93 évesen elhunyt John Barth, amerikai író, a posztmodern irodalom egyik jelentős szerzője –írja a Guardian. Halálhírét a Johns Hopkins Egyetem jelentette be, ahol angol irodalmat és kreatív írást tanított. További részleteket nem közöltek.
John Barth William Gass és Stanley Elkins mellett a 1960-as évek posztmodern irodalmának egyik kiemelkedő alakja volt, az 50-es évektől kezdve alkotott. Első regénye az 1956-ban megjelent Az úszó opera (The Floating Opera), amit rögtön jelöltek is a National Book Awardra – azóta is ez a legnépszerűbb alkotása. Itthon leginkább második regénye, Az út vége vált ismertté, ám hazájában az áttörést egy történelmi regény-paródia, az 1960-ban megjelent The Sot-Weed Factor hozta meg számára. 1966-os könyve, a Giles, a kecskefiú (Giles Goat-Boy) már bestseller lett. Az 1968-as Bolyongás az elvarázsolt kastélyban (Lost in the Funhouse) című novellagyűjteményben jelent meg az íróra jellemző különleges narratív módszer, a metanarráció. Ebben a szokásos történetet és cselekményt leíró elbeszélés helyett közvetlenül az elbeszélés folyamatára reflektál, maga a történetírás kerül a középpontba. Ez ismét National Book Award-jelölt lett, a díjat azonban végül csak 1973-ban a Chimera című novellás kötettel nyerte el.
Barth először a New York-i Juilliard zeneiskolában jazz zenét tanult, ám hamar rájött, hogy nincs nagy tehetsége a zenéhez, ezért a kreatív írás felé fordult, amelyet később professzorként több egyetemen is tanított. Később úgy nyilatkozott írói pályafutásáról, hogy azt valósította meg az irodalomban, amivel korai éveiben a jazzben próbálkozott: más dallamait hangszerelte át saját céljaira. Ezzel vált aztán a posztmodern irodalom egyik fontos képviselőjévé, amit kortársaival úgy határoztak meg, mint az egyszerű történetmesélési technikák keveredését a modernisták, például James Joyce és Samuel Beckett burkolt, játékos, gyakran önreflektáló eszközeivel.
Az írólétről egy 1982-es interjúban így fogalmazott:
Szeretjük azt képzelni, hogy az életünknek van értelme. A történetmesélés egy mód rá, hogy az eseményeket értelmezzük. Persze Seherezádénak szó szerint muszáj volt mesélnie az életéért. Kevésbé drámai módon ez a világ minden írójára igaz: mindig annyira vagy jó, mint a következő történeted.
