Akik inkább veszítenek a saját feltételeik szerint, minthogy behódoljanak a modern futballnak

Frissítve 12/04/2024 - 15:12 GMT+2

Ma már a futball az elit szintjén nem csak a sportról szól, de kőkemény üzlet is egyben. Ezért nagy dolog, hogy vannak olyan klubok, amelyek ellenállnak az idők szavának, és a saját doktrínáikhoz ragaszkodva is boldogulnak. Az Athletic Bilbao talán mindenkinél hitelesebben képviseli ezt, a múlt héten pedig sikerült megszakítani a 40 éve tartó nyeretlen sorozatukat, amit méltó módon ünnepeltek meg.

Újra előkerült a La Gabarra, nagyjából egymillió ember kísérte az Athletic Bilbaót az ünneplés során - fotó: Diego Radames

Fotó: AFP

Évtizedeken át vártak arra az Athletic Bilbao szurkolói, hogy újra győzelmet ünnepelhessenek.

„A sport ma már nem a gazdag emberek hobbija” – fejtegette néhány nappal ezelőtt Garry Cardinale, a Milan tulajdonosa, amikor az üzleti stratégiájáról kérdezték. „A sport egy többmilliárd dolláros, élő eseményeken alapuló szórakoztatóipari üzletág, amelyben elengedhetetlen a kapcsolatok és a multidiszciplináris képességek kamatoztatása a különböző tevékenységi körökben, hogy megfelelően intézzük a feladatainkat.”

Copa del Rey

Baszk örömünnep, 40 év után nyert újra trófeát az Athletic Bilbao

07/04/2024 - 09:40

Tetszik vagy sem, manapság a befektetők nagy része – főként, ha valaki Amerikából vet szemet egy európai sportegyesületre – hasonlóan gondolkozik. A sport elsősorban üzlet, amiben ugyanaz a logika érvényesül, mint a világ bármely vállalkozása esetén. Vagyis az az excel táblázat a fő mozgatórugó, amelyben a nap végén összesítik a kiadásokat és a bevételeket; ha a végösszeg pozitív, a munkát jól végezték el. Ha negatív… Akkor felül kell vizsgálni a stratégiát.

Azon persze hosszasan lehet vitatkozni, hol indult el ez a folyamat. Tágan értelmezve mondhatnánk, hogy már a legelső olimpiák alatt tudták a rendező városok, hogy amit csinálnak, azzal anyagi vagy egyéb haszonra tehetnek szert. Nagyobb mértékben azonban csak a nyolcvanas évektől kezdve indult el az olimpia kommercializálódása, amikor kialakult a szponzoráció struktúrája, benne azokkal a világmárkákkal, amelyek a mai napig kéz a kézben járnak a mozgalommal.

A futballban talán a ’90-es években jött el a fordulópont, amikor a nagyobb klubok nyomására az UEFA létrehozta a Bajnokok Ligáját, majd később a Bosman-szabálynak köszönhetően lehullottak az utolsó béklyók a játékosok szabad áramlását illetően. Ma már ott tartunk, hogy a futball pont úgy néz ki, mint akármelyik iparág a világon: az elit egyre jobban szűkül, a torta nagy részén legfeljebb öt-hat szereplő osztozik (helyi szinten még annyi sem), a verseny pedig csökken.

Ennek köszönhetőek azok az elképesztő győzelmi sorozatok, amelyek akár évtizedes viszonylatban is bebetonozhatják valamelyik csapatot a vezető helyen.

Azokról a klubokról pedig még említést sem tettünk, amelyeknél a szó legszigorúbb értelmében véve nincs szó üzleti célról. Vagy másképp: az üzlet elsősorban nem az anyagiakban rejlik, hanem a közvetett hatásokban jelentkezik a haszon. Katar, az Egyesült Arab Emirátusok, illetve újabban Szaúd-Arábia nem azért fektetnek pénzt a fociba, hogy még gazdagabbak legyenek, inkább a kultúrájukról kialakult képen szeretnének változtatni.

Valverde, Carvajal, Diaz (Real Madrid)

Fotó: Getty Images

Így vagy úgy, de minden egyes klubon nagy a nyomás, hogy beálljon a sorba, és elsősorban az üzleti érdekeiket szem előtt tartva hozzon döntéseket, holott a sport – és főleg a futball – többről szólt eleinte, és a legelhivatottabb szurkolók számára ma is többet jelent. Európai viszonylatban azonban nincs még egy klub, amely olyan szinten ragaszkodna a kultúrájához, mint az Athletic Bilbao, amely inkább veszít a saját elvei szerint, minthogy a többiek által diktált logika szerint nyerjen.

Több mint száz éve annak, hogy a klub csak baszk nemzetiségű játékosokat foglalkoztat, vagyis durván hárommillió ember közül kell kiválogatnia azokat, akik megütik a spanyol első osztály, illetve az európai klubfutball szintjét. Hogy ki számít baszknak, arról folyamatosan zajlanak viták, és időről időre kiterjesztik a határokat (újabban felmerült, hogy a külföldön nevelkedett, de baszk felmenőkkel rendelkezők is bekerüljenek a halmazba), maga az alapelv azonban sértetlen maradt.

És ha a klubtagokon múlik, az idők végezetéig így is marad.

Mai fejjel nézve, amikor a világ legnagyobb klubjainál hazai játékosok is alig játszanak, nemhogy saját nevelésűek, ezek gyakorlatilag felfoghatatlanul szűk keretek. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy rajtuk kívül van még három élvonalbeli klub a régióból: a Real Sociedad, az Alavés, illetve az Osasuna (és az Eibar is gyakran megfordult az előző évtizedben). Az Athletic Bilbao ráadásul nem csak a túlélésért küzd, de sokszor a trófeákért is harcban van.

Álomszerű kezdés, happy end nélkül - a humor mentette meg a Real Sociedad egykori nagy reménységét

Történelmileg nézve az Athletic Spanyolország harmadik legsikeresebb klubja a két óriás mögött a nyolc bajnoki címével és a 24 Spanyol Kupa-győzelmével. Ezeknek a sikereknek a nagy része azonban a spanyol klubfutball történetének első évtizedeihez fűződik, az utolsó nagy korszakhoz az 1983/84-es szezonig kell visszamenni az időben. Vagyis most már csak múlt időben beszélhetünk erről, hiszen múlt szombaton sikerült legyűrni a Mallorcát a Spanyol Kupa döntőjében, egy drámai büntetőpárbajban.

Athletic Bilbao

Fotó: Getty Images

Noha a Spanyol Szuperkupát két ízben (2015 és 2021) megnyerte az Athletic, igazából ez volt az a siker, amire mindenki várt a régióban. Meg is szenvedtek érte, hiszen több alkalommal fájdalmasan közel voltak a győzelemhez: az 1984-es siker óta hatszor jutottak döntőbe a Spanyol Kupában, 2021 áprilisában konkrétan két finálét buktak el két hét alatt. Bónuszként ott van a 2012-es Európa-liga-döntő, amelyben szintén egy spanyol klub, az Atlético Madrid vetett véget az álmoknak.

Erre szokták azt mondani, hogy ha valaki nagyon sokszor kerül a győzelem közelébe, előbb vagy utóbb sikerrel jár, csakhogy a modern futball logikája könyörtelenebb ennél. Mi van akkor, ha a Real Madrid és a Barcelona hazai dominanciája még erősebb lesz, és a jövőben tényleg csak morzsák jutnak a többieknek? Ugyan ki tudná garantálni azt, hogy amikor mégis elbuknak a nagyok, akkor majd pont az Athletic Bilbao lesz jókor jó helyen?

A kupagyőzelemhez szerencse is kell, márpedig az az elvesztett döntők sorozatából is látszódik, hogy az nem mindig állt a baszk csapat mellett.

A klub identitását azonban nem gyengítették a kudarcok, épp ellenkezőleg: a többség a mai napig sziklaszilárdan hisz a játékospolitikájuk helyességében, és legfeljebb csak azon megy a vita, hogyan értelmezzék azt. A sors pedig kivételesen igazságot szolgáltatott azzal, hogy ismét felkínálta az esélyt a klub számára, hogy felülemelkedjen a múltján, legyőzze az évtizedek során felhalmozott démonokat, és nyerjen valamit magának, illetve az egész közösségnek.

„A szüleim mezítláb keltek át a sivatagon” – a spanyol bajnokság rekorderét sokkolta a története

Ezekre a történetekre pedig most, hogy a futballban a helyi érdekek egyre inkább háttérbe szorulnak, és sok helyen már ki is szorították a hagyományos drukkereket a stadionokból a fizetőképesebb vendégek miatt, minden korábbinál nagyobb szükség van. Ezek mutatják meg ugyanis, mit jelentett a futball és a klub a helyiek számára, még mielőtt a sport nagyobbra nőtt volna, mint azt a legelején el merték volna képzelni.

Athletic Bilbao

Fotó: Twitter

Csütörtökön körülbelül egymillió szurkoló ünnepelte meg a kupagyőzelmet, méghozzá a hagyományoknak megfelelően, a Nervión folyón lehajózva. Maga a tradíció 1983-ban alakult ki, amikor a klub egyik igazgatója, Cecilio Gerrikabeitia úgy ítélte meg, hogy a szokásos parádé – amely rendszerint a városháza erkélyén zajlott – túl kicsi egy ekkora eseményhez. Az anekdota szerint egy dal inspirálta arra, hogy a folyóra helyezzék át az ünneplést.

A Nervión folyón haladt az uszály, rumba la rum.

1983-ban tehát a La Gabarra nevű uszállyal tették meg a közel háromórás utat, és a beszámolók szerint a mostanihoz hasonló tömeg kísérte végig a játékosokat. Rá egy évre újra megnyerte a bajnokságot az Athletic Bilbao, sőt, a kupa miatt is volt okuk ünneplésre, a következő győzelemre azonban 40 évet kellett várni. A La Gabarra addig sem maradt tétlen, az uszályt az eredeti funkciójának megfelelően használták, 2013-ban pedig múzeumba került.

Ilyenkor érdemes belegondolni abba, hogy egész nemzedékek nőttek fel a legendás ünneplésről szóló beszámolókat hallgatva, miközben majd’ szétfeszítette őket a vágy, hogy egyszer ők is részesei legyenek hasonlónak. Amikor pedig a lehetőség megadatott, úgy vonultak fel a folyóparton, mintha nem is 40 évvel ezelőtt lett volna a legutóbbi győzelmi hajózás, és pont ez az, amiért érdemes foggal-körömmel ragaszkodni a klub identitását meghatározó jelképekhez.

Valamint azért, mert jó néha azzal szembesülni, hogy a futball ma is lehet több egy okos befektetésnél.