Föl szokták tenni e kérdést, mitől olyan eleven Trianon, amikor már jócskán elmúlt százéves. A választ azonban nem ott keresik, ahol van. Trianon nem százéves élmény. Trianon halálát is, feltámadását is átélte az ország népe 1938 és 1947 között, az ország történelmének leghalálosabb éveiben. Ennek a szűk évtizednek az összetorlódó eseményei az első Trianonnál is sokkolóbbak voltak. Ami az állampárti diktatúra négy évtizedében tabu volt, az nem az első Trianon, hanem a második.

Az első Trianon nem volt tabu. Tanították az iskolában, mint imperialista rablóbékét. Az ötösért Lenint is kellett idézni hozzá. Trianon revízióját kívánni, arról beszélni, hogy az lenne a helyes, fölidézni Trianon revíziójának eufóriáját – ez volt a tabu! Ez a tabu pedig az 1947-es Párizsi Békeszerződéshez, a második Trianonhoz kötődött.

Amely Trianonabb volt Trianonnál. Nem (csak) azért, mert átcsatoltak Csehszlovákiához még három települést, hanem azért (is), mert nem a deklarált ellenségeink voltak a szerzői és kedvezményezettjei, hanem a deklarált barátaink, akikkel együtt alkottuk a kommunizmus felé haladó, „magasabbrendű” országok blokkját.

1920 után felszabadult gyűlölettel lehetett gyalázni az „eszüket vesztett”, győztes hatalmakat, az „elemi földrajzi ismeretekkel sem rendelkező Lloyd George-ot”, a forradalmakat, a zsidókat és az „aljas, területrabló” szomszéd népeket, akik kultúrájukat és államalkotó képességüket tekintve a magyarok bokájáig sem érnek.

1945 után ilyesmiről szó sem lehetett. Csak a nyugati győzteseket lehetett, illetve kellett mocskolni egy idő után, de azokat is úgy, mint akik a vesztes fasizmussal, horthyzmussal egylényegűek.

1920 után nagyon kevés kivétellel mindenki úgy gondolta, hogy Trianon tarthatatlan. Abban eltértek a vélemények, hogy mikor, milyennek és hogyan, de hogy valamikor, valahogy, valamilyen revíziónak jönnie kell, abban mindenki egyetértett a kommunistákig (sőt a Kominternig) bezárólag.

Távozik Trianonból a magyar küldöttség 1920-ban
Forrás: Wikipedia

1947 után viszont nagyon kevés kivétellel mindenki tudta, hogy revízió nem lehetséges. A revízió szelleme Magyarországon ismeretlen, emigráns kőnyomatosokba szorult vissza, ott fonódott össze a nyilasok apológiájával és a sumér-magyar rokonság tanával.

„Boldogság volt, mennyország volt”

1938 és 1941 között az elcsatolt területeknek majdnem a fele visszatért (ha nem tekintjük Horvátországot a „történelmi Magyarország” részének). Közel 80 ezer négyzetkilométernyi területtel majdnem a kétszeresére nőtt az ország, a lakossága pedig 9,3 millióról 14,7 millióra gyarapodott. Több mint másfélszeresére.

1938 novemberében Trianon halálát élte át az ország. A Trianonban aláírt békeszerződés 18 évig élt, kész, vége. A lapok a Felvidék déli részét visszaítélő I. Bécsi Döntés után arról írtak, hogy a magyar küldöttség hozza haza „a trianoni békeszerződés szétszakítását jelentő új szerződéseket, az új Magyarország térképeit.” (Az Est, 1938. november 4.)

Az 1938-ban visszakapott területek
Forrás: Wikipedia

A revízió eufóriáját több mint negyven éven át említeni sem igen lehetett, érzékeltetni, élményszerűen visszaidézni végképp nem. Holott enélkül nem lehet megérteni a Trianon-folyamatot.

„Ez a nép itt sem azelőtt, sem azután nem volt olyan boldog, mint akkor.” „Szép idők voltak, legszebb idők… örökké meg tudom könnyezni”, „nincsen nekem szavam azt kimagyarázni… Boldogság volt, mennyország volt”. Így emlékeznek vissza fél évszázaddal később Észak-Erdély visszatérésére az akkori fiatalok. (Ablonczy Balázs idézi ezeket a szavakat A visszatért Erdély c. könyvében Gagyi József kéziratos dokumentumgyűjteményéből.)

Erdélyben hatalmas népvándorlás indult meg. Románok vonultak Északról Délre, magyarok Délről Északra.

Hasonlatos volt ez a magyar eufória ahhoz, amit Erdély lakosságának – román – többsége élhetett át 1918-ban, amikor Gyulafehérváron kinyilvánította Erdély csatlakozását Romániához.

A visszatért területek közül csak a Felvidék lakossága volt túlnyomórészt magyar. Észak-Erdély lakosságának nagyjából a fele, Délvidék lakosságának 70 százaléka, Kárpátukrajna lakosságának 90 százaléka nem volt magyar, és számukra a revízió nem volt népünnepély. Ellenkezőleg. A revízió többeknek volt keserű élmény, mint édes. Kivált, ha azoknak az országoknak a lakosságára is gondolunk, amelyekből ezek a területek kiszakadtak (s amelyek közül a revízió lezárásakor már csak Románia létezett).

Ezek az arányok tovább romlottak, amikor a zsidók a zsidótörvények jogfosztó hatálya alá kerültek.  A visszatért területek zsidóságát majdnem teljesen kiirtották, miközben Dél-Erdély magyar zsidóságának „csupán” a töredéke halt bele az Észak-Erdély elvesztését követő pogromokba és kitelepítésekbe.

Nem csak a zsidók (ként üldözöttek) eufóriája párolgott el. A nagy kassai patrióta, Márai Sándor, aki 1938-ban lelkes cikksorozatban írta meg a visszatérés napjait a Pesti Hírlapban, 1945-ben ezt jegyezte fel a Naplójában:

„a magyarság nem azon a napon vesztette el Kassát, mikor az orosz csapatok oda bevonultak; elvesztettük, véglegesen, a napon, mikor 1938 novemberében Horthy csapatai megjelentek a Dóm előtt. Elvesztettük, mert amit hoztunk, a legrosszabb fajta reakció volt… mert hoztuk a ma­gyar méltóságosuram-szellemet egy városba, mely a csehek alatt megismerte a demokráciát… nem érdemeltük meg Kassát. Nem akadt becsületes őslakos Kassán ez években, aki ne várta volna vissza a cseheket.”

Észak-Erdély nagyon sokba került Magyarországnak. Egyrészt a kedvező bécsi döntés érdekében Magyarország Hitler valamennyi gazdasági jellegű követelését és kívánságát teljesítette, amelyeknek addig ellenállt. Felértékelték a német márkát, Németország vámkedvezményt kapott, megemelték a Németországba szállítandó gabonakontingenst, német cégek kőolajkutatási koncessziókat kaptak.

Ezen felül hatalmas összegek áramlottak Észak-Erdélybe. Ablonczy így ír erről:

„magyarrá tenni vagy megtartani magyarnak. Négy éven keresztül erre áldoztak pénzt (nagyon sok pénzt), figyelmet, erőt, ezért alkalmaztak erőszakot, ezért diszkrimináltak, és részben ezért kötelezték el Magyarországot a tengelyhatalmak mellett. A nagy kísérlet célja az volt, hogy Erdély – a rivális nemzetszervezési kísérletekkel szembeszegülve – ismét magyar nemzeti tér legyen. Az legyen virtuálisan, kiküszöbölve vagy legalábbis minimalizálva a román kultúrát és nyelvet, és az legyen fizikailag is, hogy eltűnjenek a román utcanevek, szobrok és boltfeliratok. A próbálkozásnak volt egy sor pozitív hozadéka: modernizáció az élet minden területén, infrastrukturális fejlesztés, az erdélyi magyar kultúra intézményrendszerének és személyzeti politikájának megerősítése.”

Hatalmas turistaáradat indult el a trianoni Magyarországról Észak-Erdélybe. A visszatért Észak-Erdély delejes vonzást gyakorolt a trianoni Magyarország népére.

„Nem lesz második Trianon”

Ez az óriási anyagi, politikai, érzelmi tőkebefektetés pusztult el 1945-re. Akárcsak az eufóriáról, erről sem lehetett beszélni 1945 után. Miközben kitörhettek a keserűség szavai, a drámai, a tragikus élmények mindenkiből Magyarország körül, akiket a revízió lesújtott.

Csak azok beszélhettek, akiknek a revízió a szeretteik halálát, a deportálást, a hírhedt nagyváradi gettót jelentette, és azok a németellenesek, kommunisták, szocdemek, egyéb ellenállók, akik az árral szembe úszva ellenezték a Hitler diktálta határmódosításokat.

Még szó sem volt állampárti diktatúráról, még alá sem írták a párizsi békeszerződést, amikor már hatalmas érzelmek, drámai élmények, népszerű vélemények tömege forrtt az emberek torkára és szorult ki a nyilvánosságból.

Két dologról lehetett nyilvánosan szólni és írni.

Egyrészt arról az elvadult mészárlásról, amit a visszatérő román hatalom rendezett Erdélyben 1944 őszén, mivel azt a Vörös Hadsereg állította le, ott a szovjethatalom volt a megmentő, és a Maniu-gárdák 1944-es vérengzései már nem vethettek árnyékot Petru Groza kisebbségbarátnak mondható, baloldali kormányára.

Másrészt szó eshetett, mégpedig sok szó a csehszlovákiai magyarok kollektív bűnösként való megbélyegzéséről, vagyonuktól, jogaiktól, állampolgári minőségüktől való megfosztásukról, deportálásukról. Ennek elítélésébe, az ez elleni tiltakozásba a kommunista vezetők is beleálltak. Ez is megfelelt a szovjet érdekeknek, mert igazolta Kárpátukrajna elszakítását Csehszlovákiától. A kommunista sajtóban elő is jött az az érv, hogy az átcsatolás megmentette Kárpátukrajna magyarságát attól a sorstól, ami a Csehszlovákiában maradt magyarokra várt. Tehát, akárcsak az erdélyi magyarokat, őket is a szovjet mentette meg ettől, és ők most a lenini-sztálini nemzetiségi politika „áldásaiban” részesülhetnek.

Ellenben Tito Jugoszláviáját a háború hősének kijáró tisztelet illette meg, és az ottani vérengzések több tízezer magyar áldozatáról nyikkanni sem lehetett.

A kommunisták úgy léphettek föl 1945 után, mint akiket igazolt az élet. Bebizonyosodott, amit ők mindig is mondtak, hogy a revízióhoz nem Németország és Olaszország, hanem a Szovjetunió szövetségén keresztül vezet(ett volna) az út.

1919-ben is ők harcoltak az országra támadó ellenség ellen, és az ellenforradalmárok támaszkodtak a Trianonért felelős hatalmakra és az ő fegyvereikre, s Horthyék írták alá az országot megcsonkító szerződést Trianonban, hálából, amiért a nyugati imperialisták és szövetségeseik visszatették őket a hatalomba. Andics Erzsébet 1946-ban leszögezte:

„Ha a magyar uralkodó osztályoknak a magyarlakta területek valóban igazságtalan elszakítása fájt volna, akkor elsősorban a Szovjetunióval kellett volna kapcsolatot keresniük, mert a Szovjetunió volt az egyetlen állam, amely a trianoni békeszerződéshez soha nem járult hozzá. Nem járult hozzá pedig azért, mert imperialista békeszerződésnek tekintette.”

(Gyurgyák János, szerk.: Emlékező Magyarország I. 440.o.)

Révai József: A magyar társadalom nemzeti jellege című 1945-ös előadásában erre emlékeztetett:

„1943-ban, amikor már a bolond is látta, hogy Hitler számára a háború elveszett, mi, magyar kommunisták, szinte tálcán kínáltuk a Horthy-kormányzatnak az utat, az eszközt arra, hogyan mentsék meg Magyarországot a nemzeti katasztrófától. Mi, magyar kommunisták, hirdettük és szinte felszólítottuk az akkori kormányt, hogy támadja meg a fasiszta Romániát. Bebizonyítottuk, hogy ezzel Magyarország számára egészen új helyzetet teremtenének, hogy hosszú diplomáciai tárgyalások nélkül azonnal szövetséges országgá válnánk, és akkor nincs senki, aki ne ismerné el jogcímünket nemcsak Észak-, hanem talán egész Erdélyre! Sajnos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, minderre ma már csak azt mondhatjuk, hogy késő bánat ebgondolat.”

(Emlékező Magyarország II. 204.o.)

1946 áprilisában fogadják a magyar kormány küldöttségét Moszkvában. Révai József kiemeli ennek jelentőségét a Zeneakadémián tartott beszédében:

„A moszkvai út fordulópont a magyar demokrácia történetében. Elsősorban azért, mert kiemelte hazánkat a háborús vereség és a Hitler oldalán végzett zsoldosszolgálat okozta külpolitikai és morális elszigeteltségéből. A magyar béke előkészítésénél immár egy olyan nagyhatalom barátságára, támogatására számíthatunk, amelynek döntő szava lesz a délkelet-európai államokkal kötendő békeszerződések tárgyalásánál… béke esélyeink megjavultak…”

Az is kiderült azért az előadásból, hogy ez a javulás sem jogosít vérmes reményekre:

„A Jugoszláviával való barátság a magyar demokrácia érdeke. Csehszlovákiával szemben koncentrálnunk kell erőfeszítéseinket a Szlovákiában élő több mint félmilliónyi magyarság emberi létének, nemzeti egyenjogúságának biztosítására. Ebből nem engedhetünk és el kell érnünk azt, hogy a népcsere után ott maradó magyarság jogait magában a nemzetközi jogban biztosítsák. Csehszlovákia területi integritását az angolszász hatalmakkal és a Szovjetunióval a háború alatt kötött szerződések szavatolták. Nem léphetünk fel vele szemben visszacsatolási, vagy akár csak határkiigazítási igényekkel sem.”

(Szabad Nép, 1946. április 28.)

Tehát csak Romániával szemben lehetett valamilyen revíziós igénnyel fellépni. A Magyarország által igényelt igényelt zóna a II. Bécsi Döntés által Magyarországnak ítélt területnek kb. a fele lett volna. Magyarországhoz került volna Szatmár, Nagykároly, Nagyvárad, Nagyszalonta. Ily módon 860 ezer román került volna át Magyarországra, valamivel több mint egy millió magyar maradt volna Románia területén, tehát egyenlő nagyságrendű kisebbségek éltek volna a két országban, ami az akkori remények szerint biztosítékot jelenthetett volna arra nézve, hogy a múltakkal ellentétben ezen kisebbségek jogait, érdekeit mindkét országban messzemenően tiszteletben tartsák.

1946 áprilisában brit parlamenti küldöttség járt Magyarországon, amelyet a kormánypárt képviselője, a munkáspárti John Haire vezetett. Ő mindenkit megnyugtatott: szó sincs róla, hogy egy második Trianont készítenének elő a béketárgyalásokon: „Angliát érdekli Magyarország sorsa, és ott az a vélemény, hogy — miután a mostani békeszerződések nem diktatórikus alapon jönnek létre, nem lesz új Trianon Magyarország részére.” (Magyar Nemzet, 1946. április 25.)

Lesz új Trianon

„… amikor a második Trianon napján Magyarország párizsi követe elfátyolozott szemmel, összetörten és szinte halottsápadtan, egy komor történelmi pillanat ezernyi emóciójával küzdve fogadja vendégét, a krónikás megrendülten és hitetlenkedve néz rá.” (Magyar Nemzet, 1946. május 26.) Az összetört, halottsápadt  követ a zsidó származású református nemes, Auer Pál, aki 1944-ben a Gestapo elől vonult illegalitásba, 1943 óta a Kisgazda Párt színeiben politizált, 1946 májusában nevezték ki párizsi követté. A kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc lemondatása és emigrációba kényszerítése után ő is emigrációban maradt.

A krónikás, akit ama „komor történelmi pillanatban” fogadott a követ, Mikes Imre, közismert írói nevén Gallicus volt, szintén zsidó származású újságíró, aki a 30-as évek vége óta Párizsban élt, a háború alatt Vichyben bujkált s a követtel egy időben emigrált.

Gyöngyösi János külügyminiszter aláírja a magyar kormány nevében a párizsi békeszerződést
Forrás: Lazarus.elte.hu

Azért volt ez a nap olyan drámai, mert ekkor értesítették hivatalos kommüniké formájában a követet és a nyilvánosságot arról, hogy 1946. május 7-én a négy nagyhatalom külügyminisztere egyhangúlag megszavazta, hogy „Magyarország és Románia között a határt… úgy állítja helyre, ahogyan 1938. január 1-én húzódott”.

A Magyarország által benyújtott emlékeztetővel, amelyben az új határra vonatkozó, fentebb említett javaslat szerepelt, érdemben nem foglalkoztak. A Magyar Nemzetet tudósító krónikás megjegyzi: „bizonyos az, hogy eredetileg úgy London, mint Washington hajlamos volt a román-magyar vitaanyagban méltányos és lelkiismeretesen töprengő álláspontot elfoglalni”, de „egyes hírek szerint az angolszászok már a londoni konferencia során elejtették Magyarországot”.

Az érdemi döntés, amelyben a Szovjetunió és Franciaország álláspontja érvényesült, nagyjából két héttel azután született, hogy Révai kifejtette, mennyire megjavultak békeesélyeink Moszkva jóvoltából, a brit kormánypárti képviselő pedig leszögezte, hogy „nem lesz második Trianon Magyarország számára”. A tudósítás ezzel zárul: „Természetesen, a nagy pör még nem res judicata. Hátra van még a 21 nemzet konferenciája és a négyek újabb értekezlete. Lehetetlen, hogy Amerika, amely olyan nemes hangsúllyal vetette el a diktátum gondolatát, és Oroszország, amely minden vonatkozásban annyi jóindulatot tanúsított irányunkban, ennél a formulánál állapodjanak meg. Lehetetlen!”

Az ellenkezője volt lehetetlen.

1946 szeptember elején összeült a békeértekezletnek a román-magyar határral foglalkozó bizottsága. Az ülés feszültté vált, amikor szembekerült egymással az ausztrál és a szovjet álláspont. Ausztrália képviselője további tárgyalásokat javasolt a határkérdésről. Ezt a szovjet küldött, Anatolij Baranovszkij határozottan visszautasította. W. Averell Harriman az Egyesült Államok részéről kijelentette, hogy bár országa is a II. Bécsi Döntés előtti határok visszaállítása mellett szavazott, tény, hogy az amerikai kormány 1945 decemberében módosítást javasolt, hogy „a határ jobban megfeleljen az etnikai határoknak”. (Kis Újság, 1946. szeptember 7.)

Végül tíz szavazattal és két tartózkodással fogadták el az eredeti változatot. Csak az érintett régiótól legtávolabbi, súlytalan szereplők, Ausztrália és Dél-Afrika tartózkodott.

Ekkor még meg lehetett írni, hogy az angolszász nagyhatalmak hajlottak volna a Magyarország – és az erdélyi magyarság egésze – számára sokkal kedvezőbb változat mellett, és a Szovjetunió állt ennek ellen Franciaország oldalán. Ezért is volt annyira szigorú tabu a szovjet blokkba zárt Magyarországon a „második Trianon”.

A kommunista interpretáció az volt, hogy szó sincs második Trianonról, mert az első után a kizsákmányolt magyar nép az országhatáron kívül is, belül is az imperialisták rabságában élt, ezután pedig az országon kívül is, belül is szabadságban él majd:

„A most készülő magyar békét szeretik Trianonnal összehasonlítani./…/ Ez a beállítás hamis. A lényeges különbség az, hogy a trianoni szerződés idején áldemokratikus, imperialista utódállamok vették körül az ellenforradalmi Magyarországot. Következésképpen a magyar nép… mind idehaza, mind kisebbségben rabságban volt — a javulás közvetlen kilátása nélkül. A politikai és gazdasági elnyomás mögött elhalványodott a nemzetiségi elnyomás. A pillanatnyi helyzet súlyos a magyar kisebbség számára, nem egy helyen súlyosabb a trianoninál. Döntő különbség mégis az, hogy csak átmenetről, történelmi értelemben valóban csak pillanatról van szó. Szomszédaink — még előbb, mint Magyarország — megindultak a népi demokratikus fejlődés útján. S ahogy a népi demokratikus Jugoszlávia nem ismeri többé a nemzetiségi elnyomás eszközét, s ahogy a Szovjetunió belső erejének alapja a nemzetiségek és nemzetek szabadsága, ugyanígy Románia és Csehszlovákia népi demokratikus fejlődésének egyik legbiztosabb fokmérője lesz, hogy milyen szabadságot ad az ott élő magyar kisebbségnek!”

(Horváth Márton, Szabad Nép, 1946. október 1.)

Vásárhelyi Miklós egyetértőleg idézi a kommunisták szolgálatába süllyedt Szekfü Gyulát:

„Sokan azt várták és követelik, hogy a trianoni rendelkezések igazságtalanságait tegye jóvá a békekonferencia, visszaadva elsősorban azokat a magyar etnikummal bíró területeket, amelyeket Trianonban gazdasági, stratégiai, közlekedési okokból szakítottak el tőlünk…/…/ A valóságban egészen másról van szó. Arról, hogy a Hitlertől, az emberi történetben eddig vezető szerephez jutott, legnagyobb gonosztevőtől eszközölt változtatásokat megszüntessék az egész világon. A hatalmak ebben a főkérdésben valóságos morális alapon álltak. A három nagyhatalom önfeláldozó hadviselésével és a többi, Hitler uralma alatti ország szenvedésével minden morális jogot megnyert és megérdemelt, hogy a német hódítástól megzavart viszonyokat helyreállítsa.”

(Társadalmi Szemle, 1946/11.)

Nem eshetett szó arról, sem, hogy az Erdélyt érintő 1940-es döntés idején a Szovjetunió Hitler szövetségese volt, egyazon folyamatban csatolták Magyarországhoz és a Szovjetunióhoz Románia különböző területeit, s a Szovjetunióhoz került területek esetében szó sem volt a Hitler közreműködésével 1940-ben „megzavart viszonyok helyreállításáról”.

A szociáldemokrata Millok Sándor is azt szorgalmazta a fővárosi törvényhozásban „hogy a békeszerződéssel kapcsolatban ne a fájdalmas, hanem a pozitív elemeket hangoztassuk”. (Szabad Nép, 1947. február 10.)

A fájdalom hangja 1920-ban minden politikai irányzatból szólt, 1947-ben csak a munkáspártokon kívül hallatszott.

A hivatalos keresztény álláspontot a Reggel (1947. február 10.) ismertette a Párizsi Békeszerződés aláírásának napján, 1947. február 10-én:

„A magyar katolikusok fájdalommal látják, hogy a nemzetközi ítélkezés a háborús felelősség megállapításánál legszigorúbban éppen Magyarországot sűjtotta. Megrendülve látja a magyar katolicizmus, hogy a békeszerződésben kikötött s az Atlantic Chartában minden kis népnek megígért emberi jogok összessége és az annyit emlegetett ‘félelem nélküli élet’ nincs biztosítva ama magyarok részére, akiket a békeszerződés végleg elszakít a magyarság testétől, noha nagy részük a magyarsággal századok óta egy tömbben együtt élt, és most ősei földjén a hitlerista deponálási módszerek áldozataiként lesz földönfutóvá.”

A munkáspártokkal együtt haladó Nemzeti Parasztpárt napilapjának (Szabad Szó, 1947. február 11.) vezércikke egyensúlyozni igyekszik:

„Az első, a rögtönös érzelem a csalódottságé. Úgy érezzük, hogy az a békeszerződés, amelyet ma aláírunk, nagyon súlyos, nagyon szigorú és nagyon kemény rendelkezéseket ró ránk. Úgy érezzük, hogy ez a békeszerződés nem mindenben szolgálja azokat az eszméket, amelyekért a szabadságszerető nemzetek e békeszerződésekre okot adó háborút vitték. Nem mindenben szolgálja, mert íme ma, a szerződés aláírása napján változatlanul tovább folyik a szlovákiai magyarok széttelepítése és elnemzetietlenítési kísérlete. A második gondolat, melyet e történelmi dátum kivált belőlünk, azonban már a bizakodásé és a reménységé. És hisszük, hogy ez a gondolat, ez az érzelem az, amely az évek múlásával egyre inkább uralkodó és egyedüli lesz a magyar nép lelkében.”

Nem lett az.