Hiába a fűtött szoba, ha a lélek vacog - Egy alapítvány gyermekotthonokba visz fényt és melegséget

A segítség nem csak anyagi támaszt jelent.

- Tévhit, hogy a mese csak gyerekeknek való. A népmese eredetileg nagyon is felnőtt műfaj volt – avat be Zalka Csenge. A Világszép Alapítvány mesemondó programjának vezetője a legautentikusabb forrás, hiszen Amerikában szerzett mesemondó diplomát, és gyakorlatilag a világ minden országából ismer népmeséket, eposzokat. Nem mindennapi tudását Budapesten kamatoztatja, az alapítvány keretében ő szervezi azt az önkéntes csapatot, akik gyermekotthonokban nevelkedő gyerekeknek mesélnek.

A gyermekotthonokban élő mintegy 7000 fiatal jórészt úgy kerül a gyermekvédelmi rendszerbe, hogy olyan súlyos elhanyagoltságban vagy bántalmazásban él, ami miatt szükséges őket kiemelni a családjukból. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy bármennyire rosszul is működött az a család, mégis csak az volt az ő elsődleges szocializációs közege. A kiemelés egy hatalmas trauma számára, amit az intézményi lét még fokoz. Szigorú napirend szerint élik a mindennapokat, nélkülözve mindennemű intim szférát, egyéni figyelmet, törődést. „A legnagyobb nehézség, hogy azt gondolják: azért kerültek ide, mert értéktelenek, nem jók semmire. Rengeteg szeretetre, odafigyelésre és bátorításra van szükség ahhoz, hogy elhiggyék magukról, hogy ez nem így van. Ezt adják meg a mi kollégáink a család helyett" - magyarázza Krisztina.

Nyári táborokkal indult a mesemondó program, de hamar kiderült, hogy az nem jó, ha mindössze egy hetet töltenek együtt, és az alapítvány egy évig nem tud semmit róluk. Ezért jött létre az önkéntes mesemondó program, amelynek keretében minden héten, adott időpontban megjelenik egy önkéntesük a gyermekotthonban, így folyamatos a kapcsolattartás.

A program különlegessége, hogy nem könyvekből olvassák fel a meséket, hanem mindenki a saját szavaival, a saját stílusában mesél. „Ez azért fontos, mert ha valaki élőszóban mesél, akkor a gyerekek szemébe néz, ők pedig bármikor belekérdezhetnek a történetbe, módosíthatnak rajta. Ezzel azt üzenjük a gyerekeknek: érted vagyok itt, figyelek rád. Azt is megélik eközben, hogy van ráhatásuk a saját életükre. Egy gyermekotthonban mindent csoportosan, időre kell csinálni, nem akkor, amikor éppen kedvük van valamihez. Nagyon kevés olyan pillanat van az életükben, amikor saját döntést hozhatnak” – fűzi hozzá Kriszta.

A meseolvasók visznek magunkkal egy „meseillatot” is, egy illóolajat, amiből mindenki kap pár cseppet, és ez az illat a fejükben összekapcsolódik ezekkel a bensőséges pillanatokkal. Van, aki a mesélő ölébe ül, más azt kéri, hogy vakarásszák a hátát, vagy masszírozzák a talpacskáját, de sok kislány imádja befonni a mesélők haját. „Mondunk egy nyitómondókát, majd a mesét, végül egy zárómondókát, de minden csoportnak kialakulnak a saját kis rituáléi is. Van például egy patkolós mondóka, akkor mindenkinek »megpatkoljuk« a tappancsát, máshol bújócskázni szeretnek a mesemondás után” – részletezi Csenge.

Alapvetően mindenféle nép meséivel dolgoznak, nagyobbaknál hőslegendákkal, mitológiával, mert ezeknek van olyan szimbolikája, ami egy kicsit eltávolítja a komoly témákat a konkrétumoktól. Nem arról beszélnek, hogy bántalmaznak valakit, hanem hogy a hős bekerül egy sötét erdőbe, ahonnan nem talál ki, vagy arról, hogy mennyire fél a sárkánytól, de legyőzi. Csak olyan mesét mondanak el, aminek a végén van feloldás. A mesetárukban már több mint 600 történet szerepel, ezeket Csenge kutatja, fordítja le. Az önkéntesek ebből gazdálkodnak, és az a cél, hogy mindenki olyat vigyen a kínálatból, amit ő maga is élvez, amire azt mondja, hogy hű, ez tök jó sztori. Ezeknek a meséknek a többségét egyébként Magyarországon nem adták ki.

A mesehallgatás azonban nem csak a kicsik privilégiuma, Csenge kifejezetten szeret kamaszoknak mesélni. „Őket nagyon izgatják a nagy kalandok, nagy szerelmek, hősök, legendák, mítoszok. Végletes érzelmeket élnek meg ebben a korban – belehalok a szerelembe, megmászom a legmagasabb hegyet, egyáltalán: ki vagyok én? –, és a régi történetekben ezek erőteljesen jelen vannak. Azért is imádom a kamaszokat mint közönséget, mert ők már árnyaltabban érzik át a szöveget: lehet, hogy a gonosz nem is annyira gonosz, és nem minden fekete-fehér.”

Az alapítvány öt gyermekotthonnal áll kapcsolatban, ide szerveznek önkéntes mesélőket. Szerencsére nagyon sokan jelentkeznek, így többkörös kiválasztáson mennek keresztül a jelöltek. „Nem szabad eltitkolni előttük, hogy ez nagyon nehéz terep, mert ezek a gyerekek súlyosan traumatizáltak. Van, hogy rossz hangulatban fogadják a mesemondókat. Nem átlagos módon kapcsolódnak az emberhez. Éppen ezért az alapítványnál nagyon nagy hangsúlyt kap a képzés és a későbbi mentális segítés is, hogy mind a gyerekek, mind az önkéntesek biztonságban érezhessék magukat. A képzésen rengeteg szó esik magáról a gyermekvédelemről, és adunk egy olyan útmutatót is, hogy mi a mi felelősségünk, és mi az, ami nem a mi feladatunk. A képzés másik része, hogy megtanulnak mesélni. Az önkénteseknek azt kell vállalniuk, hogy egy éven keresztül havonta legalább egy alkalommal elmennek az egyik gyermekotthonba mesélni ” – számol be az alapítvány vezetője.

Az alapítványnak önkéntesképző tábora is van, ahová a 18. évüket betöltötteket várják. „Az az élmény, amikor jönnek a kicsik a nyári táborba, és látják a szakmai csapatban azt, aki közülük való, gyermekotthonos volt – felülmúlhatatlan! Óriási élmény volt mesélni látni azt, akinek tíz éven keresztül mi mondtunk mesét. Tavaly az egyik fiú a tábor utolsó napján felhívta a mentorát, és azt mondta neki »Ágnes, ez a szeretet tényleg működik!« Most értette meg, felnőttként, hogy mi az, amit ő kapott. Hogy semmi másra nincs szükség, csak szeretetre” – fűzi hozzá Kriszta.