Törnek a csontok, repednek a koponyák – A Majomember az év eddigi legvéresebb akciófilmje

Nyitókép és fotó: UIP-Duna Film

***

Német Dániel írása

,,Dev Patel az akciófilmek jövője, és szerencsések vagyunk, hogy egy olyan korszakban élhetünk, amelyben ezt elmondhatjuk.” Ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokat olvashatunk A Majomember kapcsán a különböző internetes fórumokon, pedig a nyolc Oscart nyert Gettómilliomos főszereplőjeként megismert színész első rendezéséből mindössze annyi derül ki, hogy szerinte három dolog szükséges egy jó akciófilmhez: 

Mindezt az enyhén szólva sem túlbonyolított sztori is illusztrálja: a főszereplő édesanyját a szeme láttára erőszakolja és öli meg egy férfi, a gyerek később felcseperedve illegális ketrecharcokon edzi magát, hajtja a bosszúvágy. A szálak a legfelsőbb körökbe vezetnek, ahova lassanként sikerül beépülnie, aztán pedig természetesen lesz nemulass.

Meg merjük kockáztatni, hogy nem akad olyan filmkritika az egész világon, amelyikben A Majomembert ne hoznák párhuzamba a John Wick-franchise-zal, és nem véletlenül, annyira adják magukat a hasonlóságok: itt is egy revansot követelő megállíthatatlan férfi a főszereplő, aki ugyancsak szereti a fekete öltönyöket, és a hatalmas túlerővel szemben is legyőzhetetlen. A Keanu Reeves nevével fémjelzett sorozattal szemben a misztikus szál azonban ezúttal nem egy rejtélyes bérgyilkosszervezethez kötődik, hanem a spiritualizmushoz. Utóbbi annyira hangsúlyos, hogy az alkotás majdnem földbe is áll tőle, amikor a játékidő közepén, miután hősünk majdnem meghal, egy végtelenül unalmas fél órán keresztül azt nézhetjük végig, ahogyan szerzetesek visszahozzák az életbe, tanítgatják, aminek eredményeképpen még halálosabb gyilkológéppé válva folytatja a hadjáratát. 

Emellett némi társadalomkritika is megfogalmazódik, de csak amolyan általános iskolás, rendkívül felszínes módon; visszatérő elem a kontrasztképzés az utcán, kartonpapírokon alvó kisgyerekek és a felhőkarcolók tetején luxusprostituáltakkal mulatozó, kokaincsíkokat szívó politikai elit között. E színfoltokat leszámítva a fókusz kizárólag az akciójeleneteken van, amelyek viszont néhol tényleg elképesztőek. 

és úgy folyik a vér, hogy még a Kill Bill első részének legbrutálisabb pillanatai is csendben elszégyellik magukat. 

És igencsak virtuózak az autós üldözések is, amelyek során a fiktív indiai várost, Yatanát félig leamortizálják; el sem tudjuk képzelni, miként valósították meg a produkciót a Wikipedia információi szerint mindössze 10 millió dollárból, amikor Hollywoodban ennyi pénzből egy B kategóriás horrort sem készítenek el – csak remélni tudjuk, hogy nem zsákmányolták ki a munkaerőt olyan mértékben, mint a történetben a város legalsó osztályát.

Apropó, horrorfilmek, ez az alkotás arra is rámutat, hogy időnként igencsak fura döntéseket hoznak hazánkban a korhatár-besorolás tekintetében. Emlékezetes eset volt tavaly, amikor a Sikoly 6 a legszigorúbb, X-es kategóriába került, aminek értelmében csak este tíz után lehetett vetíteni. A Majomember ezzel szemben megúszta a mezei 18-as karikával, noha millió olyan jelenete van, amelyek bőven túltesznek a szellemálarcot viselő gyilkos legkegyetlenebb húzásain.

És biztosak lehetünk abban is, hogy ha valaki olyan végtelenül steril és számítógépes effektekkel teletömködött filmeken szocializálódott, mint a Halálos Iramban-széria vagy a Marvel-produkciók, és hasonló élményre vágyva jegyet vált A Majomemberre egy plázamoziban, hamar a torkán akad a popcorn. 

más kérdés, hogy a célközönség mennyire lesz elégedett a látottakkal. A történet ugyanis kong az ürességtől, így idővel a valóban bámulatos, de repetitív akciójelenetek alatt is olykor csak hanghatásaival tartja éberen az elmét.