Az első ómen szerint mégsem sakál Damien anyja

Az első ómen (2024) című film, amelyet Arkasha Stevenson rendezett arról szól, hogy azért hozza létre a hívő emberek egy csoportja a sátán gyermekét a Földön, mármint azért segédkeznek a megtermékenyítés során, hogy a gyermek felnövése után és valószínűsíthető cselekedetei révén eluralkodjon a rettegés a Földön, aminek szerintük az lesz az eredménye, hogy újra a vallás felé fordul majd mindenki, vagyis visszafordítható lesz a szekularizáció folyamata. Arról a szekularizációról, vagyis a vallástól és az egyháztól való jelentős mértékű elfordulásról van szó, amely a francia forradalom idején kezdődött, majd a 60-as években volt a csúcspontja. Sok sebből vérzik ez a gondolatmenet, de nem ez Az első ómen legfőbb hibája.

A film 70-es években játszódik, megpróbálja visszaadni azt a bensőséges hangulatot, amely a legelső Óment jellemezte. Bár tegyük hozzá, hogy Michelangelo Antonioni 1966-os kultuszfilmjének, a Nagyításnak az Ómenbe való átiratát semmilyen újabb epizód vagy előtörténet nem tudta felülmúlni. Arról van ugyanis szó az 1976-os Ómenben, hogy egy fotós jeleket talál a negatív nagyítása során azoknál az embereknél, akik meg fognak halni. Így magánál is. Vagyis nem egy éppen zajló gyilkosságot fotóz le a fotóriporter, hanem egy jövőbéli gyilkosságra utaló rossz előjeleket, konkrétan vonalakat lát az előhívott és kinagyított fotókon, másként szólva a képeken megjelenik egy intő jel: egy ómen.

Az első ómen az antikrisztus születését mutatja

A cím is erre utal, hogy jobban teszi az ember, ha a világban jelen lévő intő jelekre figyel. “Csillaghullás, a birodalom felemelkedése, ezek az események jelezték az antikrisztus születését. Az ördög fia. Így még világosabb. A zsidók visszatértek Sionba és jött egy üstökös. Ami a római birodalom felemelkedését illeti, a tudósok szerint ez jól illik a közös piac megalakulására. Róma hozta létre. (…) És amit a jelenések könyve mond: a tengerből fog kiemelkedni. Hadakat állít a tenger partjain. Néhány teológus ezt úgy érzelmezi, hogy a tenger a politika világát jelenti. Az örök forrongás és nyugtalanság tengere. 

– hangzik el az 1976-os Ómenben.

A most bemutatott előtörténet legfőbb baja az, hogy hiányzik belőle az a fajta feszültség, amit az 1976-os Ómenben filmformanyelvi eszközökkel sikerült elérni. Fényhatásokkal és árnyékkal, a csend és a hangok, zörejek megfelelő adagolásával. Természetes színészi játékkal, amelynek iskolapéldája, amikor Gregory Peck és David Warner együtt látható a mozivásznon. De az állatok szerepe is erősítette a csaknem ötven évvel korábbi verziót. Hiteles volt a zsiráfok menekülése, az orángutánok és a kutyák támadása. Az új részben bár állatok nem voltak, de azért volt említésre méltó színészi alakítás, Nell Tiger Free nagyon igyekezett, de a forgatókönyv hiányosságait nem lehetett színészi játékkal helyettesíteni.

Annak viszont, aki látta az első Óment, nem igazán érthető, hogy most akkor hogyan történtek a dolgok. 

Az ellentmondás feloldása valószínűleg a mai és az ötven évvel korábbi társadalomban rejlő rosszról való gondolkodásban keresendő. Akkor úgy érezték a hidegháború idején, hogy a rossz kívülről jön, ma viszont mindenki a saját bőrén érzi a háború leheletét.

Egyébként nemrég mutatták be a hazai mozik a hasonló témájú harmatgyenge Szeplőtlen című filmet, Michael Mohan rendezését, amelynél klasszisokkal jobb ez az alkotás, ugyanis az említett hibái ellenére nemcsak ledarálja a történetet, hanem képes olyan jeleneteket teremteni, amelyek hitelesen ábrázolják a kort és a benne élő ember problémáit, kiemelve egy fiatal lány identitáskeresését. Az első ómen című film tehát, ha példát vesz az eredeti műről abban a tekintetben, hogy a körülményekre sokkal nagyobb hangsúlyt fektet és a szörnyűségek nagy részére inkább csak utal, egy igazán jó horrorfilm is lehetett volna. De nem lett az.

Sommásan 7/10