Bachtól az atonális viharig címmel jelent meg könyv Dudás Lajos művészetéről

A sokoldalú zeneszerzőt Európa egyik legjelentősebb jazzklarinétosaként jegyzik.

Ha egy családban van otthon zongora, a gyerek nagy valószínűséggel ki lesz téve a szelíd szülői nyomásnak, hogy tanuljon zongorázni. Az 1941-ben született Dudás Lajos is így járt, ám kamaszos „lázadása” a hangszerrel szemben a fúvósok irányába vitte. Egy év klarinétozás után felvételt nyert a konzervatóriumba, elvégezte a Zeneakadémiát is. Már a klarinéttal való korai találkozás is felkeltette az érdeklődését az improvizáció és a jazz irányába. Az 1960-as évek első felében a legendás Dália Jazz Klub egyik ismert fellépője volt, de játszott klasszikust és tánczenét is. Tagja volt a jazzt és rock ’n’ rollt játszó Nebuló Együttesnek, amelynek 1965-ös szófiai fellépése sorsfordítónak bizonyult: Bulgáriában megismerkedett a Plovdivi Operaház szólótáncosnőjével, Rayna Stojanovával, akivel még abban az évben összeházasodtak. A Nebuló 1966-ban Stuttgartban oszlott fel, Dudás Lajos pedig 1966-tól 1973-ig különböző formációkban bejárta Nyugat-Európát széles műfaji repertoárral. Majd a Rajna-parti Neussben zeneiskolai tanár, valamint a Rajna-vidéki Pedagógiai Főiskola klarinét-szaxofon tanszakának vezetője lett. Sokan úgy gondolják, Dudás Lajos még nagyobb hírnévre tehetett volna szert, ha néhány más magyar jazzmuzsikushoz hasonlóan Amerikába költözik. Többször járt a tengerentúlon, mérlegelte a lehetőséget, de végül úgy döntött, hogy a 150 ezer lakosú észak-rajna-vesztfáliai város első számú zenésze és pedagógusa lesz. Tanári tevékenysége befejeztével a Boden-tó partjára, Überlingenbe kötözött. A tó és a zene – ahogyan Máté J. György jazzkritikus egyik írásának címe is jelzi – azóta teljesen betölti az életét.

Itthon először a Jazz című szaklap adott hírt róla 1983-ban, egy mondatban: „Urban Blues című szerzeményével az NSZK-beli Neussban élő magyar klarinétos, Dudás Lajos nyerte a jazzkompozíciók nemzetközi versenyét, amelyet a Monacói Zeneakadémia 1982-ben tizenkettedszer hirdetett meg.” A rendszerváltásig gyakorlatilag csak ebben – az 1982 és 1989 között megjelenő – zenei magazinban lehetett olvasni Dudás Lajosról. Arról például, hogy a Rózsavölgyiben kapható néhány lemeze, vagy arról, hogy az európai jazzmagazin, a Jazz Forum toplistáján Dudás a legjobb jazzklarinétosok egyike. „Dudás Lajos első osztályú klarinétos, rendkívül magas a játékának színvonala” – a szvingkorszak egyik legelismertebb klarinétosa, a 2004-ben elhunyt Artie Shaw is szuperlatívuszokban méltatta a magyar muzsikust.

Dudás lemezei különféle zenei címkék alatt találhatók: posztfúziós kortárs, avantgárd jazz, XXI. századi modern zene, post bop. Továbbá: third stream (harmadik áramlat) azaz a jazz és a klasszikus zene fúziója. Azaz: Dudás valójában beskatulyázhatatlan. Albumain olyan magyar muzsikusok is közreműködtek, mint például Kőszegi Imre, Szudy János, Tommy Vig, vagy Zoller Attila. Itthon mégis csak kevesen ismerik, igaz, itthoni fellépésein inkább az olyan intim helyszíneket részesítette előnyben, mint a Magyar Rádió Márványterme, az Óbudai Társaskör, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, vagy a Háló Jazz Klub.

A klarinét dimenziói címmel Dudás Lajosról 1990-ben jelentetett meg monográfiát Simon Géza Gábor zenetörténész, hanglemeztörténész. Dudás akkor 49 éves volt, de még nagyon termékeny és nagyon sikeres évtizedek vártak rá. Ezekről az évtizedekről jelentetett meg most lemezmelléklettel könyvet a Gramofon, címében Máté J. György egyik írását idézve: Bachtól az atonális viharig. Interjúkkal, esszékkel, lemezkritikákkal olyan avatott jazzszakíróktól, mint például Márton Attila, Somogyvári Péter és Turi Gábor.

„A rendszerváltás előtti magyar nyilvánosságban meglehetősen agyonhallgatták Dudás Lajos művészetét, kevés információ volt róla a legszűkebb jazzkedvelők körén kívül. A mi folyóiratunk, a Gramofon 28. éve működik. Sokszor és sokféle formában foglalkoztunk Dudás Lajos művészetével, zenésztársaival, azokkal stílusirányzatokkal is, amiket ő képvisel. Szinte adta magát ez a megtisztelő lehetőség, hogy mi adjuk ki ezt a könyvet. Koprodukcióban Lajossal a CD is megjelenhetett. A Gramofon megbecsült szerzői, szerkesztői az elmúlt 28 évben rendszeresen írtak Dudás Lajosról, és mondható, hogy igazán komoly, elemző írásművek is születtek” – mondta el a könyv húsvét előtt, a Háló Közösségi és Kulturális Központban tartott bemutatóján Retkes Attila lapalapító-főszerkesztő, a Népszava állandó szerzője.

Mitől váratlan és mitől összehasonlíthatatlan Dudás Lajos muzsikája? Erre sok zenei példát is bemutattak a könyvbemutatón – Bachtól az atonális viharig –, míg a klarinétművész prózában úgy felelt: a kísérletezésben látja a különbséget. „Ugyan sok zenész kísérletezik, de a kísérletezést én csak a zenei vonalon hagyom, másokkal ellentétben nem komponálok a művembe villamoscsengetést, vagy különböző, a zenétől teljesen független zörejeket. Mindig az volt az érzésem: lehet improvizatív szabadzenét csinálni, de hallgatható szabadzenét, nem pedig olyat, amitől embereknek a haja az égnek áll. Miles Davisnek a legfontosabb mondata, amit én megtartottam magamnak: ha jazzt játszol, de nincs benne ritmus, az valójában nem jazz. És ha melódia sincs benne, nem csak ritmus, az már nem is zene. Bizonyos absztrakt melódiának benne kell lennie a jazzben, és egy bizonyos ritmusnak is.”

Dudás Lajos szerint a gyerekkori, fiatalkori zenehallgatás döntötte el a pályáját. „Emlékszem, tanítottam egy kitűnő klarinétost, aki Münchenben egy szimbolikus zenekarnak volt az első klarinétosa. Kért, mutassak már néhány trükköt, mert szeretne már jazzt játszani. A szükséges anyagot tudta, tudott mindent skálát, minden hármashangzatot mindenféle hangnemben, mikor mondtam neki, most mindezt felejtse el, próbáljon meg megszabadulni a klasszikus keretekből, és egyszerűen szabadon improvizálni. Minden tudása ellenére ez neki nem sikerült. Nem is tudom, hogy 12-13 éves koromban én hogyan kerültem a jazz közelébe. Valahogy a kezdettől fogva izgatott. Pedig otthon nem mutatta senki, a tanárom sem játszott jazzt. Ha valaki, aki 50 éves korában hozzám jön és kéri, mutassam meg, hogyan kell jazzt játszani, először is azt mondanám neki: reggeltől estig hallgasd a zenét. Hallgatni kell, hallgatni, hallgatni és hallgatni. Mert a zenehallgatás a jazz alapja. Én is így kezdtem. Bár akkoriban Magyarországon még nem voltak kaphatók jazzlemezek, találtam olyan muzsikusokat, akiknél volt. Azokat hallgattuk rengetegszer.”