Hét hős védte meg a falut a rablóktól

A legkézenfekvőbb példa Kuroszava 1954-es szamurájfilmes mesterművének nemzetközi (s azon belül is: hollywoodi) hatására a John Sturges rendezte, 1960-ban bemutatott westernklasszikus, az eredeti művet már a címében is megidéző A hét mesterlövész, amely tulajdonképpen apróbb változtatásokkal ültette át a 16. századi Japánban játszódó kalandot a Vadnyugatra, a 19. század végének amerikai peremvidékére.

De (a teljesség igénye nélkül) A hét szamuráj hatása erősen kimutatható például Quentin Tarantino Django elszabadul című westernjében, Sam Peckinpah vagy Sergio Leone vadnyugati filmjeiben, de az Egy bogár élete című Pixar-animációban, a Schwarzenegger-akció Ragadozó-ban, a Mad Max: A harag útjá-ban, a Szárnyas fejvadász-ban és (egy másik Kuroszava-filmmel, a Rejtett erőddel együtt) a Star Wars-ban is – legyen szó a történet hasonlóságáról, a tematikai utalásokról, a mesteri beállítások megidézéséről, az időjárás (főként az eső) szimbolikus és hatásfokozó használatáról) vagy a zenei idézetekkel (Hajaszaka Fumio) való főhajtásról, mint a Kutyák szigete esetében.

És persze ott a filmtörténeti tény: A hét szamuráj taposta ki az ösvényt a "men on a mission" filmek, azaz a valamely (rendre lehetetlen) küldetés érdekében összeálló maroknyi hős történetét bemutató alkotások (jellemzően akció- és háborús filmek) előtt, így a fenti néhány példához nyugodtan hozzá lehet sorolni olyan filmcímeket, mint A piszkos tizenkettő, a Ryan közlegény megmentése, a Becstelen brigantyk vagy A feláldozhatók-széria – Kuroszava úttörő, a cselekményre koncentráló vágástechnikája  pedig tulajdonképpen mai amerikai blockbusterben kötelező elemmé vált.

Kuroszava szamurájfilmje (dzsidai-geki) persze csak nem azért időtálló, mert hatása elementáris volt a filmiparra és -művészetre, hiszen rendezők generációinak meghatározó alakjait ihlette meg és általuk is a filmművészet mérföldkövévé, viszonyítási alapjává vált.

Az igazság az, hogy A hét szamuráj önálló jogon, hetven év múltával is remekmű, a világ egyik legjobb filmje. A 16. században egy banditák által fenyegetett japán falú néhány férfitagja felkerekedik, hogy szamurájokat toborozzon a közösség és a termés védelmére, nagy nehezen sikerül hét harcost összeszedniük, akik a napi háromszori bőséges étkezésért (a falu vén bölcsének emlékezetes tanácsa: "Keressetek éhes szamurájt!") vállalják a 40 fős sereg elleni küzdelmet, megerősítik a falu védelmét és felkészítik a földműveseket a harcra. A monumentális, 207 perces alkotás nagy része a szervezkedést mutatja be, nagyjából a cselekmény utolsó ötödében merül el Kuroszava a mai szemmel is látványos és hatásos harcban – de ilyen összecsapást mindaddig nem látott a világ: Kuroszava szakított a fizikai erőszak korábbi, stilizált, inkább jelzésértékűen "esztétikus" ábrázolásmódjával és valóságszerűen mutatta be az összecsapást és a halált egyaránt. Az eső és vér áztatta, dicstelen sárral szennyezett intenzív nagy finálé − az egészet és a részleteket váltakozva bemutató energikus vágásnak is köszönhetően – szinte berángatja a nézőt a harctérre.

Ez az intenzitás és realizmus a az 1950-es évek derekán nem csupán a hagyományos japán színház, a kabuki stílusjegyeit még mindig magán viselő japán filmek, de az európai és amerikai mozgókép számára forradalmian hatott − erejéből pedig semmit nem vesztett hét évtized alatt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a japán filmekre jellemző teatralitással szakítani igyekvő Kuroszavát (akit rendre a legamerikaibb japán rendezőként jellemeznek) John Ford hollywoodi westernjei ihlették meg, miközben a hét szamuráj történetét a nyugati néző számára egy ismerős eseményével, a francia vallásháború legismertebb mészárlásával, Szent Bertalan éjszakájával (1572. augusztus 23.) teszi ismerőssé a felvezető narrációban: 

A tömör, lényegre törő felvezető a nyugati néző számára is rögtön elhelyezi a cselekményt: a feudális társadalom alján élő kiszolgáltatottak szorulnak védelemre. De a rendkívül társadalomtudatos Kuroszava ennél sokkal messzebbre merészkedett: filmjét abba a korszakba helyezte, amikor éppolyan kaotikus állapotok uralkodtak a szigetországban, mint a japánok számára vesztes második világháborút követő években. A korábban részletezett realisztikus és intenzív akciószekvenciához hasonlóan legalább ekkora erénye A hét szamuráj-nak a harcig vezető hosszadalmas és aprólékos cselekményszövés, amelynek során Kuroszava úgy építi fel hőseinek karakterét (középpontban a Kuroszavához hasonlóan szamuráj felmenőktől származó Simura Takasi által alakított Simada Kambei "mesterrel" és a filmtörténet leghíresebb szamurájszínésze, Tosiró Mifune által megformált, földművesnek született, de szamurájként élni akaró Kikucsijóval), hogy szinte észrevétlenül, de mégis egyértelműen felvegye a harcot a feleslegesen berögzült társadalmi tradíciók ellen, ugyanakkor példaként állítsa a már az ő idejében is kiveszőben levő szamurájeszményeket. Azaz a felsőbb kaszt által képviselt értékeket úgy dicsőíti, hogy közben ellenemond a megörökölt osztálykülönbségeknek.

A két mereven elkülönülő, "keveredhetetlen" kaszt, a földművesek és a szamurájok közötti határokat nem pusztán azzal törli el a film cselekményében, hogy hét éhes és gazdátlan szamuráj (azaz:ronin) hajlandó a korábban földért és dicsőségért folytatott küzdelmeket ezúttal pusztán az élelemért (és  persze a harc dicsőségéért, az elesettek megsegítéséért) elvállalni, hanem például a köztes karakter, a "parasztból is lehet szamuráj" Kikucsijó, valamint egy szerelmi szál beemelésével az egyik harcos és a szamurájokat leginkább gyűlölő paraszt lánya között (nem mellékesen derül ki: ezek a parasztok korábban olyan szamurájokra vadásztak, mint akiktől most segítséget kérnek).

Máskülönben A hét szamurájban mindkét kaszt kötelességtudóan vállalja a rájuk a történelem által kijelölt szerepet. Sőt, a banditák legalább ennyire következetesen teszik a dolgukat: annak ellenére megtámadják a falut, hogy tudják, szamurájok védik, és hogy a szomszédos falvakban több szerencsével járhatnának. És miután a haramiák eltűnnek a színről, a parasztok következetesen megszabadulnának a megmaradt szamurájoktól is: az élet körforgása, a vetés és aratás törvényszerűsége nyert, a szamurájok ezúttal is vesztettek. A parasztból lett megfelelési kényszeres, bohóckodó Kikucsijóból tragikus hős lett és a fiatalok szerelme csak átmenetileg győzhette le a kötött társadalmi szabályokat.

Így aztán, miközben Kuroszava az osztálykülönbségek ellen ágál, emlékezteti a nézőt a társadalmi szerepekre és a kötelességre is. A független emberek (roninok) és az összetartó, egymásra utalt közösség története csak átmenetileg keresztezheti egymást, addig, amíg a külső fenyegetés egy cél felé tereli őket. Három és fél órában a japán mester következetesen végiggondolva mutatja be a 16. századi japán tragédiát – amelyben nem az acélé a főszerep, hanem a jellemé. Nem pengék csapnak össze, hanem karakterek és csoportok, hogy aztán együtt sodorja el őket a történelem megannyi, későbbi szélvihara. Kuroszava úgy állított emléket a hősöknek, hogy a dicsőséget nem hempergette meg felesleges pátoszban, nem a jó és a rossz fekete-fehér küzdelméről szól, hanem az örök törvényszerűségről: a harcos is csak addig hős, ameddig a társadalom eszközeként küzd, egy marék rizsért, mindhalálig.