KULT
A Rovatból

Fekete Giorgio: Az öncenzúrázásnál jobban semmitől nem viszolygok

Az ötödik születésnapját ünneplő Carson Coma frontemberét az MVM Dome buliról, a felnőtté válással kapcsolatos útkeresésről, a kiégés veszélyéről és a politikai utalásokat tartalmazó szövegeikről is kérdeztük.

Link másolása

Az MVM Dome-ban tartja 5. születésnapi koncertjét a Carson Coma: ígéretük szerint április 6-án olyan show-val készülnek, amit még soha nem láthatott tőlük a közönség, és jó néhány rég nem játszott daluk is előkerül.

A csapat frontemberével, Fekete Giorgióval arról beszélgettünk, van-e még miért izgulniuk több telt házas Budapest Park-buli és a Sziget nagyszínpada után, helyez-e nyomást rájuk, hogy sokan elkönyvelték őket politizáló zenekarnak, illetve éreznek-e kiégést a turnézással járó állandó pörgés miatt.

– Az új generációs elsővonalas előadók közül egyedül ti játszotok gitárzenét. Mi lehet az oka annak, hogy mások nem tudtak áttörni ebben a műfajban?

– Ez egy nagyon jó kérdés, szerintem senkinek nincsen rá igazán konkrét válasza. A nemzetközi popzenében is észrevehető ez a trend, Magyarországon viszont talán még jobban kicsúcsosodik: ahogy mondod, az új generációban gyakorlatilag nincsenek olyan produkciók, ahol a gitár lenne a középpontban. Ugyanakkor több olyan előadó is átcsúszott mostanában a mainstream közelébe, akik gitáralapú zenét játszanak (például az Elefánt), ők viszont inkább a magyar-alter vonalat erősítik.

Biztosan számít a hazai klubok helyzete, ahogy az is, hogy az elején sokkal költségesebb egy zenekart működtetni, mint egy szóló jellegű popprojektet, hiszen az utóbbihoz nem kell próbaterem és sok cucc. Az is belejátszik, hogy a mainstream médiában, rádiókban nagyon kis teret kap a minőségi kultúra, sokkal inkább rágógumi szól, ami nyilván hatással van a keresletre.

– Nemrég adtatok ki közös dalt Beton.Hofival, te pedig korábban Krúbi egyik számában is vendégszerepeltél. Ezek szerint láttok átjárást a műfajok között?

– Persze, nekünk sokkal izgalmasabb egy kifejezetten más műfajban utazó előadóval közösködni, mint valaki olyannal, akivel azonos a zenei világunk. Ez rengeteg kaput és távlatot nyitott meg azzal kapcsolatban, hogyan dolgoznak mások.

A legfontosabb viszont az emberi kapcsolat: szerintem azonnal lerí, ha valaki csak a nézettségért és hallgatottságért csinál meg egy feat-et, nem azért, mert művészetileg valóban egy hullámhosszon van a felkért előadóval.

– Tavaly két bulitok is volt a Budapest Parkban, az egyik teltház, a másik közel teltház előtt, valamint a Sziget nagyszínpadán is felléptetek. Mekkora ugrás ehhez képest az MVM Dome, van még miért izgulni?

– Ó, abszolút van! A legfontosabb, hogy míg az említett helyszíneken egy kész színpadot próbáltunk a magunk képére formálni, most az egész koncepciót mi találjuk ki a nulladik ponttól. Ez olyan fokú művészi szabadságra ad lehetőséget, ami egy fesztiválon, vagy a Budapest Parkban kizárt lenne.

Szerintem a mostani lesz az első alkalom, amikor tényleg egy igazi show-t készítünk elő, nem csak eljátsszuk a dalokat legjobb tudásunk szerint. Szóval abszolút izgulunk, már csak ezért is. Újszerű élmény lesz, de a karrierünk ívét nézve pont a legjobbkor jött a lehetőség.

– Egyébként honnan számoljátok az 5 évet? A Kikeltetőn még 2018 őszén léptetek fel, és tudtommal azelőtt is létezett már a zenekar.

– 2019 áprilisában adtuk ki az első lemezünket, vagyis annak tényleg most lesz az ötödik születésnapja. Végül is mondhatjuk, hogy ezzel váltunk igazi zenekarrá az első szárnypróbálgatások után. A setlist pedig ennek megfelelően nem csak az aktuálisan turnéztatott dalokból fog állni, hanem jobban átfogja majd ennek az öt évnek a termését.

– A Covid a lehető legrosszabbkor, épp az igazi áttörés kapujában jött nektek, utólag mégis látszik, hogy a végén úgy folytattátok, mintha mi se történt volna. Közben voltak azért kétségek bennetek, hogy talán épp most tört ketté végleg a karrieretek?

– Nem igazán, ami szerintem a fiatalos, talán túlzott magabiztosság számlájára írható. Arra koncentráltunk, hogy minél több tartalmat hozzunk létre, illetve dalokat írjunk. A második lemezünket 2020 nyarán vettük fel, ami rendes viszonyok között, a fesztiválszezon közepén elképzelhetetlen lett volna. Nyilván nem örültünk a történteknek, de akkor még az 500 fős létszámkorlát se jelentett akkora problémát, mintha most lenne egy hasonló szabály. Nagy könnyebbség volt az is, hogy mivel még a karrierünk elején voltunk, senki nem ebből élt, így nem kellett elmennünk például ételfutárnak, mint oly sok más zenésznek. Fókuszálhattunk a zenélésre, illetve az online oktatásra az egyetemeken.

Fotó: Szabó R. János

– A Feldobom a követ megjelenésekor, illetve úgy általában a negyedik lemezetek (IV) után csomó olyan véleményt lehetett hallani, hogy ezzel nőttetek fel tulajdonképpen. Ti éreztetek ilyen változást magatokon? Volt ebben szándékosság?

– Igen, éreztük, bár nem előzte meg olyan beszélgetés, hogy srácok, akkor most írjunk egy olyan lemezt, amivel felnövünk. Valójában már a harmadik album kiadása utáni nyáron is érezhető volt, hogy mindannyiunk életében most következett be egyfajta váltás, ami utólag visszahallgatva egyértelműen benne van a dalokban. Ez az új helyzet kicsit egyfajta útkeresést idézett elő bennünk, és szerintem a most készülő dalokkal találtuk meg igazán a válaszokat az akkor felmerült kérdésekre.

– Helyez-e külön nyomást rátok az, hogy csomóan elkönyveltek benneteket politizáló zenekarnak, akik időről időre beszólnak a hatalomnak akár egy dalszöveggel, akár egy olyan gesztussal, mint a Szigeten viselt pólód volt?

– Azt hiszem, erre nincs igazán ráhatásunk.

Az öncenzúrázásnál jobban semmitől nem viszolygok, és az egész zenekarról elmondható, hogy nem fogunk csak azért másmilyen dalszövegeket írni, vagy másképp felkonferálni egy számot, mert akkor a hallgatóság egy rétege ilyennek vagy olyannak gondol majd bennünket.

Ha folyamatosan ilyesmiket tartanánk a szemünk előtt, sosem lennénk igazán szabadok. Egyébként nem ez az egyetlen beskatulyázás velünk kapcsolatban: mások meg azt könyvelték el még a legelején, hogy kizárólag tinédzserekhez szólunk, ami azóta rengeteget változott, szélesedett a közönség Szerintem ezzel nincs is baj, nekünk viszont a zenéléssel kell foglalkoznunk, nem azzal, ki milyennek lát bennünket.

Fotó: Komróczki Dia

– Éreztek kiégést a turnézással járó állandó pörgés miatt?

– Nem, de ebben nagyon sokat segít az, hogy már nem bulizunk féktelenül. A koncertezés során egyre jobban észben tartjuk, hogy ez nem egy hollywoodi film, és ahhoz, hogy élvezni tudjuk, nincs szükségünk rá, hogy minden este leigyuk magunkat. Ez nagyon megkönnyíti a másnap délutáni elindulást is a következő helyszínre. Mindazonáltal az elmúlt hónapokban tettenérhető volt rajtunk egyfajta fáradtság, emiatt nem erőltettük viszonylag sokáig a dalírást. Sokat beszélgettünk erről és foglalkoztunk egymással, hogy helyre kerüljünk fejben, innentől pedig elkezdett újra organikusan működni a dolog.

– Rengeteg fiatal akar külföldre menni. Mennyire érzed a generációd helyzetét tarthatatlannak itthon? Van-e esély változásra, mi kellene ehhez?

– Nem tisztem egy egész generáció nevében beszélni, ám ettől függetlenül tény, hogy a személyes környezetemből is rengetegen mennek külföldre.

A kérdés másik felével kapcsolatban pedig igazán nagyképűség lenne azt mondani, hogy tudom rá a választ. Szerintem jobb, ha erről olyanok beszélnek, akik ténylegesen elmélyültek problémában, nem zenészként kérdezik meg őket róla egy interjúban.

– Első lemezetek, a Corduroy Club nemrég jelent meg vinylen, a dalait viszont a koncerteken régóta hanyagoljátok. Lesz újrajátszó buli valamikor ehhez is?

– Külön buli egyelőre nincs tervben, de előbb-utóbb szeretnénk megcsinálni. Ami viszont biztos, hogy az MVM Dome-ban, erről meglepő mennyiségű dalt veszünk majd elő, főleg ahhoz képest, hogy az utóbbi időben mennyit játszottunk róla.

– Nemrég Palántaprogramot hirdettetek, aminek a győztese lemezfelvételi lehetőséget kapott tőletek. Milyen volt a mezőny, láttok valakiben potenciált arra, hogy akár a tiétekhez hasonló népszerűséget érjen el?

– Sokkal szakértőbbnek hazudnám magam annál, amilyen vagyok, ha egy 18-19 évesekből álló zenekarról meg tudnám jósolni, hogy később megtöltik majd mondjuk a Budapest Parkot. Az viszont biztos, hogy volt jó néhány ígéretes produkció, akik közül végül a Teleholdat választottuk ki győztesnek. Náluk éreztük azt, hogy a zenei és szövegi komplexitáson túl a hozzáállásuk is előremutató, és a zenéjük elemeiben a rengeteg megevett, megrágott és kiköpött magyaralter-hatás köszön vissza. Egyébként pedig hiszek abban, hogy a tehetség előbb vagy utóbb mindenképp megtalálja a helyét: akiben benne van a potenciál, annak nem egy meg nem nyert Palántaprogramon fog múlni az áttörés.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk