Walnut, az amuri daru és az állatgondozó különös szerelme

Az egész történet 2004-ben kezdődött a Smithsonian Intézet állatkertjében, Virginiában. Ekkor érkezett az intézménybe egy Walnut (dió) nevű, 22 éves amuri daru tojó. A madárnak meglehetősen rossz híre volt: mivel eredetileg illegálisan került az Egyesült Államokba, és emberek nevelték fel, nem mutatott különösebb érdeklődést a fajtásai iránt, sőt, kifejezetten ellenségesnek bizonyult velük szemben. Bár többször is próbálták pároztatni, korábban nem jártak sikerrel, az agresszíven viselkedő madár pedig – legalábbis a pletykák szerint – két szerencsétlen udvarlóját is megölte; ami már csak azért sem túl szerencsés, mert az amuri daru veszélyeztetett fajnak számít. Nagyjából ugyanebben az időben kezdett az állatkertben dolgozni egy Chris Crowe nevű állatgondozó is. és az események innentől kezdve egészen szokatlan irányt vettek. Ahogy Crowe nyilatkozta a People magazinnak 2018-ban:

„Engem jelöltek ki elsődleges darugondozónak, hét napból ötöt én vigyáztam rá. Eleinte még nem igazán kedvelt. Nagyon őrizte a területét, és fenyegetően lépett fel velem szemben. Néhányszor megcsipkedte a lábfejemet és a combomat, viszont sokkal sokkal megközelíthetőbb volt, mint a többi daru. A többiek hátrébb léptek és óvatosabbak voltak, míg ő egyenesen felém jött. Idővel aztán  –  részben azért, mert én gondoskodtam róla, részben meg azért, mert a múltban már sok emberrel találkozott – szép fokozatosan megbarátkozott velem.”

Egy amuri daru (fotó: Wikipedia)

Aztán a barátság hamarosan valami mássá alakult. Az állatkert vezetősége ugyanis úgy vélte, hogy ha már a gondozó ilyen közel került a madárhoz, talán rá tudja venni végre a párosodásra. Az elsőre különösnek tűnő ötlet pedig – bármily meglepő – működött:

Crowe azzal nyerte el a Walnut kegyeit, hogy alaposan megfigyelte és utánozta az intézet hím fehércsőrű darvak költési időszakban végzett tevékenységét. Az alábbi videón jól megfigyelhető, amint Crowe füvet és leveleket kínál a tojónak fészeképítő anyagként, amikor pedig a férfi a karjaival csapkod előtte, a madár válaszul izgatottan visszacsapkod, és a fejével billegetve félkörben táncol.

„Amikor láttam, hogy Walnut miként viselkedik, mindent megtettem, hogy jól leutánozzam. Ha láttam, hogy a fejét billegeti, én is elkezdtem billegetni a fejemet. Ha a szárnyaival csapkodott felém, úgy csapkodtam a karjaimmal, mintha szárnyak lennének. Biztos vagyok benne, hogy nem csináltam tökéletesen, de ő nagyvonalúan hajlandó votl bizonyos kompromisszumokat kötni, ami segített abban, hogy kialakuljon köztünk a kötődés”

Miután pedig Crowe sikeresen végigcsinálta a párzási rituálét, az állatot mesterségesen megtermékenyítette egy hím daru spermájával. Mivel az amuri darvak többnyire egy életre választanak maguknak párt (és ez egy elég hosszú élet: fogságban akár 45 évig is tarthat) az állatgondozóra mint afféle professzionális darucsábítóra vagy daruapukára a továbbiakban is szükség volt, Crowe pedig tökéletesen ellátta a feladatot: Walnut a következő húsz évben (!) nyolc fiókát költött ki.

A fentebb már idézett cikkben az állatgondozó úgy írta le Walnut személyiségét, mint aki „általában nagyon boldog, nagyon vidám, nagyon túláradó. Sokat táncol, kíváncsi és éber. Mindent megfigyel, mindenről tudni akar. Nem fél semmitől, egyenesen odasétál az emberekhez, bár barátságával csak Crowe-t tünteti ki: “Nagyon jól kijövünk egymással, mindig örül, ha lát engem, de a többi állattartót nem szívesen látja, ők általában nem mennek be hozzá a kifutóra. Ki is írtuk a kapura, hogy: ‘Vigyázat! Agresszív daru’. De velem nagyon toleráns. Segítettem neki fészket építeni. Felszedhetem a tojásait, és őt ez cseppet sem zavarja.”

Crowe és Walnut (fotó: Smithsonian Institute)

„A tojásait nem akarjuk nála hagyni, mert a keltetéshez egy hímre és egy nőstényre is szükségünk van. De nem is akarom csak úgy elvenni a tojásokat, mert ez némileg traumatikus lehet számára. Ezért olyan cseretojásokat kell adnunk neki, amelyekre rá tud ülni. Más darvaknak ilyen esetekben adunk egy fából készült műtojást, de ő felismeri, hogy az hamis, és kirúgja a fészekből, ezért egy valódi darutojást használunk, amely terméketlen. Kiszívjuk a sárgáját, és megtöltjük gipsszel, így van egy igazi tojása. Nem ül rajta a nap 24 órájában, időnként szüneteket is tart, például ha meleg van vagy esik az eső. Ilyenkor odamegyek a fészek mellé, hogy tudjon egy kicsit pihenni: amíg én ott vagyok, tudja, hogy biztonságban van a tojása.”

A Walnut iránti elkötelezettsége ellenére Crowe-nak, mint minden embernek, időnként szüksége volt némi kikapcsolódásra: „kezdetben, mikor visszatértem egy-egy rövidebb szabadságról, Walnut meglehetősen bosszús volt, és úgy viselkedett, mintha nem ismerne. Most viszont, nem számít, mennyi időre megyek el, mindig örül, ha lát engem. De eleinte muszáj volt adnom neki néhány egeret vagy ilyesmit, hogy megbékéljen” Amikor pedig a gondozó más darvakkal foglalkozott, Walnut határozottan féltékenynek tűnt: „Látja, hogy bent vagyok a többi daruval, és határozottan figyel, és úgy érzem, hogy egy kicsit féltékeny, vagy kíváncsi, mit csinálok velük, és azt szeretné, ha átjönnék hozzá, hogy vele lógjak. Ami pedig a mesterséges megtermékenyítést illeti, amit más nőstény darvakkal végeztem, szerencsére nem látja, nem tud róla.”

Sajnos az időközben afféle internetes hírességgé vált Crowe és Walnut közös története idén februárban, két hosszú évtized után véget ért, a madár ugyanis 42 éves korában elpusztult. A gondozók észrevették, hogy Walnut nem eszik és nem iszik, és még a kedvenc csemegéi, a fagyasztott egerek, a mogyoró és lisztkukacok sem tudták meghozni az étvágyát. Az állat egyre rosszabbul lett, és végül békében elpusztul. A boncolás során kiderült, hogy a halál oka veseelégtelenség volt.

„Mindig nagyon magabiztos volt, lelkes és kiváló táncos, és sztoikus nyugalommal állta az élet kihívásait” – nyilatkozta Crowe. „Walnut rendkívüli személyisége hozzájárult ahhoz, hogy felhívjuk a figyelmet a veszélyeztetett fajok helyzetére. Remélem, mindenki, akit megérintett a története, megérti, hogy fajának túlélése attól függ, hogy képesek vagyunk-e megóvni az életterét”