A hazugság világában

Carlo Goldonit az olasz polgári komédia atyjaként tartja számon a színháztörténet. Több mint száz műve közül az 1750-ben megjelent A hazug az egyik legismertebb és leggyakrabban játszott. Legújabb változatát februárban mutatta be a Pesti Színház.

A darab Velencébe invitálja a nézőt. Az első jelenetben egy Florindo nevű fiatalember – mivel titokban szerelmes Balanzoni doktor idősebb lányába, Rosaurába – szerenádot adat a Balanzoni-palota erkélye alatt, meghagyva az éneklést vállaló bizalmasának, hogy ne árulja el, ki küldi a dalt. Ám a canzonettát nem csak Rosaura hallja, hanem húga, Beatrice is, így a hölgyek számára nem egyértelmű, melyiküknek szólt a szerenád, melyikükbe szerelmes a titokzatos hódoló?

E talányos helyzetet fordítja a maga javára a címszereplő, Lelio, aki minden gátlás nélkül a doktor lányai elé lép, kijelentve: ő rendelte a szerenádot, mert… És e ponttól kezdve vége-hossza nincs a megtévesztő, félrevezető, valótlan állításainak. Rosaura azonban hisz a fiatalembernek, mi több, beleszeret. Kisvártatva már a házasságukat tervezgetik, mit sem törődve azzal, hogy Lelio ténykedése meggátolja, hogy Beatrice imádója – merthogy neki is van természetesen –, Ottavio közeledhessen a választottjához.

Csakis az segítene fényt deríteni az igazságra, ha Florindo vállalná az érzéseit, és rámutatna, hogy Lelio az ő tollaival ékeskedik. Csakhogy a félénk fiatalember habozik szerelme, valamint annak édesapja elé állni és nyíltan beszélni. Ám feltűnik Lelio apja, Pantalone úr, aki húsz éve elveszítette a fiával a kapcsolatot, így elegendő kitartás és igazságvágy van benne ahhoz, hogy szétszaggassa a hazugságok hálóját.

Talán e rövid leírásból is kitűnik: A hazug cselekménye nem tartogat túlságosan sok meglepetést. Aki látott már néhány szerelmi komédiát, az az alaphelyzet kibontakozása után meg tudja tippelni, hogy a doktor két lánya közül melyik melyik fiatalemberé lesz a végén, és bizonyára nem is téved.

És ami szintén feltűnhet: a karakterek többsége nem szimpatikus. Egyesek közönségesek, mások földhözragadtak, megint mások haszonlesők. Így leginkább Florindo őszinte szerelme és Pantalone úr igazságvágya ébreszthet némi szimpátiát a nézőben.

A szerző rokonszenve ugyanakkor vitathatatlanul a címszereplőé. Lelio – Goldoni ábrázolásában – a hazugság virtuóz művésze. Mivel elviselhetetlenül unalmasnak találja a hétköznapokat, igyekszik izgalmasabbá tenni, átszínezni azokat: könnyedén előadott, valótan állításaival másodpercek alatt képes új, alternatív valóságokat kreálni.

A fiatalember úgy van a hazugsággal, mint a függő az őt beteggé tevő szenvedéllyel: nem tudja elképzelni nélküle az életét. Legnagyobb vétke egyébként nem az, hogy nem mond igazat, hanem az, hogy – mint az énközpontú emberek többségében – fel sem vetődik benne, hogy hazugságaival mennyi bosszúságot, fájdalmat, kárt okoz a körülötte lévőknek.

Vagyis: negatív vonásaival együtt sem egyértelműen ellenszenves alak. Maga a szerző sem találhatta annak, miközben a művét írta, talán ez magyarázza, hogy a darab végén megszégyenül ugyan, ám bűnhődése tulajdonképpen elmarad. Hiszen kölcsönkenyér visszajár alapon áldozatául eshetett volna valaki más hazugságainak, vagy beleszerethetett volna egy nőbe, aki csupán saját mulattatására bolondította magába.

De nem így történik. A többi szereplő csupán elhatárolódik tőle, végül Ottavio kissé didaktikusan kijelenti: „Maradunk az igazság szerelmesei, mert hazugunk példáján megtanultuk, hogy a hazugság nevetségessé, árulóvá teszi és mindenkivel meggyűlölteti az embert; s hogy aki nem akar hazugságba keveredni, annak kevés beszédűnek, igazságszeretőnek és előrelátónak kell lennie.”

A Pesti Színház előadásának különlegességei tehát nem az 1750-es eredeti radikális újraértelmezésében keresendők, hanem másban: a díszletekkel folytatott színpadi munkában, valamint a produkció sajátos mozgásvilágában. A Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf tervezte, túlnyomórészt geometrikus formákból álló, a babaszobák színeit idéző kulisszákat a színészek rendezik át meg át előadás közben, a nézők szemei előtt. A díszlet úgy változik, ahogy a valóságot elfedő álvalóság módosul Lelio újabb és újabb hazugságai következtében. A szereplők gyakran bonyolódnak interakcióba egy-egy elemmel, amely általában hátráltatja őket céljuk elérésében, olykor viszont úgy „viselkedik”, ahogy a fiatalember hazugságai: a címszereplőre dől.

Az előadás mozgásvilágát egyszerre jellemzi a túlbonyolítottság, az esetlenséget célzó megoldások és a modern tánc egyes elemeinek használata. A szereplők olykor azt a benyomást keltik, mintha marionettbábok volnának, olykor azt, mintha egy gyorsítva nézett rajzfilm figurái. De így vagy úgy: e koreográfiában egy csípőmozdulat legalább annyira fontos és beszédes, mint egy szóbeli megnyilatkozás – ha nem fontosabb és beszédesebb.

A színészek többsége azonban nem pusztán furcsán lépdel vagy kifacsarodott mozdulatokkal nyúl valami felé, de akrobatikus elemeket is bemutat – mondjuk cigánykereket hány –, vagy kúszik, mászik, ugrik, esik. Horváth Csaba rendező tehát komoly fizikai igénybevételt jelentő, mozgásszínházi jellemzőkkel egészítette ki az előadást.

Ertl Zsombor meggyőzően formálja meg a narcisztikus, alapvetően önmaga szórakoztatására hazudó címszereplőt. Az ügyefogyott, éheztetett inasát, Arlecchinót alakító ifj. Vidnyánszky Attila olykor ellopja tőle a show-t: a leglátványosabb mozdulatok és attrakciók neki jutnak, és ő érezhető élvezettel hajtja végre azokat, így nem csekély része van abban, hogy A hazug e verziójának mozgás- és testszínházi jellege olyan erős.

A Rosaura és Beatrice szobalányát, Colombinát megformáló Bach Kata többször megvillan a kissé egyszerű, de nem rosszindulatú teremtés szerepében. A Florindo bizalmasát, Brighellát alakító Telekes Péter szintén kitűnő: egyszerre együttműködő és bíráló, hűséges támogató és kritikus, és remekül énekli a darab elején felhangzó canzonettát.

A Pantalone úr szerepét játszó Lukács Sándor pedig mozgásszínházi elemeket mellőzve, ám annál több eleganciával és rutinnal kelti életre a fiával húsz évig kapcsolatot nem tartó, ám erkölcsi érzékét el nem veszített apát.

Aki tehát megnézi a Pesti Színház februári premierdarabját, érdekes és szokatlan összhatású előadást láthat, amely alapvetően azt kívánja bemutatni, hogy a hazugság és az igazság olykor olyannyira összekeveredik, hogy szétválasztásuk nem egyszerű feladat, és a látszat vonzóbb lehet, mint a valóság.

Ám azon túl, hogy kacagtat, és nevetségessé test egy sor emberi gyarlóságot, a darab lényeges kérdéseket is felvet: kinek hihetünk, kinek nem? Hogyan működik az ember, hogyan működnek az emberi kapcsolatok? Végül, de nem utolsósorban: mi váltja ki, hogy valaki beleszeressen a másikba?

A hazug Pesti Színházbéli előadása némi gondolkodást igénylő, tehát vélhetőleg csak a megtekintés után felbukkanó, ám ettől még helytálló válaszokat kínál minderre!