Már gyerekként tudta, hogy egyszer háború lesz

„Dragomán György jött, és valósággal berobbant a magyar irodalomba. Késleltetett robbanás volt ez, mert A pusztítás könyve című műve már megjelent a hatalmas és nemzetközi sikerű A fehér király című regénye előtt, de aztán sorra jött a többi, mint a Máglya és a novelláskötetei” – mutatta be Ferencz Győző, a Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémia ügyvezető elnöke felvezető beszédében a József Attila-díjas írót, aki 2024. március 28-án megtartotta akadémiai székfoglalóját a budapesti CEU-n.

Minden irodalmi mű előzményekre támaszkodik és következményei lesznek, belehelyezkedik valamilyen irodalmi kontextusba – Ferencz úgy véli, hogy Dragomán jelenleg két ilyen kontextusban foglal helyet. „Az egyik a Kafka-, Borges-, Bodor Ádám-féle társaság, amelynek az egyik jellemzője a társadalom végtelenül nyomasztó ábrázolása, utópikus elemekkel fűszerezve, de akár a mágikus realizmus eszközeihez is nyúl, nem is ritkán. Másik vonal a Váncsa István-, Cserna-Szabó András-féle, vagyis a kulináris vonal.

Mondanom sem kell, hogy az utóbbi miatt választottuk be az akadémiánkra, mert jó író sok van az akadémiánkon, de aki főzni tud, nagyon kevés. Meg kell becsülni, mert lehet, hogy még hasznát vesszük.

Egy robbanásban lévő regényről

A felvezető beszéd után Dragomán György hatalmas taps mellett vette át a katedrát, hogy széles közönség előtt belevágjon a mondandójába. Az előadás előtt megtudtuk, hogy bár összegyűjtött néhány szöveget, a beszédét nem írta meg előre. Helyette fotóit, képeket és prózaszövegeinek részleteit hozta magával. Ezek mentén építette fel az előadását, amelyben egyebek mellett szó volt

• egy robbanásban lévő regényről,
• a prózáról mint kísérletről,
• a novella és a regény viszonyáról
• és általában véve arról, hogyan dolgozik.

Mesélt, olvasott, fotókat mutatott, és olvasott. És mindent átjárt a háború.

Dragomán azzal kezdte, nem jellemző rá, hogy munkacíme legyen, a könyveinek sem hozott szerencsét. A mostani szövegének mégis adott, Srapnel (apró golyókkal töltött repeszgránát – a szerk.) lett a címe. Ez egy készülő könyv, nem a következő. Olyan szöveg, amely áll az időben. Ami biztos, hogy egy darabjaira robbanó regényt képzelt el.

Vizuális írónak tartja magát. Képekből indul ki, inspirálják, és szereti képekben megmutatni, amit ír. A kivetítőn ekkor Cornelia Parker installációja volt látható a londoni Tate Múzeumból. Az alkotás egy éppen szétrobbanó sufni darabjait ábrázolja, rekonstruálja a térben.

Ő csak ordított, torkaszakadtából

Miután elmesélte a mű születését, a háborúról mint ősélményéről kezdett beszélni. Fotón láthattuk a kisgyerek Dragomán Györgyöt, ahogy 1975-ben Marosvásárhelyen, családi otthonukban pózol a kamera előtt. A fotón épp ordított, cserfes, gyermeki mosollyal az arcán, ami elmondása szerint igencsak jellemző volt rá. 

Ideje jelentős részét az erkélyen töltötte, ott is kiabált, a biztonság kedvéért. Érdekesnek tartotta, hogy ez senkit sem zavart, legalábbis nem szóltak rá emiatt, pedig sokat rosszalkodott. 

Egyszer a korlátba csimpaszkodva kiabáltam, azt üvöltöttem, hogy itt nemsokára háború lesz. Életemben először és utoljára tapasztaltam olyan reakciót, hogy minden leállt a környéken: a forgalom az utcán, még Margit néni is abbahagyta a varrást. És szinte egy emberként szóltak rám, hogy hallgassak el, ne beszéljek hülyeségeket.

Ezt megfogadta, bár a többi rosszaságot, mint a vízi bombák dobálását, persze folytatta. Egy éjszaka aztán belopózott a szüleihez, akik épp egy háborús filmet néztek. Nem vették észre, hogy tíz percet megnézett belőle. Ez a kevés idő elég volt ahhoz, hogy beleszeressen a rohamsisakokba, megtetszett neki. Azt remélte, ha háború lesz, neki is jut majd egy.

Gyerekkorában a korabeli gyerekekkel háborús játékokat játszottak. S hogy író lett, az is a fegyverekhez köthető. Történt ugyanis, hogy az apja fiókjában talált egy sárga töltényhüvelyt, amellyel sokat játszott. Már tizenéves volt, érezte, hogy eljött a gyerekkor vége, mert a rajzolást abbahagyta, de egyszer elképzelte, ahogy a töltényhüvely lehullik az avarra. Megfogalmazása szerint intenzív kép volt, az élményét pedig leírta, ahogy egy istenkirály figurát fejbe lőnek. Ezt írta, életében először.

Apám azt mondta, tehetséges vagyok, de ne mutassam meg senkinek, mert baj lehet belőle. Talán Annának, a feleségemnek mutattam meg később. Így lettem író, így lettem háborús író. 

Nemsokára kiderült, hogy elhagyják Erdélyt, kivándorolnak, ekkor az onnan való eljövésről kezdett gondolkodni. Nem akarta elhagyni Marosvásárhelyt, a problémát úgy akarta megoldani, hogy ha el kell menni, akkor magával viszi a várost. Gondolatban. 

Mást is szabad írnia

Dragomán úgy véli, ha az ember író akar lenni, meg kell ismernie önmagát, ki kell kovácsolnia a munkaeszközeit. Neki meg kellett tanulnia, hogy amikor regényt ír, közben mással is foglalkozhat. Első regénynek írása soha véget nem érőnek tűnt, mert nem engedte meg saját magának ezt a szabadságot, ám amikor A fehér király kötetén dolgozott, akkor szinte szárnyalt, boldog volt. Rájött, hogy mást is szabad írnia.

A regények mellett már novellákat is ír, mert érdekli a kis tér. Ez fontosabb számára, mint a nagy. Bár kegyetlenebbnek is tartja, többet tanul belőle, mert nincs hely mellébeszélni. Minden szót meg kell fontolnia. „Minden novella mögött van egy regénytitok. Az első regényem után novellákat írtam, majd belenyugodtam, ahogy a novellaciklusok regényekké nőttek. Megtanultam, hogy a regény szerkezetét nem kell előre tudni. Az a kísérlet tárgya.”

Az előadás végén arról beszélt, megértette, hogy amiben élünk, csak egy tűzszünet, amit gyerekkora óta érzett: ha végig tudja írni a saját tűzszünetét, az legalább egyben marad.

Érdekes volt hallgatni Dragomán György székfoglaló előadását, ahogy személyes történetein keresztül is betekintést engedett az életébe, írói világába, gondolkodásába, abba, mi és hogyan hat rá. Igaz, nem volt mindig könnyű, hiszen a puzzle a végén sem állt össze, darabokban maradt, de a magját megértettük, elfogadtuk, és így csodáltuk. Éppúgy, mint Cornelia Parker installációját.

(Borítókép: Dragomán György 2019. augusztus 31-én. Fotó: Keleti Éva / MTI)