éreztek?

Schumacher ferraris bajnoki szezonjai közül csak egy volt, amely az utolsó futamig nagy versenyfutást hozott: 2003-ban mindössze két pont döntött a javára Kimi Räikkönennel szemben. A többi szezonban viszont kínosan egyértelmű volt a leosztás. 2000-ben 19, 2001-ben 58, 2002-ben 67, 2004-ben pedig 34 ponttal előzte meg a legközelebbi riválisát, és ebben az időszakban a versenyek 69%-át megnyerte, 77%-ban pedig a dobogón zárt.

Ha kivesszük a képből az egyetlen olyan szezont, amely során nem volt domináns autója a Ferrarinak, a számok rögvest felugranak 77% és 85%-ra. Ez alapján akkoriban épp annyira frusztráló lehetett nem ferrarisnak és schumacheresnek lenni, mint amennyire ma a Verstappen-Red Bull páros riválisainak szurkolni. De ha a világbajnokság nem is, a versenyek még lehettek érdekesek, nem igaz? A véleményhalmazban van is egy gyakran visszatérő mondat.

És ez egy erős érv lenne, amennyiben legalább minden harmadik futam hasonló csatát hozott volna az érában, mint a két imolai verseny. Csakhogy a valóságban nagyon ritkán jön össze az a felállás, ami lehetővé tette, hogy két egymást követő évben egymásnak feszüljön Schumacher és Alonso. Egyrészt, hogy a lassabb autó legyen elöl, másrészt pedig, hogy ez egy olyan pályán történjen meg, amin egyébként piszkosul nehéz előzni.

Többnyire épp az ellenkezője történik: a gyorsabb autó indul az elejéről, a lassabb pedig nem tudja tartani a lépést, és legfeljebb a nagyjából hasonló tempót futók maradnak egy bolyban, amiből azért nem mindig sülnek ki izgalmas csaták. A korszakban ráadásul élénk viták folytak azzal kapcsolatban, hogyan lehetne több párharcot kialakítani, az előzések száma ugyanis évről évre folyamatosan csökkent.

Bár a csökkenő tendencia már korábban megfigyelhető volt, az igazán nagy ugrást az 1994-es szezon hozta el, amikor újra engedélyezték a tankolást, amit szintén erős nosztalgia övez. A taktika terén – mivel sosem lehetett pontosan tudni, mennyi benzin van a tartályban – új dimenziót kapott a játék, ugyanakkor volt egy másik következménye is. Méghozzá az, hogy a csapatok inkább a stratégián keresztül próbáltak pozíciót nyerni, így a helycserék jelentős részét a boxban hajtották végre.

A tankolás betiltását követően azonnal emelkedett az előzések száma – 2010 –ben futamonként 23.8-at mutattak be az egy évvel korábbi 13.2-vel szemben – rá egy évre pedig bevezették a DRS-t, ami jelentősen megnövelte az előzések számát, de le is egyszerűsítette a manővereket. Ezeknek az akcióknak a nagy része inkább kikerülés, ám bőven akadtak olyan versenyek is, amikor a nyitható hátsó szárny hozzájárult az izgalmakhoz.

De kanyarodjunk vissza az alapgondolathoz. A húsz évvel ezelőtti beszélgetések nagyon hasonlóak voltak a mostaniakhoz. Azok, akik nem szerették a Ferrarit és/vagy Schumachert, végtelenül unalmasnak tartották a futamokat, és legfeljebb megszokásból, a kellemes ebéd utáni szunyókálást elősegítve kapcsolták be a tévét. Talán azt is hozzátették, hogy öt-tíz-tizenöt-húsz évvel korábban mennyivel jobb és élvezhetőbb volt a Forma-1 – még az sem kizárt, hogy igazuk volt.

Az autókat nehezebb volt a pályán tartani, így gyakrabban fordultak elő vezetői hibák, még a legnagyobb klasszisoknál is. Plusz ott volt a megbízhatóság kérdése, ami orosz rulettként csapott le a kevésbé szerencsés versenyzőkre. Ráadásul sokkal egyszerűbb gépek voltak, így könnyebb volt közelről követni a másikat, és kétségtelen: abban a korszakban nem kellett mesterséges eszközöket alkalmazni, hogy legalább egy-két előzést lásson a közönség.

Az idő azonban nagyon sok mindent megszépít – többnyire azért, mert az agyunk önkéntelenül is elengedi a lényegtelennek tartott emlékeket. Egy átlagos szurkoló több száz versenyt megnéz az életében, azok nagy része ugyanazzal a forgatókönyvvel zajlik: a leggyorsabb simán megnyeri a futamot, és aztán valamikor megjönnek a többiek is. Ezekre utólag senki sem fog emlékezni, szemben azokkal a versenyekkel, amelyek kilógtak a sorból.

Természetesen nem gondolom azt, hogy a 2023-as évad sok emlékezetes pillanatot hagyott hátra, hiszen Verstappen tényleg brutálisan domináns volt. De ha húsz év múlva visszagondolunk majd erre az időszakra, nem is a 30 másodperccel megnyert versenyek maradnak meg, hanem a Leclerc-rel folytatott csaták 2022-ből, a Szingapúri Nagydíj, ahol véletlenül nem ő nyert, esetleg egy-két Alonso-manőver becsúszhat a képbe. És ki tudja, mit hoz még a jövő.

Egészen bizonyos, hogy nincs olyan drukker, aki az izgalmasabb korszakokhoz sorolná a mostanit, ezt még talán Verstappen legelkötelezettebb hívei sem vitatják. Az izgalom azonban nem feltétlenül a versenyzőkön, nem a szabályalkotókon, és legfőképpen nem a jogtulajdonoson múlik, hanem a csapatokon. Amit a szabályalkotással meg lehetett tenni annak érdekében, hogy kiegyenlített legyen a verseny, azt megtették.

Még véletlenül sem szeretném dicsérni vagy védeni a mostani korszakot. Tényleg nem izgalmas manapság az F1, ám ebből még nem következik az, hogy húsz évvel ezelőtti az lett volna. Mint minden korszaknak, a mostaninak is megvannak a maga problémái. A szurkolókat megosztó utcai pályák, az autók folyamatos növekedése, vagy a versenynaptár bővülése – ezek egytől egyig releváns kritikák.

Azzal is nehéz vitatkozni, hogy húsz évvel ezelőtt jobb volt a V10-es motorok hangja, mint most a V6-os hibrideké. Az akkori autók – még ha fizikailag nem is voltak azok – gyorsabbnak tűntek a kisebb tömegük és a jobb fordulékonyságuk miatt. És kevesebb vizet vertek fel, így esőben is lehetett versenyeket rendezni. Ezek nélkül azonban még lehetnek piszok jó futamok, 2021-ben például összejött, csak annyi kellett, hogy két zseniális versenyző hasonlóan erős autóban üljön.

Ezen a téren kétségtelenül adós maradt az F1, ám ez a probléma valahol kódolva van a sportág DNS-ben. 1994-ben például azért vezették be a tankolást, mert azt remélték, ezzel sikerül izgalmakat csempészni a Williams uralta korszakba. Mivel itt nem csak a versenyzők, de a gyártók is harcolnak egymással, így mindig benne van, hogy valaki előnyre tesz szert a többiekkel szemben, ahogyan az megtörtént azóta a Red Bull-lal és a Mercedesszel is.

De ahogy húsz évvel ezelőtt sikerült megszakítani a Ferrari dominanciáját, elindítva ezzel egy sokoldalúbb korszakot, úgy ez most is előfordulhat.