Azzal mindenki tisztában van, hogy megfelelő védelem – szkafander – nélkül a biztos halállal egyenértékű kimerészkedni a világűrbe. Az azonban már messze nem ennyire egyértelmű, hogy mi végezne az óvatlan űrhajóssal. Sorra vettük a lehetőségeket.

Folyik a kiválasztott négy magyar űrhajós kiképzése. Legutóbb hat napig voltak teljesen elzárva, gyakorolva, szimulálva a Földön kívüli küldetést.

Az űr nagyon veszélyes. Számtalan olyan dologgal szembesülhet az óvatlan asztronauta, amely akár halálos is lehet.

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: az űrben hideg van.

Nagyon. Nagyjából mínusz 270 Celsius fok – ami elég közel esik az abszolút nullához, vagyis a -273,15 Celsius fokhoz. Ezen a hőmérsékleten megszűnik az atomok és molekulák mozgása, a testből hőenergia nem nyerhető ki. Könnyű tehát belátni, hogy a fagyhalál komoly eséllyel indul az élet kioltásának versenyében.

Azonban a hideg önmagában aligha jelent bármit – fázni (fagyni) akkor kezdünk, ha egy közvetítő közeg hőt kezd elvonni a testünkből. Míg például a víz nagyon hatékony hővezető, addig a levegő nagyon gyengén teljesít ezen a területen. Elég belegondolni: nulla fokos vízbe merülve a test azonnal elkezd kihűlni, extrém hideget élünk meg a megmártózás pillanatától kezdve. Egy átlagember 2-3 percnél nem is bír ki többet ilyen körülmények között komolyabb kisülés nélkül – a víznek mindössze ennyi idő kell, hogy komolyan kikezdje a maghőmérsékletet is.

Ezzel szemben a levegő meglehetősen gyatra hővezető – bár egy idő után vacogunk kellő ruha nélkül a nulla fokos levegőben, de olyan rapid és végzetes következményekkel, mint a víz esetében, nem kell számolnunk. (Szintén plasztikus példa a szobába bevitt hógolyó esete. Míg a hó 22 fokos vízben azonnal elolvad, a lakásban egy asztalra téve hosszú percekig tart a halmazállapot váltás.)

A világűrben még problémásabb a hő-, pontosabban a hideg közvetítése, hiszen vákuumban semmiféle közvetítő közeg nem áll rendelkezésre.

Ez persze nem azt jelenti, hogy meg sem kottyanna a testünknek a fagy, de azt igen, hogy meglehetősen hosszú ideig tart, amíg az extrém hideg minden melegséget kisajtol a testből. Vagyis a fagyhalállal nem kell számolni.

Ha már vákuum: a levegő hiánya fulladást okoz, ami elég jó indok az életfunkciók felfüggesztésére. Nem kell azonban gyöngyhalásznak lenni ahhoz, hogy 1-1,5 percig kibírjuk levegővétel nélkül – ennyi idő pedig a valós haláloknak elegendő a gyilkoláshoz.

A kulcsszó megint csak a vákuum – ám ez esetben nem a levegő hiányára utalunk, hanem a földi légnyomás megszűnésére. A nyomás ugyanis alapvetően befolyásolja a folyadékok viselkedését – így például a forráspontjukat is. Az űr ürességében a testben lévő folyadékok – ami az emberi test legalább 60 százalékát kiteszi, gondoljunk a vérre, a nyálra, de még a szemben lévő csarnokvízre is – forráspontja a testhőmérséklet alá zuhan. Vagyis: nagyjából 10, vákuumban töltött másodperc után az említett folyadékok elkezdenek felforrni.

Mindez nem puszta spekuláció: 1966-ban a NASA egyik mérnöke, Jim LeBlanc egy szkafander prototípusát tesztelte vákuumkamrában, amikor véletlenül levált a nyomásbiztosító tömlő csatlakozója – a mérnök pedig ott maradt, kitéve a vákuumban uralkodó nyomáskörülményeknek.

Bár LeBlanc nagyjából 10 másodpercen belül elvesztette az eszméletét, azt még érezte, amint a nyála felforr és bugyborékolni kezd a szájában. Szerencsére időben sikerült kimenteni a mérnököt ahhoz, hogy komolyabb vagy tartós sérülést ne szenvedjen.

Összegezve: az mindenképp szerencsésnek mondható, hogy az űrbe kisodródva – védőfelszerelés nélkül – 10-15 másodpercen belül a szerencsétlenül járt űrhajós elveszti az eszméletét. Így nem kell végigszenvednie, amint a vákuum kitépi a levegőt a tüdejéből, és ezzel egyidőben testnedvei felforrnak. A viszonylag gyors halált ez utóbbi jelenség okozza. (Utóbb persze az élettelen test a hideg hatására meg is fagy.)