Nem nyert trófeát, élete nagy lehetőségét elpuskázta, mégis ő az egyik legnagyobb hatású edző

Az idézet Ivan Jurićtól, a Torino nagyszerű edzőjétől származik, aki ha akarná, akkor sem tudná letagadni, hogy a játékfilozófiájára a most 66 éves Gian Piero Gasperini gyakorolta a legnagyobb hatást. A horvát kedvenc játékrendszere a Gasperini védjegyévé vált 3-4-3, csapatai ugyanúgy ember az ember ellen védekeznek, amit intenzív letámadással tesznek elviselhetetlenné az ellenfelek számára. Ha vannak is különbségek, az alapelvek terén megvan a közös metszet.

Jurić 2006 és 2010 között játékosként erősítette azt a Genoát, amit Gasperini edzői pályafutásának első igazán nagy műveként tartanak számon, így szinte magától értetődik, hogy mélyen magába szippantotta a mester gondolatait. Azonban távolról sem ő az egyetlen, aki számára inspirációként szolgált az Atalanta szakvezetője, minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az egész Serie A-t kiforgatta a sarkaiból, évtizedes dogmákkal számolt le, mindezt többnyire olasz középcsapatokkal.

Pontosabban: olyan csapatokkal, amelyek jóindulattal is csak középcsapatos költségvetéssel indultak, mégis képesek voltak borsot törni a nagyok orra alá.

Gasperini pályafutása Torinóban kezdődött. Kilencéves volt, amikor csatlakozott a Juventus utánpótlásához, majd a ranglétrát végigjárva a felnőttek között is bemutatkozhatott egy Olasz Kupa-meccsen. A torinóiaknál azonban sosem vált meghatározó játékossá, sőt, a karrierje nagy részét az olasz harmad-, illetve másodosztályban töltötte, és csak azt követően mutatkozhatott be az élvonalban, hogy 1987-ben feljutottak a Pescarával.

Az olasz rendszer alsóbb szintjein azonban rengetegen hatottak rá taktikai szempontból, köztük a Reggiana vezetőedzője, Guido Mammi. A szakember egy aszimmetrikus Zona Mista rendszert futtatott, ami a felállást tekintve megfelelt az olasz labdarúgás akkori trendjeinek. Maga az elképzelés a hollandok totális futballjára reflektált: az olaszok célja az volt, hogy minimális változtatásokkal, az adott játékhelyzetnek megfelelően túl tudják tölteni a pálya bizonyos szakaszait.

Ezek a csapatok a rugalmas szerepköröknek köszönhetően négy védővel, öt középpályással, de három támadóval is tudtak játszani, és ehhez csak minimálisan kellett változtatni a szerkezeten, attól függően, hogy épp mire volt szükség. A rendszer kulcsa a két szélső játékos volt, akik közül az egyik mélyebben helyezkedett, és vagy a védelemben vagy a középpályán szerepelt, míg a másik egy sorral feljebb töltötte be ugyanezt a hibrid funkciót. Utóbbit – a középpályás/támadó hibridet – az olasz szakzsargonban tornanténak hívták.

„Gasperini box-to-box középpályásként szerepelt nálam” – említette Guido Mammi egy interjúban. „De az is gyakran előfordult a sérülések miatt, hogy ő volt a tornante. Ilyenkor 7-es vagy 8-as volt. Technikailag ahhoz is elég képzett volt, hogy olasz válogatott legyen.”

Talán az egész pályafutása másképp alakult volna, ha Gasperinit statikusabb, hagyományosabb pozícióba kényszerítik az edzői. De még ennél is nagyobb hatással volt rá a Pescara, amely a története során előszeretettel hívta fel magára a figyelmet a fiatal játékosokat előtérbe helyező stratégiájával és az ellentmondást nem tűrő támadófocijával. Gasperini 1985-ben szerződött a kicsiny halászváros csapatához, amely Giovanni Galeone irányításával hamar sikeressé vált.

Galeone – Sacchihoz hasonlóan – a területvédekezés híve volt, amivel második is kísérleteztek akkoriban, többnyire eredménytelenül. Galeone rendszere azonban működött, amelyben nagy szerepe volt az elődjének, Enrico Catuzzinak is – Gasperini később azt mondta, tőle tanulták meg, hogyan kell ebben a rendszerben védekezni. Catuzzi pedig – dobpergés – a legendás Zdeněk Zeman, tanult ezt-azt, akinél kevés edző gyakorolt nagyobb hatást a Serie A-ra.

Ezek az edzők egytől egyig nagy hatással voltak Gasperini játékfilozófiájára. Miután szögre akasztotta a cipőt, 1994-ben visszatért a Juventushoz, ahol egészen 2003-ig dolgozott az utánpótlásban. Gasperini a fiatalok között tökélyre fejlesztette az elképzeléseit, és annak tudatában fogadta el a Crotone ajánlatát, hogy készen áll letenni a névjegyét az olasz futballban a modern és ódivatú elképzeléseket ötvöző játékával.

Gasperini már akkoriban azt tanította a játékosainak, hogy igyekezzenek minél közelebb lenni az ellenfeleikhez, még akkor is, ha ezzel messzebbre kerülnek a saját társaiktól. Korábban épp az vezetett az emberfogásos védekezés hanyatlásához, hogy az ellenfelek elkezdték tudatosan manipulálni, és üres folyosókat nyitottak a védelmekben. Gasperini viszont úgy gondolta, hogy az intenzív letámadással és a folyamatos nyomásgyakorlással elkerülhető ez a probléma.

A 11 a 11 elleni emberezés a gyakorlatban azt jelenti, hogy elöl szabadon hagynak egy vagy két játékost – mindig azt, akit sebezhetőnek tartanak – hátul pedig megtartanak maguknak egy extra embert a védekezésben. Gasperini ugyanakkor előszeretettel vegyíti a két rendszert: sokszor előfordul, hogy a támadók elsősorban a területet zárják le, miközben a többi játékos kimegy emberig védekezni a gyors labdaszerzés reményében.

Miközben a rendszernek megvannak a maga gyengeségei (az emberezés időnként a Gasperini-csapatoknál is a szerkezet széteséséhez vezet), a hatékonysága és a hatása tagadhatatlan. Bár Walter Mazzarri már a kétezres évek elején alkalmazott háromvédős rendszert a Serie A-ban, Gasperini hiperagresszív támadófocija volt az, amely új távlatokat nyitott – a rendszerhez ugyanis többnyire a védekező felfogást társították korábban.

„Valószínűleg ő az elmúlt 15 év legnagyobb hatású olasz edzője” – fejtette ki a TNT Sports adásában James Hornecastle szakíró. „Ha megnézzük a Serie A feltörekvőben lévő edzőit, mindannyian játszottak alatta. Thiago Motta, Raffaele Palladino, Ivan Jurić játékosként dolgoztak vele és a stílusával. Ő volt az, aki újra divatba hozta a háromvédős rendszert, miután a 2006/07-es szezonban feljutott a Genoával. Ez még Antonio Contét is inspirálta, előtte 4-4-2-ben játszott.”

Gasperini 2006-ban vette át a Genoa irányítását, 2009-ben pedig ötödik helyen zárt a Serie A-ban, amivel kivívták az Európa-liga-indulás jogát. Abban a szezonban olyan játékosok pályafutását sikerült magasabb szintre emelnie, mint Thiago Motta és Diego Milito, akik később alapemberek voltak a triplázó Interben. Teljesítményéért sok helyről kapott elismerést, de a legnagyobbat talán José Mourinhótól kapta, aki azt állította, Gasperini játéka okozta neki a legtöbb fejtörést a szezon során.

Hogy miért nem kapta meg a neki kijáró elismerést, az nagyban köszönhető a 2011/12-es idénynek, amikor átvette az Inter kispadját. Gasperini mindössze öt mérkőzésen irányíthatta a milánóiakat, mielőtt Massimo Moratti kirúgta volna a csapnivaló eredmények miatt. Az edzőt sok kritika érte, amiért ragaszkodott a 3-4-3-es játékrendszerhez és az idősödő kerettel összeegyeztethetetlen intenzitáshoz, de aligha lehet a teljes felelősséget a nyakába varrni.

Gasperini pályafutása a második genovai kitérővel került vissza a megfelelő vágányra, majd 2016 nyarán szerződést kötött az Atalantával. Ma már erre nem szívesen emlékeznek Bergamóban, de az edzőt itt is egy hajszál választotta el a kirúgástól: a bajnokságban az első öt bajnokijából négyet elveszített, és ha lett volna elég ideje a vezetőségnek, hogy a Palermo elleni hétközi zakót követően új edzőt találjon, talán ugyanúgy jár, mint az Internél.

Azóta pedig olyan magasságokba emelkedett a klub, amire senki sem számított: 2018 és 2020 között sorozatban háromszor zárt a dobogón a bajnokságban, a Bajnokok Ligájában pedig percek választották az elődöntőtől. A Paris Saint-Germain a 90. és a 93. percben talált a kapuba, de ha Gasperininek csak egy minőségi cserével több áll a rendelkezésére, akkor sokkal kevesebb esély lett volna a fordításra.

Az Atalanta egyike volt azoknak a történeteknek, amiket a modern futball korában elképzelhetetlennek tartottunk. Dávid egy ideig győzelemre állt a Góliátok között, de idővel kiderült, képtelenség úgy versenyezni velük, hogy évről évre elviszik a legjobb játékosokat, és újra kell kezdeni az építkezést. Gasperini azonban megmaradt állandó tagként, és amíg ő irányítja a csapatot, addig van remény, hogy beleszippanthatnak még a csúcson lévő levegőbe.

A sorozatos lerablások megtették a hatásukat, így az előző szezonokban Gasperini is kénytelen volt változtatni a felfogásán. A rendszer és a letámadás megmaradt, de a brutális mennyiségű gólt, amely kompenzálta a védekezésbeli hiányosságokat, nem tudta fenntartani. 2019-ben 77, 2020-ban 98, 2021-ben pedig 90 lőtt góllal zártak a bergamóiak, az azóta eltelt két szezonban azonban csak 65-öt és 66-ot jegyeztek.

Gasperini és az Atalanta az előző napokban ismét középpontba került, miután az Anfielden 3-0-ra legyőzték a Liverpoolt. Bár az eredmény mindenképpen meglepő, azt sem mondhatjuk, hogy teljesen a semmiből jött: Gasperini csapata mindig is kemény dió volt nemzetközi szinten, most ráadásul újra összeállni látszik egy ígéretes társaság, amely talán a következő szezontól – sok múlik azon, mennyire kapják szét őket – a bajnokságban is tényező lehet.

Az angolokat a háromgólos különbség ellenére sem szabad teljesen leírni, mindenesetre az első meccset látva reális forgatókönyv, hogy az Atalanta Európa-liga-döntőt játsszon a mostani szezonban. Egyrészt azért, mert az Atalanta sosem játszott európai kupadöntőt, vagyis újra történelmet írnának. Másrészt pedig Gasperini miatt, aki még nem nyert felnőtt szinten trófeát; az utolsó sikere az a 2003-as Viareggo-kupa, amit a Juventus ifijeivel zsebelt be.

Pedig, ha van életmű, amely nem maradhat kupagyőzelem nélkül, az az övé.