Kollár-Klemencz László: Leginkább a saját kétségbeesésem segít

Az utolsó simításokat követően nyáron készül el az új, Vad című regényed. Milyen lesz a könyvet beharangozó, Juhász Annával együttműködésben megvalósuló zenés irodalmi est?

Az est lényegében a kötet megszellőztetése: részleteket olvasok fel a regényből, és mesélek a kialakulásáról. Arról, hogy hogyan jutottam el oda, hogy a témájáról írjak. A Vad egy középkori környezetben játszódó történet, amelyben erősen jelen van az istenkeresés. Az est zenei részében ehhez a témához és atmoszférához kapcsolódó dalokat adok elő a repertoáromból.

Juhász Annával számos olyan estet tartottunk, ahol mély témákról beszélgettünk, így – bár még nem olvasta a könyvet, hiszen még nincs kész – már sokat hallott a kötet munkafolyamatairól és az azokat átható gondolatiságról. A 21-i találkozónkon ezeknek a részleteibe fogunk belemenni. Például az indíttatásba – abba, hogy tulajdonképpen miért is foglalkozom én az Isten keresésével, miért foglalkozom az ember és az állat kapcsolatával. Itt nem csupán a közönség számára lesz érdekes az, ahogy Anna kérdései nyomán kibontakoznak a válaszaim, hanem számomra is. Az ilyen esteken ugyanis a jó kérdések miatt kénytelen vagyok – persze, örömmel – elgondolkozni és szembesülni olyan dolgokkal, amikkel egészen odáig nem jutott eszembe foglalkozni. Minden alkotói folyamat egyfajta keresés: az ember lát maga előtt egy kecsegtetőn és biztatón kinéző csapást a bozótban, amelyről azt gondolja, hogy ha elindul rajta, találhat valamit.

Egy könyv megírása előtt én is egy ilyen csapást látok, amelyen prekoncepciók nélkül indulok el. Nem tudom, hova vezet az út, de érzem, hogy érdekel és izgat az irány. Az elindulást követően pedig folyamatosan eszmélek rá arra, hogy miért is sétálok én ezen a csapáson… Még készül a Vad című kötet, és a munkálatok során a mai napig folyamatosan eszmélek rá erre, tisztul a kép – a kép, ami valószínűleg a regény befejezése után sem lesz teljesen tiszta. Azért sincs még kész a könyv, mert még mindig vannak bennem olyan komoly kérdések a benne megfogalmazódó témákkal kapcsolatban, amelyeknek a válaszai még csak most nyílnak meg előttem. A finom részletek feltárása során olyan – a történetben nagy jelentőségű – dolgok bukkannak elő, amelyeket csak most, az alkotói folyamat kezdete után bő két évvel veszek észre és látok át. Az április 21-i beszélgetés is valószínűleg új dolgokat fog megvilágítani előttem.

Az „ösvényen” történő sétád közben írsz az Isten-keresésről, valamint az ember és a természet kapcsolatáról. Benne vagy egy felfedezési folyamatban, miközben útikönyvszerűen lejegyzed az általad felismert összefüggéseket és az általad tapasztalt valóságot. Mi segít téged a haladásban és a megéléseid írásos leképezésében?

Leginkább a saját kétségbeesésem segít. A saját nehézségeim, a saját fájdalmaim, és emellett persze mindaz a nehézség és fájdalom, amelyet magam körül, a környezetemben látok. Az, hogy az emberek hogyan próbálnak boldogulni, hogyan próbálják megtalálni magukat ebben a nem éppen emberközpontú világban, és hogyan keresnek kétségbeesve egy ennél emberibb létet… Hogyan próbálnak kialakítani maguk körül egy olyan életet, amelyben nincsenek ennyire elszigetelve, amelyben nincsenek ennyire elidegenedve, amelyben valós kapcsolatokat tudnak teremteni és fenntartani emberekkel, állatokkal, növényekkel, tárgyakkal, az egész élettel, az egész világgal. Azt látom, hogy óriási vágy van az emberekben arra, hogy visszakapják azt, amitől épp egyre távolabb kerülnek, és szeretném megosztani velük a saját felismerésem: a „belső természetünkkel”, az önmagunkkal való mély kapcsolódást tudja felidézni az, ha elkezdjük feltárni, miként kapcsolódunk a „külső természethez”, az emberekhez, az állatokhoz. Viszont azt is látom, hogy olyan tempóban rohan velünk minden, hogy nagyon nehéz nem radikálisan, hanem a folyamatokkal együtt mozogva, emberibb módon élni a hétköznapjainkat, a kapcsolatainkat, mindenünket. Időnként megélünk a kétségbeesés közepette egy kis megkönnyebbülést és örömöt, amelyet egymásnak tudunk megadni, és amelyet pénzen nem megvehető dolgok képesek megadni nekünk: a természet, az egészség, a barátság, a szeretet.

Van az a pillanat, amikor a természettel, a szeretteinkkel vagy épp az önmagunkkal való tiszta kapcsolódásban megcsillan az Isten. Miként tudnád a saját megéléseid és szavaid szerint megfogalmazni ezt az élményt?

Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Jó esetben talán a művészet az, ami a legközelebb viheti az embert ennek a megfogalmazásához, vagy talán maga a természet. A természet visszatükrözi az élményt, amikor az ember egy erdő szélén találkozik azzal a pillanattal, amikor épp jól csengenek össze a dolgok, jó helyen van jókor, minden egyszerű, tiszta és mély… és ezzel a tapasztalással egyidejűleg át tudja karolni az egész világot, de közben azt is érzi, hogy ő egy picike kis pont az egészben – az egészben, amit a saját aprósága ellenére mégis épp teljességében átkarol. Az ilyen megéléseim kulcsa az érzékenység és a nyitottság. Számít az is, hogy milyen aktuális lelkiállapotban vagyok, mire tudok ráhangolódni, hogyan tudok megnyílni. Van, akiből egy beteg állapot tudja kihozni ezt a fajta érzékenységet és nyitottságot. Ezek a „megcsillanások”, esszenciális kapcsolódásban megélt pillanatok nem kifejezetten a boldogság érzetét adják, hanem annál sokkal többet. Olyankor egyszerre élem át a fájdalmat és az örömöt.

Például a nagy egész részeként eszembe jutnak a gyerekeim, és az, hogy milyen nehézséget élnek meg csupán azzal, hogy felnőnek, és milyen fájdalmakon mennek keresztül, amiktől én nem tudom megóvni őket és amiktől talán nem is szabad. Ezeken a nehézségeken is keresztül kell tudnunk menni, ahogy az örömökön is – és talán ezeknek a kettősségeknek, a fájdalmaknak és örömöknek az egyszerre történő komplett megélése az, amitől megérzek egy más, a hétköznapi tudatállapoton túlmutató léptéket. Ilyenkor egy sokkal teljesebb létélményt tapasztalok, aminek a kulcsa – ahogy említettem – pusztán a nyitottság, az érzékenység és az erős figyelem. Ez gyönyörű dolog, amit a szavak szintjén most nem tudok ennél jobban megközelíteni. Viszont azt gondolom, hogy jó esetben egy ilyen könyv, amelyen jelenleg is dolgozom, elő tud idézni ilyen pillanatokat. Felidézi bennem ezeket a megcsillanásokat, ezeket az önmagamhoz, a világhoz és Istenhez való nagyon mély kötődéseket, és ezáltal felidézi ezeket az olvasóban is.

A külvilágban lévő fogyasztói társadalom különféle módokon igyekszik magára vonni az emberek figyelmét, elvonva azt belső világukról. Neked mi segít abban, hogy megéld a fent említett teljességet, az Istennel való kapcsolódást?

Mindig más, viszont az önmagában segít, hogy eleve figyelek erre, igényem van rá. Figyelek arra, hogy kellően tudatosan tevékenykedjek és működjek annak érdekében, hogy mindaz, amit teszek és megélek, a számomra fontos úton tartson. Igyekszem annyira fókuszált lenni, hogy ne vigye el túlságosan a figyelmem olyasmi, ami teljesen máshová vezet, és ami nem kínálja fel ezt a teljességet. A könnyebben elérhető örömök kielégíthetnek egy örömszerzési vágyat, de tudom, hogy az ilyesmi nem a számomra fontos irányba visz. Az életem döntések sorozata. Minden reggel felteszem magamnak a kérdést: mivel kéne foglalkoznom és mit kéne csinálnom annak érdekében, hogy a jó ösvényen maradjak? Ha szerencsém van, jól döntök, és jó irányba haladok.

Minden reggel megküzdök magammal.

A regénnyel kapcsolatban jutottam el egy olyan mondatig, hogy tulajdonképpen az elidegenedés már réges-régen elkezdődött. Az én regényem ugyebár a középkorban játszódik, és akkor már rég jelen volt a feszültség a teljességre törekvő gondolkodás és a pillanatnyi örömök felé vivő gondolkodás között – ez a feszültség a regény egyik alapja. Már akkor is megvolt az emberekben az igény valamiféle magasabb szintű lét megélésére, de már akkor is elvitte a figyelmüket a felszínes, sok-sok csillogással járó földi öröm megszerzése, aminek a hajszolása az elidegenedés felé visz. Platón és Arisztotelész már az ókorban is problémaként vetette fel a dualista gondolkodást. Azt, hogy az ember elválasztotta a szellemet a testtől, ezt követően a szellemet minden fizikai dolog fölé helyezte, és a fizikai dolgok közé sorolták az állatokat és a növényeket is – mindent, ami az emberi szellemen kívül esik. Így kezdődött a távolodás, aminek következményeként létrejött az elidegenedés, amivel ma is küzdünk. A történetemben egy remetének el kell döntenie, hogy válasszon-e egy akkori modernebb evangéliumi utat Isten keresésében, vagy folytassa tovább, amit addig csinált, és a természeten keresztül keresse Istent. Ez a téma ma is aktuális, ez a kérdés van jelen mindenben. Annyi a különbség, hogy a mai „evangélium” a fogyasztás evangéliuma.

Úgy tűnik, hogy az Isten-keresés lényegében az egység kereséséről szól. Egy olyan állapot kereséséről, amelyben egységben vagyunk Istennel, a test egységben van a szellemmel, az ember egységben van a természettel, a fent egységben van a lenttel, a kint egységben van a benttel…

Igen, pontosan. Az említett ösvény az egységbe vezet. Az egységbe, amely sajnos kettévált, és ennek a kettéválásnak nagyon sok rossz következménye lett. Én – ahogy a regényemben szereplő remete és az őt körülvevő emberek is – arra a kérdésre keresem a választ, hogy hogyan tudnék mégiscsak egységben élni a feszültség helyett.

A teljes interjú a Hajógyár oldalán olvasható.