A fenti helyzeteknek van egyfajta súlya – egy súly, amit bár mindannyian érzünk, egy kicsit mind máshogy értelmezzük. Van, aki talán jelentőséget sem tulajdonít nekik. Van, aki konstatálja, hogy a többiekhez képest szerencsésebb, de ez fordítva is lehetne. Van, aki úgy érzi, neki ez jár, hisz megdolgozott érte. És van, aki szorongani kezd – szorongani, amiért ő jobban járt, amiért neki több jutott, amiért vele az élet kivételezett, noha semmit sem tett ezért. Ha érezted már ezt valaha, jó, ha tudod: nem vagy egyedül, és üdvözöllek a privilégium-bűntudattal küzdők világában.

Mert neked bezzeg könnyű

Pár évvel ezelőtt az endometriózis világnapja alkalmából dolgoztam egy cikken, és ehhez a betegségben érintett nőkkel beszélgettem. Elsősorban mély együttérzést és sajnálatot éreztem irántuk (noha tudom, a többség ennek sem örül), de úgy a harmadik, brutális fájdalmakról, nehezített gyerekvállalásról, egészségügyi megaláztatásról szóló vallomás után gomolyogni kezdett valami a gyomromban. A korábban ismeretlen érzést valahol a szégyen, valamint a lebukástól való félelem skáláján helyeztem el, nem teljesen messze az imposztorszindrómától: bűntudat jelentkezett, amiért az én méhem különösebb nehézségek nélkül működik, amiért számomra a menstruáció csak egy kis havi kényelmetlenség, amiért a nőgyógyász a legutóbbi vizsgálaton elmondta: csak úgy ficánkolnak a megtermékenyítésre váró petesejtjeim.

Míg más közegben átlagos egészségi állapotúnak számítok, addig abban a szobában én voltam a két lábon járó, irigylésre méltó kivétel, a genetikai csoda. És noha a lányok ezt egy percig sem hányták a szememre, bennem egyre több kérdés merült fel.

Vajon mivel érdemeltem én ezt meg? Vajon hogy éreznek ők velem szemben, amiért nekem jobb? Vajon haragudnának-e rám, ha tudnák, én talán nem is akarok gyereket?

A jó egészségi állapot a privilégium-bűntudat egy klasszikus formája, de van még jó pár olyan helyzet, ami kiválthat hasonlót. A többiekétől felfelé eltérő anyagi helyzet. A jobb oktatáshoz, ellátáshoz való hozzáférés lehetősége. A kiegyensúlyozott családi háttér. Az, hogy a hónap végén sem kell számolni a garasokat. Ergo, nagyjából minden, amire egy nehezebb helyzetben lévő fél rámondhatja: „persze, neked könnyű.” Pedig a jólét és a szerencse relatív – mind kerülhetünk olyan közösségbe, ahol kiemelkedünk valamilyen privilégiumunkkal (olyannal, amit nem kértünk, csak kaptunk), és ha nincs szerencsénk, az ezzel járó felismerés bűntudatba is átcsaphat – pláne, ha a környezet erre pikírt módon rámutat.

Javak, amiket nem érdemeltünk ki

Még mielőtt jobban belemennénk a témába, először nézzünk rá, mit is jelent a „privilégium”. Az Oxford szótára úgy határozza meg a kifejezést, mint egy különleges jogot, előnyt vagy mentességet, amely csak egy adott személy vagy csoport számára elérhető másokkal szemben. Nos, a privilégium-bűntudat ilyen szempontból kissé félrevezetően került be a köznyelvbe, mert egyrészt nem feltétlenül csak különleges előjogról, de sokszor inkább szerencsés helyzetről szól, másrészt, mert a bűntudat valójában inkább szorongás. Legalábbis az kellene hogy legyen.

Tavaly ősszel került a kezembe Réz Anna Mardos című, bűntudatról és szégyenről szóló könyve, amiben a filozófus így jellemezte saját helyzetét: „a gyötrődésemet az váltotta ki, hogy úgy láttam, megváltoztathatatlan társadalmi helyzetem okán olyan javakban részesülök, amelyekben mások nem (esetében a társaitól eltérő anyagi különbség okozta a szorongást – a szerk.) […]

A privilégium-bűntudat alapja az, ami a másiknak, a nem privilegizáltnak nem adatott meg, legyen az megbecsülés, létbiztonság, vagy egyéb, a jó élethez elengedhetetlen szükséges tárgyi, személyi feltétel. A bűntudat nem abból fakad, hogy nekünk túl jó, hanem abból, hogy a másiknak rossz”

– írja, hozzátéve: az érzés abban gyökerezik, hogy bár megérdemeljük a jólétet, a szeretetet, a megbecsülést, amit kapunk, könnyen érezhetjük azt, hogy nem érdemeltük ki. Merthogy ki jár jól az életben? Nos, ha az igazságos világba vetett hit alapján gondolkodunk, rávághatnánk, hogy az, aki elég keményen dolgozik és aki elég jó ember, ez azonban nincs mindig így. Bizony megesik, hogy olyan dolog miatt kerülünk előnyös helyzetbe, amiért két szalmaszálat sem tettünk keresztbe – de ez ettől még nem a mi hibánk.

Még akkor sem, ha mind egyetértünk abban, hogy egy ideális világban senkinek sem kéne az utolsó forintjait számolgatnia a hónap végén, senkinek sem kéne a jogaiért küzdenie a bőrszíne vagy a nemi identitása miatt, senkinek sem kéne nélkülöznie a szülői szeretetet, senkinek sem kéne aggódnia a szervei működése miatt, és még hosszan sorolhatnám. De ez sajnos nem egy ideális világ. És erről nem az tehet, aki önhibáján kívül beleszületett egy előnyösebb társadalmi osztályba vagy egészségi állapotba. 

„Amikor azzal szembesülünk, hogy emberek tömkelegei általuk nem befolyásolható, javarészt velük született tulajdonságaik miatt nem kapják meg azt, amit meg- és kiérdemelnének, pontosan ez a hitünk rendül meg.

Ha mások érdemeik ellenére szenvednek és küzdenek nap mint nap, akkor mégis mi garancia rá, hogy a mi jólétünk, biztonságunk, kényelmünk a személyes érdemeinken múlt? Egyszer csak ráeszmélünk: a nekünk kijáró bánásmód szorosan véve egyáltalán nem nekünk szól. És voltaképpen ebből a felismerésből fakad a privilégium-bűntudat.”

Az anyagi biztonság, vagy a nélkülözés hiánya azonban csak egy dolog, ami kiválthatja ezt az érzést. Noha meglehetősen kevés nemzetközi szakirodalmat találtam a témában, szembe jött velem a „white guilt”, azaz fehér bűntudat, valamint a „túlélő bűntudat” fogalma is. Patrick Grzanka és munkatársai megállapították, hogy a bűntudatot kiválhatja az is, ha valaki olyan faji kiváltságokkal rendelkezik (tehát fehér bőrűnek született), ami automatikusan privilegizált helyzetbe rakja őt sok emberrel szemben. Sőt, a megkérdezettek közül többen saját fehérségük miatt éreztek felelősséget mások rasszista viselkedésért is! Emiatt persze motiváltak lehetnek az előítéletek csökkentésében is. 

De hadd mondjak egy másik példát is különösebb magyarázat nélkül: mikor az U.S. Office of Military Government németeket kérdezett a történelmük és az antiszemitizmus kapcsolatáról, a kitöltők fele úgy gondolta, hogy a teljes német nemzetnek bűnhődnie kellene a náci rendszer bűneiért.

Nonszensz, igaz? Épp ugyanannyira az, mint a „túlélő bűntudat”, amit pedig azoknál a PTSD-ben érintett katonáknál figyeltek meg, akik társaikkal ellentétben nem vesztek oda a háborúban. Hozzáteszem: a jelenség aztán a Covidba is átgyűrűzött. 

A bűntudat büntetés, amit nem érdemeltük ki

Vékony jég a téma, tudom jól. Ha esetleg azon emberek közé tartozol, akik keserűséget éreznek, amiért másnak jobb, és szívesen illetik kommentekkel a privilegizált helyzetbe született társaikat, megeshet, hogy most azt kérdezed: tényleg ez a legnagyobb bajotok? Tényleg azért kell, hogy sajnáljalak titeket, mert túl jó nektek? A válasz egyszerű és velős: nem. A cél az, hogy felismerjük a privilégium-bűntudat jelenségét, annak társadalmi okait, és reális képet kapjunk arról, honnan ered és hogy mit is kezdhetünk vele – mindkét oldalról. Merthogy a jelenség kis mennyiségben orvosság, nagy mennyiségben méreg – és ezt legalább olyan fontos tudatosítani a privilegizált helyzetben lévőnek, mint az őt kritizálóknak.

Mint a Medium szakértői írják: az, ha felismerjük a privilegizált helyzetünket, és egy minimális bűntudatot is érzünk emiatt, összességében egyáltalán nem gond.

A jelenség segíthet abban, hogy ne magától értetődőként kezeljük a financiális/egészségi/szociális privilégiumainkat, hanem megbecsüljük és hálásak legyünk értük, másrészt pedig növeli az empátiánkat más közösségek felé.

Egyben abban is segíthet, hogy felvegyük a harcot saját eszközeinkkel a szegénységgel, a rasszizmussal, vagy bármilyen elnyomó viselkedésmóddal szemben. Ugyanakkor fontos szem előtt tartani a kérdést, amit Réz Anna megfogalmaz: vajon jobb hely lesz-e a világ, ha megváltoztathatatlan adottságaink miatt ostorozzuk magunkat? Egyáltalán, mi szerepe ennek a bűntudatnak az életünkben?

„A bűntudat annak jár, aki valamit jó alaposan elcseszett: uzsorásnőket vert agyon, halálba küldte a zsidó szomszédját egy cobolybundáért, vagy véres háborút robbantott ki puszta politikai haszonszerzésből. Kisebb bűnökért értelemszerűen kisebb bűntudat jár. […] A bűntudat tehát önmagában is súlyos büntetés, amit ideális esetben csak akkor kell éreznünk, amikor megérdemeljük. Annak alapján érdemeljük meg, amit megtettünk vagy elmulasztottunk megtenni, és olyan mértékben, amilyen mértékben káros, helytelen volt az, amit elkövettünk” – és ha ezt végiggondoljuk, viszonylag könnyű eljutni a következtetésig, hogy voltaképp mennyire felesleges bűntudatot éreznünk valamiért, amit nem csináltunk, amiről nem tehetünk, egyszerűen csak együtt élünk vele.  

„Azt, hogy esetleges és megváltoztathatatlan társadalmi és biológiai tulajdonságaink miatt mások hogyan bánnak velünk, nyilvánvalóan nem mi irányítjuk: következtetésképpen nem tudjuk elcseszni sem.

Kétségkívül nem az én érdemem volt ideális körülmények közé születni – de épp ennyire nem volt a hibám sem”

– teszi hozzá Anna összegezve, hogy a privilégium-bűntudat már önmagában félreérthető kifejezés, annak ellenére is, hogy mégis sokan átéljük. 

Tehát mit kezdhetünk ezzel az egész jelenséggel? Leginkább annyit, hogy tudatosítjuk a saját kiváltságos helyzetünket, hálát adunk érte, és észrevesszük, támogatjuk a (bármilyen okból kifolyólag) hátrányosabb helyzetben lévő társainkat, és fellépünk a társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Ugyanakkor nem pakolunk plusz szorongást egy olyan dolog miatt a nyakunkba, amiről sok tekintetben nem tehetünk. (Többségünknek így is van bőven min stresszelnie.)

Annával egyetértve azt javaslom, engedjük is el a „bűntudat” kifejezést – ha már csak szorongássá keretezzük át, talán saját magunk felé is tudatosíthatjuk a tényt, hogy nem követünk el bűnt azzal, ha valamibe beleszületünk. De az lényeges, hogy ez ne váljon mások kárára. 

Források: ITT, ITT és ITT, valamint Réz Anna: Mardos című könyve

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Denis Novikov

Takács Dalma