Zeneakadémia-ügy: Egyesek tudatosan a hazugságot tűzik zászlajukra – Vashegyi György korábbi MMA-elnök a Mandinernek

2024. április 11. 05:47

Ha a mai Magyarországon valamiben egyet kellett volna érteniük a különböző politikai nézeteken levőknek, az a Zeneakadémia ügye – mondja Vashegyi György, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója. Interjú az idén Kossuth-díjjal kitüntetett karmesterrel Bach-rajongásról, a kommunizmusból itt ragadt kontraszelekcióról és erős idegzetű harcosokról.

2024. április 11. 05:47
null
Őry Krisztina

Nyitókép: Ficsor Márton

Többször elmondta: Bachnak, illetve a Máté-passiónak köszönheti, hogy a zenészpályát választotta. Felidézné a kezdeteket? 
Nagyszerű iskoláim voltak: a Marczibányi téri Kodály Zoltán zenei általánosba jártam, majd a pesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, és utána kerültem a Zeneakadémiára, ahol karmester szakon végeztem 1993-ban. Kiváló zenei és általános képzés volt a Marczibányi téren, remek tanáraink voltak, és válogatott gyerekanyag. Az én osztályomból tudtommal ketten lettünk hivatásos zenészek: Várhelyi Éva operaénekes, jómagam karmester. Tizenöt-tizenhat éves korom körül 

akkora hatással volt rám Bach zenéje – azon belül is a Máté-passió –, hogy végül úgy éreztem, nem tudok zene nélkül élni.

Volt a családban zenész? Otthon is ezt szívta magába?
Hivatásos zenész nem volt a családomban, de amatőrként mindkét nagyapám magas színvonalon hegedült, és fontos volt nekik a zene. Édesanyám textiltervező iparművész, édesapám villamosmérnök volt, ő automatizálta a paksi atomerőmű hármas és négyes blokkját, amiért Állami Díjat is kapott a nyolcvanas években – a magyar számítástechnika egyik megalapozója volt. Ő a műszaki világot képviselte, édesanyám a művészi vénát hozta.

Mit kapott a piaristáktól a négy gimnáziumi évben?
A világ legszerencsésebb embere vagyok: akárhányszor boldogan újrajárnám a piarista éveket – de csak ha előtte írásba adnák, hogy ugyanazt kapom. Még a kommunizmus alatt mint a szocialista állam ellenségei járhattunk oda, amikor a diktatúra mindössze két osztályt engedélyezett évfolyamonként. Fantasztikus osztályom volt: életre szóló közösségi ideált testesít meg bennem, ahogyan mi negyvenen „megvoltunk” egymással. Rendkívül színes csapat voltunk, nagyszerű osztályfőnökkel Fórián-Szabó Zoltán személyében, aki döntő hatással volt ránk. Mi voltunk az első évfolyam, amelyik elbiciklizett Rómába 1987 nyarán, és ott az a megtiszteltetés ért, hogy kezet foghattam II. János Pál pápával…

Elsőre felvették a Zeneakadémiára?
Igen, és ez hatalmas dolognak számított. A nyolcvanas években erősen válogatott diákanyag volt az intézményben, nehéz volt bekerülni – ez később fokozatosan megváltozott. Ha akkoriban valaki zenész akart lenni, be kellett jutnia a Zeneakadémiára. A gimnáziummal párhuzamosan zeneiskolába jártam, hogy felkészüljek a felvételire, hiszen zeneelmélet, szolfézs és összhangzattan tárgyakból magas szintű tudást vártak el a leendő karmester szakos hallgatóktól.

Fotó: Ficsor Márton

Milyen tanárai, mesterei voltak?
Lukács Ervin volt a főtárgytanárom, sokat tanultam tőle. Földes Imre tanár úr zenetörténetre tanított, neki is rengeteget köszönhetek, Kovács Dénes korábbi rektor kolosszális művész és nagyszerű ember volt. Több nagy formátumú tanár akadt körülöttünk, de a tananyag vegyes volt, már akkor is kicsit régimódi – viszont, mint mondtam, válogatott hallgatói csapat került be. Az évfolyamunk erős társaság volt: egymást inspiráltuk, sokat tanultunk egymástól is, s ekkor kerültem először igazi zenészközegbe.

Honnan jött a régi zene iránti vonzalma?
Még tizenhat évesen találkoztam Helmuth Rilling német karmesterrel, aki Bach-lemezei révén óriási hatást tett rám. Tizenhét éves koromban egy hétre elkéredzkedtem a gimnáziumból az NDK-ba, Lipcsébe, Rilling egy karmesterkurzusára. 1987 nyarán – néhány nappal az említett római biciklitúra előtt – Stuttgartban a Máté-passiót is hallhattam az ő vezényletével; ez megbabonázott, s máig életem fő zenei élménye. A következő nyáron, hetekkel a zeneakadémiai felvételim után ismét eljutottam Nyugat-Németországba, Rilling Stuttgarti Nemzetközi Bach-akadémiájára. Ott találkozhattam először John Eliot Gardiner angol karmesterrel – ez a hét eldöntötte a sorsomat.

Ha jól tudom, Gardiner Monteverdi Kórusa adta a lökést a Purcell Kórus megálmodásához.
Így van: a világ máig legjobb kórusát hallhattam ott élőben, ami elvarázsolt. Egy napot sem jártam még a Zeneakadé­miára, de amikor ősszel beléptem az egyetemre, már tudtam, valami olyasmit szeretnék csinálni, mint amit a nyáron láttam. Fontos, hogy az ember már fiatalon találkozhasson a legmagasabb színvonallal: akkor még elérhetetlen messzeségben van, de kijelöli az irányt és a célt, milyen úton és hova kell eljutni. Másfél évre rá, 1990-ben a barátaimmal megalapítottuk a Purcell Kórust, majd 1991-ben az Orfeo Zenekart. Ma már több mint harminc éve dolgozunk ezekkel az együttesekkel.

Kik voltak a társai az induláskor?
Eleinte főleg zeneakadémista-társaim voltak, Kolonits Klárival együtt szerveztük az alapító csapatot; énekelt nálunk a kilencvenes években Várhelyi Éva, Boross Csilla és Schöck Atala, sőt még Ókovács Szilveszter és Zoboki Gábor is.

Hogyan indult be a karmesteri pályája?
1993-ban A varázsfuvola koncertszerű előadásával diplomáztam karmester szakon, nagyjából onnantól a Purcell és az Orfeo mellett elkezdtem dolgozni más együttesekkel is. Hálás vagyok, hogy huszonnégy éves koromban hívott vezényelni a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, a MÁV Szimfonikus Zenekar és számos vidéki formáció. 2001 óta vezényelek az Operaházban, főleg Mozart-repertoárdarabokat. Több száz előadást dirigáltam ott az előző huszonhárom évadban, a legjobb iskola volt: amennyire tudok vezényelni, elsősorban ott tanultam meg. Mozart mellett dirigálhattam Verdi-operákat is – Petrovics Emilnek köszönhetően elsőként a Don Carlost, Gyöngyösi Levente A gólyakalifáját is én mutathattam be.

Hogyan vezetett az út a Nemzeti Filharmonikus Zenekar élére? Álmodott valaha arról, hogy Kocsis Zoltán örökébe lép?
Azt hiszem, 2000-ben vezényeltem először – Kocsis Zoltán meghívására – a Nemzeti Filharmonikusokat, de már korábban is kapcsolatba kerültem az együttessel. A kilencvenes években gyakorlatilag az összes magyar zenekarban sokat continuóztam, azaz számozott basszust játszottam csembalón vagy orgonán. Nagy hiány volt akkoriban ilyesmire alkalmas emberekből, sajnos még ma sincs bőség. Kocsis Zoltánnal is így találkoztunk: ő időnként vezényelt barokk zenét is, és megtalált engem. Játszottam vele több ilyen koncerten, ezek után hívott meg vezényelni. Elszórva voltak koncertjeim az NFZ-vel – húsz év alatt legfeljebb tíz projekt –, de mindig érdekelt, mi zajlik a kiváló zenekar körül. 2012-ben aztán a Purcell–Orfeóval nemzetközi együttműködésbe fogtunk a Versailles-i Barokk Zenei Központtal és egy velencei francia magánalapítvánnyal, a Palazzetto Bru Zanéval. Tizenkét év alatt tizenkilenc teljes francia operát vettünk lemezre, számos díjat elnyertünk. Szerettem volna bevonni egy jó szimfonikus zenekart is, ezért megkerestem a Nemzeti Filharmonikusokat. Elindult a közös munka, a zenekar beleszeretett a repertoárba, és hozzám is pozitívan állt. Amikor később zátonyra futottak a főzeneigazgató-kereséssel, megkérdeztek, hogy érdekelne-e. Titkos szavazást kértem a személyemről, meggyőző többség támogatott, ezért vállaltam a megbízatást.

Fotó: Vashegyi György © Posztós

Milyen tervei vannak az NFZ-vel?
Mindig is fontosnak tartottam a bécsi klasszikus zenét, ezért az egyik újításom, hogy minden évadban három olyan munkahetünk van, amikor kétfelé oszlik a zenekar, és így, két párhuzamos együttessel adunk Haydn–Mozart-koncerteket; nagyszerű muzsikusaink vannak, érdemes őket mind kihozni a napfényre. Repertoár szempontjából sok olyan művet is igyekszem műsorra tűzni, amely az együtteseknek és nekem egyaránt új: a francia romantika, a francia operák gyűjteménye nagy ilyen kincsestár, ráadásul francia partnereink a világ legjobb énekeseit hozzák nekünk. Nagyon élvezem a közös munkát a Nemzeti Filharmonikusokkal.

2017-től két ciklust szolgált a Magyar Művészeti Akadémia élén. Készült valaha is efféle feladatra?
Amikor Fekete György második mandátuma lejárt, Jankovics Marcellt és Marton Évát mint nagy tekintélyű akadémikusokat emlegették lehetséges utódként, aztán váratlanul engem jelölt egy akadémikustársam. Jankovics Marcell néhány nappal a tisztújító közgyűlés előtt visszalépett, és már az első fordulóban abszolút többséggel engem választottak elnökké. Óriási megtiszteltetés volt a hat év elnöki munka, rengeteget tanultam belőle. Meglehetősen összetett dolog egy ilyen köztestületet vezetni, jóval kisebb mozgástere van az elnöknek, mint azt kívülről sokan elképzelik. Számos tényező együttállása kell ahhoz, hogy érdemi eredményeket érhessen el az ember – nekem ez megadatott.

Hogy vonná meg a hat év mérlegét?
Fekete György találta ki a hároméves művészeti ösztöndíjrendszert, ő járta ki az anyagi forrás ígéretét a kormánynál; én továbbvittem, és akadémikustár­saimmal kidolgoztuk a működés részleteit. Részben a koronavírusnak „köszönhető”, hogy akadémiai elnökként tanácsot adhattam a kulturális területet érintő kormányzati döntésekhez. Szemléletváltást hozott az államnak a kulturális élet menedzseléséhez való viszonyában a Nemzeti Kulturális Tanács megalakítása is 2019 őszén. A nemzeti kultúrstratégiai intézmények vezetőiből és az MMA-elnökből felálló testület vezetésére engem kért fel a miniszterelnök. A koronavírus-járvány árnyékában egyik első feladatunkként kormányzati mentőcsomagokat dolgoztunk ki a kultúra területén tízmilliárd forintos léptékben.

Sok pénzt köszönhet önnek a magyar zenei élet: hathatós közreműködésével 2019 és 2022 között duplájára, 9-ről 18 milliárd forintra növekedett a hazai szimfonikus zenekarok állami támogatása. Hogyan sikerült elérnie?
2020 tavaszán a miniszterelnök felkért, hogy tegyek javaslatot a szimfonikus zenekarok éves költségvetésére: az akkori 9 milliárd helyett 12 milliárd forintot javasoltam, és sikerült meggyőznöm erről. Azt hiszem, a koronavírus-járvány miatti lezárások és az azzal összefüggő gazdasági válság alatt a hivatalban lévő kormányfők kilencvenkilenc százaléka azonnal kidobott volna ezzel az ötlettel. Nagyszerűnek tartom, hogy a magyar kormányzat akkor több pénzt tudott adni a kultúrára, így megmentettük az intézményeinket. Strukturális átalakításra egyáltalán nem volt lehetőségem – soha nem voltam politikus vagy kormányzati ember –, de a meglévő rendszerbe, a „régi autóba” több üzemanyagot tudtunk így juttatni.

Fotó: Ficsor Márton

Sokszor elhangzik, hogy európai viszonylatban kimondottan magas Magyarországon a kultúrára fordított GDP-arányos költés, mégis az az ember benyomása, hogy folyamatosan panaszkodnak a kulturális élet szereplői, hogy nincsen elegendő forrás. Most akkor van pénz, vagy nincs?
Érdemes onnan megközelíteni a kérdést, hogy a szocializmusból erős állami kulturális intézményrendszert örököltünk meg, amiből a rendszerváltozás óta viszonylag kevés szűnt meg. Időközben jó néhány új kezdeményezés is született, ami azt jelenti, hogy a magyar adófizetők óriási kulturális infrastruktúrát tartanak fenn, kőszínházakkal és zenekarokkal. Az aktuális kormányzat igyekszik ezeket minél jobban működtetni, de a vezetők és a művészek felelőssége, hogy miként használják fel az állami támogatást. 1970-es születésűként átéltem a rendszerváltozást, az azt követő forráshiányos évtizedeket a kultúrában – mindig azt gondoltuk, Úristen, mennyi tehetséges ember van itt, és mi mindent lehetne tenni, ha lenne rá pénz… Ezt éreztem húsz-, harminc- és negyvenéves koromban is. Most, ötvennégy évesen azt látom, bár végre van elég sok pénz körülöttünk, így sem tudunk elég jól teljesíteni. Az embernek a régi Hofi-vicc jut az eszébe erről: „– Tud maga úszni? – Nem. – És ha megfizetem?” Az a helyzet, hogy időközben elfelejtettünk megtanulni úszni.

Elkényelmesedtünk?
Amikor MMA- és NKT-elnök voltam, előfordult, hogy három zenekari igazgató érkezett hozzám, hogy átbeszéljük, hogyan léphetne előbbre a magyar zenekari szféra. Amikor egyikőjüknek mennie kellett, a másik kettő már egészen mást és máshogy mondott, arról is, aki távozott. Miután a második is elment, az ott maradó harmadik hirtelen élesen bírálni kezdte mindkét távol levő kollégáját… Úgy érzem, a szakmánknak nem ilyen erkölcsi alapokon kellene megszerveznie önmagát. A zenekarok vonatkozásában fontos a különbségtétel: az államnak vannak saját intézményei, amelyekben ő a kizárólagos tulajdonos, ilyen a Nemzeti Filharmonikusok, a Concerto Budapest és a Szent István Filharmonikusok, valamint az országosan koncerteket rendező Filharmónia Magyarország Nkft. A fenntartó állam joga eldönteni, mekkora költségvetést és milyen feladatot ad nekik, milyen elérendő célokat tűz ki eléjük. Javaslom, ezt a helyzetet sehogyan ne hasonlítgassuk össze azzal, amikor például önkormányzatok vagy magánalapítványok által birtokolt és fenntartott zenekaroknak nyújt támogatást az állam. Ez sincsen tisztázva a fejekben. Az pedig végképp elfogadhatatlan, hogy bárki a magyar művészeti életben felháborodjon amiatt, hogy „csak” évi 300, 400 vagy 500 millió forintnyi támogatást kap az adófizetők pénzéből, mondván, ahhoz, hogy bármi hasznosat tegyen, neki – a példa kedvéért – kereken 870 millióra lenne szüksége. Próbáljon meg valaki ezzel a hozzáállással Nyugat-Európában egy kulturális kormányzat előtt érvelni…

A felhizlalt intézményrendszerben látja a zenei szcéna problémáit?
Ha a tehetséges embereket nem tudjuk itthon tartani és legfogékonyabb éveikben megfelelő színvonalon képezni, külföldön fognak képzést, majd munkát is találni, így idővel csak a kevésbé tehetségesek maradnak itthon.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem szecessziós stílusú 1907-ben felépült műemlék épülete a főváros VI. kerületében
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

Ezzel el is érkeztünk az utóbbi hónapok legforróbb megoldatlan ügyéhez, a Zeneakadémia kérdéséhez. MMA-elnökként ön többszöri megkeresésünkre határozottan elzárkózott attól, hogy nyilatkozzon a témában, mondván, helyesebbnek látja, ha a művészeti akadémia formálisan távol tartja magát a rektorválasztás ügyétől. Mint most leköszönt elnököt kérdezem: meglepte, hogy a Zeneakadémia vezetőváltása ekkora hullámokat ver a szakmában?
Hogy a magyar klasszikus zenei élet nem könnyen pacifikálható terület, azt illetően már Liszt Ferenc is óvatosságra intette Hubay Jenőt: „A Lajtán túli terület csak a kivételesen erős idegzetűek számára ajánlott!”

Márpedig feszültség akadt az ön által vezetett művészeti akadémia falain belül is: ősszel nyilvánosságra került egy levél, amelyet ön írt a tagságnak a Zeneakadémia vezetőváltásának ügyében. Avasson be a részletekbe!
Tisztázzuk, mi történt: 2023. július végén az MMA zenei tagozatának írtam egy belső levelet – zenész akadémikustársaim kérésére –, amelyet közülük valaki kiküldött a sajtónak, hogy abból szemezgetve kiáltson botrányt. Ezért a cselekedetért, mármint levelem illegális továbbküldéséért a Magyarország büntető törvénykönyvében foglaltak szerint egy év börtön is járhat, ha az elkövetőre rábizonyítják a vétséget. Ezek után – alkotmányos köztestületi elnökként – megírtam a zenei tagozatnak, talán nem szép dolog, hogy az akadémia tagjai közül valaki elkövette ezt – erre gyorsan ezt a levelet is kiszivárogtatták, ugyanoda. Szomorú, hogy a zeneművészeti tagozat több mint negyven köztiszteletnek örvendő és becsületes akadémikusát ilyen helyzetbe hozta néhány tisztességtelen ember. Hálás vagyok minden sajtóorgánumnak – köztük a Mandinernek is –, amely végül teljes terjedelmében lehozta az első levelemet: ma is minden betűt vállalok belőle. A tavaly nyár óta történtek pedig, úgy vélem, sajnos nekem adnak igazat. Különösen jellemzőnek tartom, hogy a nagy és hangos, velejéig álszent felháborodáson kívül soha senki nem kérdezte meg tőlem, mire gondolok, amikor azt írom: a Zeneakadémia fennállásának egyik legnagyobb szakmai és morális válságában van.

Ezt is ajánljuk a témában

Mire gondolt?
Érdemes először arra válaszolni, miért alapította Liszt Ferenc a Zeneakadémiát. Azért, hogy a Magyarországon született, a zenében kiemelkedően tehetséges fiataloknak ne kelljen külföldre menniük magas színvonalú zenei képzésért. Egyébként már annak idején is nehezen állt fel az intézmény: hiába volt egy világnagyságunk önzetlen és nagyvonalú kezdeményezése, rengetegen fúrták Lisztet; éveken keresztül óriási csatái voltak, ha jól tudom, megesett, hogy még a parlamentben is leszavazták. Végül mégis megszületett a Zene­akadémia, és – eredeti célja elérése közben – rövid idő alatt világszínvonalú lett. A kérdés, el tudja-e érni ma, 2024-ben ezt a célt: tudja-e biztosítani a magyar zenei tehetségek magas fokú itthoni képzését, végső soron itthon tartását? A válasz mindenkinek egyértelmű. Sajnos a tendencia az, hogy 

a legtehetségesebbek egyre jelentősebb része tizen­nyolc évesen már nem is felvételizik a Zeneakadémiára, hanem egyenesen külföldre megy.

Miért?
Rengeteg ifjú tehetség, illetve a szülője gondolja, hogy „a Zeneakadémia már nem az igazi”, ezért azt fontolgatja, hogy inkább külföldre megy vagy küldi a gyerekét zenét tanulni. A Nemzeti Filharmonikusoknál a zenekari próbajátékokon részt vevők szakmai színvonala olyannyira vegyes, hogy előfordult, negyvenvalahány jelentkező közül végül egyetlen elsőhegedűst sem tudtunk felvenni. A sikeres próbajátékokon pedig fehéren-feketén kiderült, hogy az utolsó fordulóba bejutó, általában 25–35 éves zenészek kilencven százaléka már biztosan nem itthon végezte a mesterszakot. A Jóisten különleges kegyelmének, valamint néhány fantasztikus tanárnak köszönhetően bizonyos területeken még elég jól állunk – ilyen a cselló és a trombita –, de legkésőbb a diploma után az itt végzők is szinte mind elmennek itthonról. Ezt a tendenciát meg kell fordítani! 

Kötelességünk visszaépíteni a Zeneakadémia hitelét,

megreformálni az oktatást és nem utolsósorban virulens komolyzenei szférát teremteni az itthoni felsőfokú képzés köré. Nyilván sokat lehet és kell beszélni az alap- és középfokú zeneoktatás helyzetéről és problémáiról, de itt és most arra volt lehetőség, hogy egy új, kompetens zeneakadémiai rektort válasszunk. Elszalasztottuk.

VASHEGYI György
2024. március 14-én, miután átvette a Kossuth-díjat Sulyok Tamás köztársasági elnöktől az Országház kupolacsarnokában.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Ennyire súlyosan megosztott a zenészszakma?
Ha a mai Magyarországon valamiben egyet kellett volna érteniük a különböző politikai nézeteken levőknek – közülük is azoknak, akik jártak már életükben magas minőségű klasszikus zenei koncerten –, az ez az ügy. Nem lett volna szabad politikai kérdést csinálni belőle. 

A sajtó szenzációéhes része – sajnos az MMA néhány tagjának nem éppen szeplőtelen ténykedése miatt is – rengeteg kárt okozott az ügynek, a magyar klasszikus zene, végső soron a magyar kultúra ügyének. 

Semmi nem menti azokat, akik kísérletet sem tesznek az igazság megismerésére, pedig az sokszor csak néhány kattintásra vagy telefonhívásra van tőlük – sokáig úgy gondoltam, ennél nincs lejjebb. Sajnos a Zeneakadémia-ügy kapcsán rájöhettem, hogy ez még nem is a legrosszabb: hiszen mit mondjunk azokról, akik ismerik az igazságot, de pillanatnyi érdekből – legyenek bár újságírók vagy az MMA tagjai, netán tisztségviselői – tudatosan a hazugságot tűzik magasra emelt zászlajukra? Sajnálatosan károsnak tartom, hogy sokan aktuálpolitikai indulattól fűtve, a téma mélyebb megismerésének a szándéka nélkül nyilatkoznak, olyan ellenségeskedő hangulatot szítva például a közösségi médiában, amely lehetetlenné tesz minden normális diskurzust. Ugyanakkor hadd mondjam el itt is, immár századszor: nemhogy nem vonom kétségbe, hanem szívből elismerem sok, valóban kiváló zeneakadémiai tanár kollégám magas színvonalú és heroikus munkáját. Nagyra becsülöm őket ezért, de ők is kilátástalan helyzetben lesznek, ha a negyedosztályú diákanyagot kapják meg. A lelkük mélyén minden bizonnyal ők is tudják ezt, de nem mernek megszólalni; ahogyan a szakma sok fontos emberét is elhallgattatja a méltatlan sárdobálás, s őszinte véleményüket csak négyszemközti beszélgetésekben vállalják.

Hogyan látja, Keller András jó választás lett volna?
Keller András nemzetközileg kiemelkedő zeneművész, emellett évtizedek óta a londoni Királyi Zeneakadémia, a Guildhall Zene- és Drámaiskola és számtalan más nívós nemzetközi csúcsműhely legmagasabb szinten elismert művésztanára. Kiemelt nemzetközi művész és tanár. Most pontosan ilyen személyre lett volna szükségünk. Biztos vagyok benne, hogy kiváló rektor lett volna; az említett 

gyűlöletkampány helyett sokaknak érdemes lett volna legalább beleolvasniuk a nyilvános pályázatába, 

amely most is hozzáférhető az interneten. Hadd soroljam fel név szerint azokat a kiemelkedő, Kossuth- vagy Széchenyi-díjas zeneművészeket – köztük az egyetem előző rektorát –, akik nevükkel is támogatták Keller rektori pályázatát: Balázs János, Baráti Kristóf, Batta András, Bogányi Gergely, Kelemen Barnabás, Rost Andrea, Sipos Mihály, Snétberger Ferenc, Solymosi-Tari Emőke, Takács-Nagy Gábor és Várjon Dénes. Ezt a fantasztikus névsort merték sokan nyilvánosan gittegyletnek nevezni, úgy, hogy az egyetem akkori vezetőségében, rektor, rektorhelyettesek és szenátusi tagok között egyetlen ilyen szakmai súlyú személyiség nem volt. Ezt inkább nem is minősíteném. A magyar zenei élet egy hangos része pedig azon volt, hogy Keller Andrást – az általam jelenleg ismert egyetlen olyan, valóban kompetens embert, aki a következő éveit hajlandó is lett volna erre a hatalmas, nehéz és valószínűleg hálátlan munkának szentelni – megpróbálja gyorsan karaktergyilkolni vagy legalább minél messzebbre elkergetni. Margaret Thatcher mondta állítólag: „a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön”. Nos, szomorú, hogy a magyar zenei élet több évtizedes kontraszelek­ciója olyan szintre jutott, hogy már-már önmegsemmisítő mechanizmusokat indít be.

Lát reményt a megoldásra?
Meggyőződésem, hogy a kulturális kormányzatnak a Zene­akadémia ügyében százhúsz százalékig igaza volt – és ez nem politikai állásfoglalás, hanem a szakmai igazság kimondása. Csák János miniszternek, Keller Andrásnak és nekem mint akkori zenész MMA-elnöknek tiszta lehet a lelkiismeretünk: bár sokkal egyszerűbb lett volna félreállni a kontraszelektált középszer áradata elől, megtettük a kötelességünket, megpróbáltuk megfordítani a hanyatlást. Amikor ezt mondom, nem politikához vagy a kormányhoz vagyok hű, hanem a hivatásom alapvető szakmai és erkölcsi elvárásaihoz. Az igazságot végre ki kell mondani nyilvánosan is. Bízom benne, hogy gyorsan találunk kiutat ebből a helyzetből, soha nem késő irányt váltani. Nemcsak magam, hanem sok általam nagyra tartott, tisztességes és jó szándékú magyar zenész nevében is mondom, rajtunk nem fog múlni.

Vashegyi György
1970-ben született Budapesten, a Zeneakadémián szerzett diplomát karmesterszakon 1993-ban. 1990-ben megalapította a Purcell Kórust, 1991-ben az Orfeo Zenekart. 1992 óta a Zeneakadémia tanára, 2010-ben a vezetésével alakult meg a régizenei csoport. Rendszeres vendégkarmestere a legtöbb magyarországi szimfonikus zenekarnak, a Magyar Állami Operaházban több száz előadást vezényelt. 2013 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2017 és 2023 között elnöke. 2020-tól 2023-ig a Nemzeti Kulturális Tanács vezetője. 2022 októberétől a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója. Liszt Ferenc-díjas, a Magyar Érdemrend polgári tagozati lovagkeresztjének birtokosa. 2021-ben a francia állam a Művészetek és Irodalom Érdemrendjének lovagja címet adományozta neki. 2024 márciusában Kossuth-díjban részesült.

 

 

Összesen 20 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
sexykitty-76
2024. április 28. 00:11
🍓 ️ ­A­­ ­­d­­ö­g­­ö­­­s­­­ ­­­l­á­­­n­­­y­o­­­k­­­ ­­­v­­á­­­r­n­­a­­­k­­­ ­r­­á­d­­­ 👉 𝗪­𝗪­­­𝗪­­­.­­𝗖­𝗨­­𝗠𝟰­­.­𝗙­­𝗨­𝗡
Gullwing
2024. április 13. 15:50
Tehát Csáknak igaza volt a Zeneakadémiával kapcsolatban..."a kontraszelektált középszer áradata" a ballibcsi tehetségtelenek.
Onurisz
2024. április 11. 14:40
Ahogy a mocskos 'ügy' idején is írtam, Vashegyi személye, tudása és teljesítménye alapján számomra hiteles ember. Hasonló példákat a kontraszelekcióra már akkor mások is elmondtak. Ráadásul Vashegyi tanított is a Zeneakadémián, tudja, miről beszél. A zene nyelvén szerencsére nem lehet politizálni, ezért kívülről nem látszik a nyilván ott is jelenlévő őrjöngő ellenzék, de úgy tűnik, nem csak erről van szó, hanem a középszer dominanciájáról, amelyet éppen azzal ér el, hogy beszivárog a különféle politikai pártokba és holdudvarukba, míg a legjobbak nem ezzel töltik az idejüket.
Bodzay
2024. április 11. 11:56
A baj az, hogy mindegyik kulturális intézmény vezető várományosát szűk körben kiválasztottak, arra nem ügyelve, hogy ne lógjon ki a lóláb. Ókovács, Keller, Demeter személye teljesítményük ellenére kompromittálódott a pályázati bonyodalmak miatt. A Nemzeti Múzeum ügyét is érdemes megemlíteni, ahol a pályázat során kilenc jelentkezőből csináltak bohócot, amikor kamuból azt terjesztették el, hogy a frissen újrázó PIM főiazgato Demeter visszavonta a pályázatát. Ő nyilatkozta ezt. Az összes pályázat bohózat. Mindez választások előtt. Radikális változás kell a konzervatív politizálásban.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!