Máté evangéliuma: a legigazabb film Krisztusról

Pier Paolo Pasolini 1964-ben, először a velencei filmfesztiválon bemutatott (és ott a zsűri különdíját, valamint az ökumenikus zsűri díját is elnyerő) neorealista, fekete-fehér alkotása, a Máté evangéliuma egyike a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa által II. János Pál felhívására összeállított Vatikáni Filmlista 45 filmjének (rögvest az első kategória, a vallásos filmek között szerepel), amelyet tíz évvel ezelőtt, 2014-ben a L'Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos lapja egyenesen a legigazabb evangéliumi filmalkotásként emlegetett.

Pasolini kamerája (operatőr: a 12 Pasolini filmet fényképező, de Fellini, Polanski, Sergio Leone és Malle alkotásait is értő szemmel fotografáló Tonino Delli Colli) a neorealista irányzathoz híven, mintegy dokumentumfilm-szerűen, egymásból következő, hiteles történések sorozataként mutatja be Jézus életének legfontosabb stációit, úgy, ahogy azt az evangélista Máté megírta. Ebben a filmben tehát a forgatókönyv maga a címadó evangélium, a 137 perces játékidőben a rendező legfeljebb sűrítést és kihagyást alkalmazott (illetve minimális mértékben, a drámai logika kívánalmaihoz igazodva felcserélt néhány mozzanatot), de mind a megjelenített események, mind az elhangzott szavak egytől-egyig és szó szerint megtalálhatóak Máté evangéliumában (és csak abban: Pasolini nem esett kísértésbe, hogy a címmel ellentétben Márktól, Jánostól vagy Lukácstól átemeljen kiegészítő részleteket).

A Máté evangéliumában a neorealista, magát a hitet tiszteletben tartó ateistának (de olykor magában "ősi katolicizmusát" felfedező) Pasolini a neorealizmus irányzatához igazodva a szegények és elesettek Krisztusát állította középpontba, miközben puritán dokumentarista ábrázolásmódjában erős összhangot teremtett a szöveg, kép és zene – a hitelesnek ható helyszín, a minden sallangtól mentes, végtelenül természetes színészi jelenlét, és az evangéliumra épülő látványt nem aláfestő, hanem magasabb szintre emelő zene – között. 

A rendező a színészeit jellemzően amatőrökből toborozta, akik között egyaránt volt munkás, földműves és művész vagy filozófus (Jézus Krisztust például a spanyol Enrique Irazoqui, akkori egyetemista, később egyetemi irodalomprofesszor és közgazdász alakítja, az idősebb Máriát Susanna Pasolini, a rendező édesanyja, Andrást Alfonso Gatto író, Fülöpöt Giorgo Agamben filozófus alakította). Az arcokat nézve egyértelművé válik, hogy Pasolini azokkal játszatta el az evangéliumot, akikért szól. A szereplők nem sokat beszélnek, hiszen a Máté által leírtakhoz ragaszkodó Pasolini nem készített kiegészítő párbeszédeket. Színészei így tehát a sola scriptura szellemében szólalnak meg, akkor is minden felesleges hangsúlyt kerülő, ugyanakkor recitatív, a zene és a beszéd határán egyensúlyozó módon (az eleve dallamos olasz nyelven), többnyire az arcukkal, testükkel játszanak, ha játszanak egyáltalán, sokkal inkább jelen vannak a térben. És ez a természetes jelenlét, a relatív szótlanság, az ezt olykor megtörő recitatív beszédmód (kiegészítve a zenével) alkalmas arra, hogy meditatív áhítatba emelje a nézőt.

A Máté evangéliuma egyesíti magában a földit és az azon túlit.

A dokumentarista, egyszerre nyers és intim, aktív kézikamera-használat mellett egyes jelenetek "statikus" kompozíciója a középkori és kora-reneszánsz festőket idézi. De 2000 év Krisztus-ábrázolásának céljával eljut az expresszionizmusig is, a szereplők megjelenése, ruházata különböző korokat és művészeti korstílusokat idéz, ez a sajátos "anakronizmus" pedig a krisztusi üzenet örökkévalóságát erősíti. Zenehasználatában Bachtól Mozarton át Prokofjevig terjed a skála, kiegészítve autentikus zsidó és keresztény kórusokkal és gospel örömódával, illetve a film zenei hangszerelőjének, Luis Enríquez Bacalov néhány kompozíciójával, bemutatva szinte a teljes keresztény zenei örökséget (csak egyetlen példa: a Golgotára menet − ahogy akkor is, amikor János vízzel kereszteli meg Jézust – Mozart, az Esterházy Ferenc gróf emlékére írt Szabadkőműves gyászzenéje szól, a feltámadásnál pedig a belga ferences atya, Guido Haazen által "komponált" kongói latin mise, a Missa Luba ősi örömből fakadó nagy doxológiája, a Glória).

És ugyanígy, különös hitelességet kölcsönöz a filmnek a helyszín: Pasolini nem eredeti helyszíneken, Jeruzsálemben, hanem Barile, Matera és Massafra vidékén forgatott, mégis, a kopár dél-olasz táj az  "így történt" dokumentumjelleget erősíti, miközben a puritán környezet látványa a cselekmény és a tanítás, az örömhír lényegére tereli a néző figyelmét (négy évtizeddel később Mel Gibson is ezen a vidéken forgatta remekművét, A Passiót). 

Pasolini tehát az evangéliumi szöveget meg nem másítva, de minden lehetséges művészi eszközzel aláhúzta az evangéliumi szövegből eredő misztériumot és a szeretettanítás örökérvényűségét.

A rendező filozófiai, politikai meggyőződéséből korántsem következne, hogy épp egy élete nagy részében ateista, de a kommunista párttal folyamatos vitába keveredő költő, teoretikus, filmrendező készítse el a leghitelesebbnek ható evangéliumi filmet. Barth David Schwartz Pasolini Requiem című, 1992-ben megjelent kötetének anekdotája szerint Pasolini 1962 októberében, az Assisiben megrendezett – katolikus egyházat számos kérdésben megreformáló II. vatikáni zsinat előestéjén XXIII. János pápa által a nem katolikus művészeket is ökumenikus párbeszédre felhívó – konferenciára érkezve, a hotelszobájában "kényszerült" arra, hogy először alaposabban elolvassa az Újszövetséget, és Pasolini, ha úgy tetszik mintegy isteni sugallatra egyre erősebb késztetést érzett arra, hogy megfilmesítse Máté evangéliumát, mert felfedezte magában "mély, belső, ősi katolicizmusát". Az elkészült művet aztán a rendező (az 1964-es velencei bemutató előtt egy évvel korábban meghalt) XXIII. János pápa emlékének ajánlotta – és amely filmről a művészeti alkotásokról való hivatalos diskurzustól általában elzárkózó II. János Pál később azt mondta: "mély hatást gyakorol az emberi viselkedésre és értékválasztásra".

Nem arról van szó, hogy Pasolini hit nélkül is hitelesen tudott a hitről, a reményről, az emberi nyomorúságon felülemelkedő szeretetről, a földinél is nagyobb hatalomról szólni. Pasolini saját bevallása szerint mindig is hajlott a világ misztikus szemléletére. De (ahogy egy interjúban fogalmazott) ennek forrása az a tisztelet és lebírhatatlan szükséglet, amit gyerekkora érzett, hogy csodálja a természetet és az embereket, hogy mélységet lásson ott, ahol mások a dolgoknak csupán lélektelen, mechanikus látszatát veszik észre. A Máté evangéliumával tehát olyan filmet akart készíteni, amelyben egyetlen személyiségben kifejezheti csodálatát "a mitikus, az epikus és a szent iránt".

A  Máté evangéliuma tehát úgy a legigazabb evangéliumi film, hogy közben erőteljes művészi hitvallás is, amely egyszerre ábrázolja egyetemes érvénnyel a kétezer éves történet valóságát, valamint az evangélium igazságát is megértő alkotó szeretetét a világ, s kiváltképp az elesett emberek iránt. Ahogy az evangélium, úgy az azt tolmácsoló Pasolini üzenete napjainkban is érvényes. Húsvét idején érdemes újra és újra megnézni, kiváltképp mindazoknak, akik harcban állnak a másikkal, de legfőképp önmagukkal.