Ebben a PC világban biztonságosabb magunkon nevetni, mint máson

Nézzék csak meg például az antikváriumok felhozatalát: ott az úgynevezett vidám könyvek mindig külön polcon találhatók, hogy véletlenül se humorozzák össze a komoly irodalmat – mondta el Humor a szégyenpadban című székfoglaló beszédében Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjas író, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Min lehet megtorlás nélkül nevetni? Hogyan ismerem fel, hogy valaki ugyanúgy gondolkodik, mint én? Ezekről is kérdeztük.

Egy állásinterjún arra kérik a jelentkezőt, hogy mondjon egy viccet. Miért ravasz invitáció ez szerinted?

Mind a vicc elmeséléséhez, mind pedig a megértéséhez vagy befogadásához kellenek olyan szellemi képességek, amelyekből az avatott interjúztató le tud vonni következtetéseket. Egyébként szerintem az ilyen meghökkentő kérdés egy állásinterjún csupán fölösleges emberkínzás, ezzel a felszólítással bárkit zavarba lehet hozni. Viszont aki jól veszi ezt az akadályt, és még a vicce is valamennyire intellektuális természetű, lehet, hogy jó benyomást kelt. De nagyon könnyű hibázni: aki már ott szóviccel indít, valószínűleg nem lesz a munkahelyi csapat kedvence. Továbbá mivel a vicc mindig csattan valakin vagy valamin, nagyon könnyű belegyalogolni valaki érzékenységébe: egy szerencsétlenül megválasztott vicc rossz fényt vethet az emberre.

Te milyen viccet mondanál ilyen helyzetben?

Olyat, ami az emberi természettel kapcsolatos. Például az egyik kedvencemet:
Két székely ül a szobában, és az asztal alatt nyöszörög a kutya. Az egyik székely megkérdezi a másikat:
– Te, komám, szerinted miért nyöszörög ez a kutya az asztal alatt?
– Hát azért, mert van ott egy szeg, amelyik kiáll a padlóból, a kutya ráfeküdt, és szúrja neki az oldalát.
– De hogyha ennyire szúrja neki az oldalát, miért nem megy arrébb?
–  Annyira azért nem szúrja.

Amikor íróként kiállsz egy vicces szöveggel a közönség elé, ugyanilyen körültekintően választod ki a poénokat, nehogy megsérts valakit? Gyakrabban gondolsz az olvasó várható reakciójára, ha humoros írást írsz, mint amikor nem?

Kicsit messzebbről indulnék: a humoros szövegek szerzője a magas irodalom képviselőihez képest az irodalmi élet másodrendű állampolgára. Elég csak végigjárni az antikváriumok sorát a Múzeum körúton, és láthatod, hogy minden boltocskában van egy „vidám könyvek”-sarok. Valamiért úgy érzik, hogy el kell különíteni ezeket a könyveket, nehogy összehumorozzák a komoly irodalmat. Ezek a magas irodalmi szempontból megfogalmazott kifogások visszahatnak a humoros szövegeket író szerzőkre is, és mindenki valamilyen stratégiával próbál küzdeni ellene. A leggyakoribb módszernek azt látom, hogy az író az öniróniát veti be, saját magán élcelődik, nehogy megsértsen valamilyen csoportot.

A kérdésre válaszolva: ha tudom, hogy egy szöveg arról fog szólni, hogy én mennyire gyarló és szánalomra méltó ember vagyok, és ezt túl tudom feszíteni annyira, hogy az már remélhetőleg nevetést váltson ki a közönségből, onnan kezdve nem kell többé mondatonként végiggondolni, hogy vajon mennyire fog tetszeni. A humoros szöveg szerzőjének szempontjából ez az egész egyfelől sajnálatos, mert folyamatosan abban a frusztrált élethelyzetben kell léteznie, hogy ő nem magas irodalmat alkot, nem komoly regényeket ír, hanem csacska humoreszkeket, másfelől viszont sokkal gyakrabban részesül az olvasók szeretetéből. És ha nagyon lecsupaszítjuk a kérdést: mi másért akarna írni bárki is, mint hogy olvassák, és lehetőleg szeressék?

A humoros szöveg ugyanúgy be tudja mutatni a világ komplexitását, mint a komoly műfajok?

Nem mindig. Szerintem ilyet csak nagyon keveseknek sikerült írni, közülük számomra az abszolút kedvenc Karácsony Benő, aki az égi és földi dolgokat úgy tudta ötvözni a regényeiben és az elbeszéléseiben, novelláiban, hogy végigkacagja az ember a szövegeket, de közben mégis azt érzi, hogy a szerző minden fontos dolgot el tudott mondani benne, amit a világról gondolt. Ebben a könyvben van számos erős kép, számos bon mot, de közben ott van a komolyságnak az az iszonyatos tőkesúlya, amiből átjön a kispolgár viszonyulása a művészléthez, és minderre érvényes szerzői választ is kapunk. Na, ezt a kettőt én nem tudom egyszerre megcsinálni, legfeljebb külön-külön vagyok képes megírni az árnyalatokat.

Az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című könyvedből megismert Ekler Ágost egy giccsképfestő, azaz gesztusokat tesz a széles közönség szeretetéért. Az előbb vázolt dilemmából született ez a figura?

Ő is azt adja, amire a közönség vágyik. Egyfajta művészeti kurvaság ez, mint aminek a humoros szövegeket is tekintik sokan. És a humoros szövegek szerzője egyfolytában frusztrálja magát a szent szakma általa be nem teljesíthető elvárásai miatt. Akinek van ehhez affinitása, jellemzően megírja a szívéből jövő derűs írásait, de próbál komoly irodalmi szövegeket is alkotni melléjük, hogy azzal megváltsa jegyét a magas irodalmi páholyba… közben meg persze vágyik rá, hogy legyen menekülő útvonal, legyen meg a közönség szeretete, lehetőleg tapsolják is meg. De mint mondtam, humor terén lassan csak az önirónia marad, mert talán ennek a legkevésbé kiszámíthatatlan a következménye. Ebben a PC világban könnyebb és biztonságosabb magunkon nevetni, mint máson. Mert amilyen ütemben eszkalálódik a politikai korrektség, olyan ütemben lesz egyre kisebb a kihumorizálható jelenségek halmaza.

Ma van-e olyan közeg, ahol érvényesülni tud a humor szelepszerepe? Amikor hangosan kimondunk dolgokat, és ez bizonyos feszültségeket eliminál a társadalomból.

A 20. század végén széthulló diktatúrákban volt ilyenfajta szerepe a humornak. Volt tétje annak, hogy a sorok között másodlagos jelentéseket lehetett találni – ezeket keresték vagy belelátták az olvasók. De ez mára eltűnt. Göncz Árpád Az örökség című könyvének a hátlapján írja, hogy még a kommunizmus évei alatt beszélgetett William Styronnal, és elpanaszolta neki, hogy egyik írása csak úgy jelenhetett meg, ha kihúztak belőle egy mondatot. Mire Styron: „Istenem, de jó maguknak! Hogy az államhatalom képes egyetlen mondat ellen harcolni! Én bezzeg mondhatok, írhatok akármit, a kutya se figyel oda.” Azzal, hogy ezek a diktatúrák megszűntek, ez a fajta beleértési módszertan és szelepszerep is megszűnt. Úgy látom, hogy egy kis helyi érdekű felháborodáson kívül már nincsenek korszakokon, időszakokon átívelő összekacsintási tényezők.

A korszak jellege vagy az emberi kommunikáció változott annyit, hogy már nincs bennünk ilyen éberség vagy keresés?

A világ nem arrafelé tart, hogy mögöttes jelentéseket kutasson, hiszen a társadalomnak még az a része is, amelyik egyáltalán foglalkozik művészetfogyasztással, négy-öt másodperces videók befogadására kondicionálódik. A figyelem ideje lerövidült. Ilyen szempontból ez kommunikációs probléma is, mert ahhoz, hogy az összekacsintás megtörténhessen, jellemzően nem elég négy-öt másodperc. Ezzel párhuzamosan érdekes vadhajtás, hogy sokan még mindig a regényre esküsznek; bármennyire is a rövid műfajok felé tendál minden, maradt a társadalomnak egy masszív regényfogyasztó rétege, akiket novellákkal nem lehet kielégíteni.

Az is nagyon érdekes, ha már a rövid idejű figyelemnél tartunk, hogy ez mennyire felerősítette a képi kommunikációt és a humort. Gondolj a közösségi médiát elárasztó rövid, vicces videókra vagy a mémekre – nem terhelik az agyadat, nem terhelik a lelkedet, csak megnevettetnek, és mész tovább. A humor mintha nagyobb teret nyert volna, és jóval szélesebb körben vált hozzáférhetővé, mint korábban bármikor. A fénykép a reformkor óta létezik, de csak mostanság jutottunk el oda, hogy mindenki kezében ott az eszköz, amellyel tud fényképezni. És ez jelentősen befolyásolja az önkifejezés műfajait, de akár a hétköznapi kommunikációs helyzetekben is egyre gyakrabban használjuk. Sokszor képekkel kommunikálunk. Ez a folyamat idővel eljuthat oda, hogy a kép egyenértékű lesz az írással, amely szintén olyan találmány, amely az egész emberi civilizációra hatással volt. Ilyen szempontból a lerövidült figyelem egy izgalmas folyamat motorja.

Ez nagyon érdekes felvetés. Csak a saját példámat tudom hozni: halálosan idegesít minden közösségi média, egyetlen dolgot kivéve – számtalan karikatúra- és mémoldalt követek, gyűjtöm is a humoros képeket, van papíralapú karikatúragyűjteményem is. Amikor látok egy-egy igazán humoros karikatúrát vagy mémet, valahol a háttérben feldereng egy olyan intellektuális közösség, amelyik létrehozza és megosztja egymással ezeket a néha egészen döbbenetesen találó, pontos képeket, amelyek egy felvillanás alatt az egész élet tragikumát és tragikomikumát megmutatják. Az az érzésem támad ilyenkor, hogy igenis létezik egy olyan intellektuális közösség, amelyiknek a társaságára vágyom, és tudom, hogy közülük való vagyok, bár én nem gyártok ilyen tartalmakat. Persze, nem ismerem őket, mégis érzem, hogy valahol együtt létezünk, és összeköt minket az, ahogyan nevetünk a világ dolgain.

A mémek által nap mint nap megtapasztalom, hogy valahol él egy ember, aki ugyanúgy gondolkodik, mint én.

Azonnal felismerem, és ehhez nem kellett elolvasnom egy négyszáz oldalas regényt, de még csak egy humoreszket sem.

A humorából érzed ezt?

Igen, a humor mutatja meg ezt az intellektuális rokonságot.

Az, hogy egy adott korszakban mi számít humorosnak, az nem mindig tudatos konszenzus eredménye, talán leginkább a tapasztalatokon alapul. Korszak alatt az életkori változásokat is értem; elég szembetűnő ez, amikor több generáció él egy fedél alatt, és csupán az életkorukból adódóan is egészen más dolgokon nevetnek.

Az emberben magában is sokat változik ez. Ahogy idősödünk, rém kellemetlen visszanézni, hogy miken nevettünk régen. Én például a Kölcsön pofon messze száll című könyvön tíz évig tudtam röhögni, minden évben elolvastam, aztán nemrég ismét kézbe vettem, és rendesen elszégyelltem magam, hogy én ezen hogy tudtam eddig nevetni. Sőt, az is megkérdőjeleződött bennem, hogy a korábbi olvasásaim validak voltak-e.

De mondok egy másik példát is: Jókai Rákóczi fia című regényében van egy nagyon terjedelmes leírás, amelyben Jókai a saját korában létező humorfelfogás szempontjából vizsgálja meg, hogy Rákóczi korában min nevettek az emberek. A bécsi komédiásház egyik, innen nézve szánalmas bohóckodását írja le döbbenetes részletességgel. Az egész könyvből kilóg ez a részlet, elsősorban terjedelmileg, de funkciója sem igen van, mégis jó. Jókai fontosnak tartotta leírni, szörnyülködni egyet azon, min volt képes nevetni a bécsi nép annak idején: bugyuta bohóctréfák, seggre esés, felcsapódó szoknyák, kilátszó fenekek, satöbbi. Nettó közönségesség. És ha így szemléljük a humor történetét, nem tudunk olyan korszakokat találni sem az emberiség történetében, sem az egyén élettörténetében, amelyek ne lennének érvényesek ott, abban a kontextusban. És ettől a humor bizony fölemelkedik az univerzális emberi és irodalmi témák, a halál, az élet és a szerelem mellé.

Ha azt keressük, milyen az időtálló humor, akkor azt látjuk, hogy olyan, amely épp az előbb sorolt örök témákon nevet: a halálon, az élet dolgain, a lángoló-kihunyó szerelmeink maradékain tengődő párkapcsolatokon. Emlékezz, milyen humora volt nemrég a pandémiának, és minden járvány a világtörténelemben ugyanígy hozta magával a megerősödött életigenlést! Mert az embernek a humor is természetes reakciója azzal szemben, amin képtelen változtatni. És ennek nyoma van az irodalomban is: például a pestisjárvány kontextust ad a Dekameronnak, vagy a világháború a Švejknek. A kollektív traumákhoz tudunk kötni nagy műveket is.

Ez igaz, de nekem továbbra is meggyőződésem, hogy a humor még mindig alantas sorban, szégyenpadban tartott attitűd a világ dolgaihoz. Az elit igyekezett és igyekszik távol maradni tőle. Ha csak az irodalom terepén maradunk, figyeljük meg a párhuzamosságokat: a Švejk és Kafka művei szinte egy időben keletkeztek, Boccaccio Dekameronja és Dante Isteni színjátéka szintén ugyanaz a század. Ha viszont a mai viszonyulást nézzük ezekhez a művekhez, akkor azt látjuk, hogy az elit lenyűgözőbbnek találja Kafkát olvasni, mint a Švejken röhögni, és ugyanígy az Isteni színjátékot elemezgetni komolyabban vehető foglalatosság, mint a Dekameron fölött kacarászni. A humoros művek utóélete is más. A mi korunkban az irodalom túlságosan komolyan veszi magát – és korábbi önmagát is.

Fotók: Éberling András / Magyar Kultúra