Az elvtársak a Népstadionba rendelték a magyar focicsapat BEK-elődöntőjét

Az 1973-74-es BEK-be nevező magyar bajnok, az Újpesti Dózsa egyáltalán nem okozott meglepetést azzal, hogy bekerült a legjobb négy közé az elitsorozatban. 

Az elődöntőig vezető úton búcsúztatta az ír Waterfordot, a portugál Benficát, a szlovákiai Spartak Trnavat, és úgy vélte mindenki, amennyiben a Celtic-kel, vagy az Atléticóval kerül össze az elődöntőben, akkor finalista lehet. A játékosok leginkább az Atléticóval szerettek volna játszani, mert annak a stílusa kedvezett nekik, és a spanyol focit jól ismerték, mert nyaranta rendre ott edzőtáboroztak. Sajnos a sors a harmadik csapatot rendelte az útjába, egy magyar ember keze balszerencsét hozott.

A sors(olás) kibabrált a kiváló magyar csapattal

Zürichben a sorsoláskor Barcs Sándor, az UEFA alelnöke elsőnek a lila-fehérek nevét tartalmazó borítékot húzta ki, vagyis a Dózsának kellett hazai pályán kezdeni. De ki ellen? Barcs Sándor másodikra azt a borítékot nyitotta ki, melyben a Bayern München neve szerepelt. Ez a csapat adta a gerincét az 1972-ben Európa-bajnokságot nyerő és az 1974-es, hazai világbajnokságon is elsőszámú esélyesnek számító NSZK válogatottjának. Legyőzhetetlennek tűnő gárda volt az, azóta örök legendává vált focistákkal, de igazából Magyarországon senkinek nem volt hiteles információja róla.

Az "egytévé-rendszerben" soha egyetlen meccsét nem láthattuk, válogatott klasszisainak játékát sem élvezhettük addig 5-6 alkalomnál többször. Olyan misztérium övezte a Bayernt, mint azt a vasfüggönyön túli világot, melyben létezett, és melyről mi a ’70-es években csak annyi információval rendelkeztünk amennyit (tulajdonképpen komolyabb alap nélkül) magunknak kreáltunk.

Olyan kuriózum volt a Bayern München látogatása, mint egy eredeti farmer, egy nyugati rocklemez vagy egy Bravo újság. 

A Megyeri úti pálya nézőterére 30.000 ember tudott bezsúfolódni, az újpesti játékosok mindenképpen ott, a megszokott környezetben szerettek volna játszani. Ám nem sokkal a mérkőzés előtt a Szabadság-hegyi edzőtáborban készülő csapathoz magas rangú vendég érkezett. Dániel Ernő elnököt elkísérte ide Kónyi Gyula belügyminiszter-helyettes. Utóbbi közölte, hogy 

Egyébként harmadik alkalommal játszott magyar csapat BEK-elődöntőben, és 1958-ben a Vasas a Real Madridot, 1965-ben a Győri ETO a Benficát szintén a Népstadionban fogadta.

A Népstadion egyébként teljesen nem volt idegen az újpesti játékosoknak, hiszen akkoriban voltak azok a nosztalgiával emlegetett kettős rangadók, melyek keretében egy szezonban hat mérkőzést játszottak ott. Ennek ellenére egyáltalán nem örültek a hírnek, és közülük a legbátrabb feltette a kérdést, hogy a megnövekedett bevételből esetleg a játékosok is részesedhetnek-e?

A válasz pozitív volt, a vezetők ugyanis a győzelem esetére a csapat 20 játékosának beígért 70.000 forintos prémiumot felemelték 120.000-re. Később a focisták megtudták, hogy 

Abból bizony sok rocklemezt és farmert vehettek a németek, nálunk meg ilyen dolgok úgysem voltak. 

Létezett viszont futball, és ekkora különbség azért nem volt az Újpesti Dózsa és a Bayern München között. Mert ne felejtsük, utóbbi akkor még "csak" négy német bajnoki címet tudott felmutatni, valamint egy KEK-győzelmet.

Az Újpest vezetőedzőjének, Várhidi Pálnak a dolgát sajnos sok dolog nehezítette. Biztosan nem számíthatott a csatársorban Dunai Antalra és Nagy Lászlóra, a védelemben a néhány napja elhunyt, posztját szinte forradalmasító Juhász Péterre, továbbá a szintén válogatott Kolár Endrére. Nemcsak két kiváló góllövő hiányzott, hanem Gerd Müller és Uli Hoeness megállítására képes két szélsővédő is. 

Várhidi ezt mondta az ellenfélről:

A bökkenő az, hogy nemcsak Beckenbauer és Müller kikapcsolására kell figyelnünk, hanem Hoenessre is, Schwarzenbeckre is, aki a válogatott Breitnerrel együtt szélvészgyorsan előretör, de említhetném a kitűnő Torstenssont is. És ugyebár hat játékos kikapcsolása nem könnyű dolog. Annyit mondhatok: mi diktáljuk majd a tempót, s talán a Bayernnek is gondot okoz a mieink semlegesítése.  Bizakodó, de nem elvakult vagyok. A Bayern jobb csapat, sok klasszis alkotja, de a mi együttesünk se lebecsülendő. Feltétlenül győzelmet várok, 2-0-át remélek. Ha ez sikerülne, az azt jelentené, hogy Münchenben 1-3-mal is továbbjutnánk".

Mai ésszel felfoghatatlan, de tényleg nem a levegőbe beszélt a mester, amikor azt mondta, hogy a Bayern kiütésével a döntőbe kerülhet a magyar csapat a bajnokok vetélkedésében.

A müncheni sztárok csak a magyar ételekől féltek

A Bayern egyébként a BEK-elődöntő előtti szombaton nem túl meggyőző teljesítménnyel döntetlent játszott a Bundesligában a Kaiserslautern ellen. Ezt követően vasárnapra pihenőt kaptak a játékosok, majd hétfőn könnyed mozgás szerepelt a programban, aztán nem tértek haza, hanem az utazás előtti éjszakát egy Bad Weissee-nél található hotelben töltötték. 

Ezt meglehetősen gúnyosan kommentálta a német sajtó, megemlítve, hogyha a nem sokkal korábban Budapesten járt német külügyminiszternek (hamarosan államelnöknek), Walter Scheel-nek jó volt a világhírű magyar konyha, akkor talán Beckenbaueréknek sem ártana meg. Ám a Bayern akkori vezetése, élén Wilhelm Neudecker elnökkel 

hogy a sorozat második fordulójában a csapat az UEFA előírásai ellenére csak a mérkőzés előtt néhány órával érkezett Drezdába. A negyeddöntő szófiai mérkőzése alkalmával szintén csak saját ételt ehettek a focisták.

Udo Lattek, a csapat fiatal edzője csak a szakmával foglalkozott. Megnézett egy felvételt az Újpestről (ez akkoriban nem volt könnyen kivitelezhető dolog, mert még nem léteztek hordozható kézikamerák), majd ezt mondta a német újságíróknak:

Ez a "szoros mérkőzés" kitétel egyébként azokban az időkben gyakran előkerült a nemzetközi kupameccsek kapcsán a jobb nyugati csapatoknál. Gyakran suttogtak arról, hogy ha idegenben kezdenek, akkor nem szívesen döntik el a továbbjutást ott, mert akkor lényegesen kisebb az érdeklődés a hazai meccs iránt, így szolidabb a jegybevétel. Mai ésszel ez furcsán hangzik, mert manapság Európa szinte minden komoly tétmeccsére elképesztően nehéz jegyet venni. Az "üldözési mániás" elnök, Wilhelm Neudecker ennek megfelelően azt mondta, hogy az 1-1-el lenne leginkább elégedett.

Egyébként a német játékosok nevén túl az újpestiek is tudtak ezt-azt az ellenfélről. Jó viszonyban volt a csapat az Austria Wiennel, és mivel az osztrákok játszottak egy felkészülési meccset a Bayernnel, 

Abból - ha mást nem is - legalább az ellenfeleik arcát megismerhették a magyarok. Egyébként Schumann János, a tartalékok edzője megtekintette Münchenben a Lautern elleni bajnokit, és abból már le lehetett vonni komolyabb következtetéseket.

Az évszázad kupameccse

Ilyen előzmények után futottak ki a pályára a csapatok 1974. április 10-én, este hatkor, ideális fociidőben a Népstadionban.

Nekem volt szerencsém fekete-fehér, szellemképes televízión látni annak idején a mérkőzést, és most 50 év elteltével újra végignéztem annak felvételét. Mai szemmel nagyon érdekes! 

Az elmúlt évek tiki-takájához, tili-tolijához szokott idegrendszerem szinte teljesen kikészült a 90 perc végére. A bruttó játékidő szinte nettó volt, olyan rohanást produkáltak a csapatok, hogy ezt nézni is fárasztó. 

A manapság 16-18 ember által megszállt középpálya csak azért volt, mert valamin át kellett jutni (3-4 másodperc alatt) az egyik kapu előteréből a másikba. Olyan feleslegesnek tartották a focisták ezt a részt, amilyen felesleges kézilabdában, vagy jégkorongban is. Ha mérték volna a későbbi sportigazgató-menedzser-elnök, Uli Hoeness által (futásban) megtett távolságot, bizonyára a mai statisztikusok is csettintenének. A mindenki által lesipuskásként számontartott Gerd Müller számtalan alkalommal indult saját térfelének közepéről, akárcsak

Amint valaki meglátta a kaput, már lőtt is, a kapusok a megszerzett labdát azonnal játékba hozták. Nem labdabirtoklásra törekedtek a csapatok, hanem focizásra. Nem a másik játékát akarták tönkre tenni, hanem a sajátjukat játszani. Éltek, és hagyták élni az ellenfelüket.

A második félidő feléhez közelítve a csereként beállt Bernd Dürnberger kb. 80 méteres, őrült tempójú szólója után a Dózsa kapuja elé kanyarította a labdát, melyet Szentmihályi Antal Cony Torstensson elé ejtett, és a svéd vezetést szerzett a sztárcsapatnak. A dán Johnny Hansen mellett csak ő nem volt német a Bayernben, a Dózsa pedig természetesen csak magyar focistákból állt. 

A vezetés megszerzése után a müncheni csapat eldönthette volna a továbbjutást - Müllernek három nagy helyzete is volt -, de mint már szóba került, ez nem volt érdeke. Sőt, hozta az "elnöki utasítást", az 1-1-et. 

Az összeesküvés elméletek kedvelői azonnal szándékosságot láttak a "németek császárának" megmozdulásában, de kizárt, hogy a posztján minden idők legjobbjának számító zseni szándékosan engedte volna el a labdát.

Fazekas László ezt mondta a góljáról:

A mérkőzés után a magyar újságírók (nagyságrendekkel kevesebben voltak, mint manapság lennének egy ilyen találkozón) kihasználták a lehetőséget, hogy beszélhetnek a világsztárokkal, így Gerd Müller - kicsit meglepő, de a tények ismeretében logikus - véleményét is megismerhették a magyar olvasók:

Gerd Müller csatártársa, Uli Hoeness, aki később sportvezetőként sem nyilatkozott mindig diplomataként, a magyar csapatról is beszélt a meccs után:

Nem veszélyeztette.

A Bayern 3-0-s, magabiztos győzelemmel, 4-1-es összesítéssel jutott döntőbe. Ott nagyon megszenvedett a már akkor is taktikus Atlético Madriddal, 0-0-ás 90 perc után csak a 120. percben sikerült az előrehúzódó Hans-Georg Schwarzenbecknek döntetlenre menteni a finálét. Az akkori szabályok szerint nem 11-es párbaj következett, hanem két nap múlva a felek ugyanabban a stadionban, a brüsszeli Heyselben újra megmérkőztek, és ekkor már érvényesült a papírforma, a Bayern Gerd Müller és Uli Hoeness 2-2 góljával 4-0-ra nyert. Majd a következő két évben újra elhódította a BEK/BL-serleget a bajor rekordbajnok.

Kapcsolódó cikkek