Minden és mindenki hazudik – mondja Jokaszté (Kováts Adél) férjének, Oidipusznak (Pál András), és még csak nem is sejti, hogy társadalmi diagnózisa valójában a személyes tragédiájukat elfedő motívum: létük maga a hazugság. Oidipusz a görög mitológia freudi közvetítéssel talán legnagyobb hatásúvá vált hérosza, aki a nyugati kultúrkör civilizált rendjében az erkölcs elleni alapvető bűn elkövetőjeként jelenik meg. Megölte apját, és feleségül vette anyját. Az incesztus atavisztikus réme sötéten kavarog a mélyben, és bár a felszín boldog és gondtalan, a mindent felemésztő erő nem maradhat sokáig kontroll alatt.
A Radnóti Színház március 3-án bemutatott Oidipusza Robert Icke angol rendező és drámaíró Szophoklész-átirata nyomán – Upor László fordításában – kortárs környezetbe helyezi a tragikus hős mítoszát: egy választási kampány finisébe. Szikszai Rémusz rendezése több regisztert jár be a politikától a sorstragédián át a létezés első és utolsó kérdéséig – mi az ember? –, az előadás pedig úgy csúsztatja egymásba ezeket az értelmezési szinteket, hogy végül rémisztő felismerésre jut: képtelenek vagyunk elviselni az igazságot.
Három hónappal az önkormányzati és az európai parlamenti választások előtt egy elnökjelölti kampányt színpadra állítani merész vállalás, nehéz ugyanis elkerülni az aktualizálás nyilvánvaló csapdáit. Tovább bonyolítja a helyzetet a turbulens magyar közélet – bár ezt a próbafolyamat kezdetén még aligha láthatták előre az alkotók –, ahol lassan minden apró gesztus politikai állásfoglalásként tűnik fel. Ebben a helyzetben egy vizualitásában és szlogenjeiben is („Akkor kell átmenni a hídon, amikor odaérünk”) a regnáló rezsimet idéző előadás nyíltan vállalja a konfrontációt. De szerencsére Szikszai Rémusz rendkívül elegánsan nyúlt az alapanyaghoz, az Oidipusz fájdalmas igazságkereséssel írja felül az egyszavas gyalázkodássá züllesztett magyar politikai propagandát.
OID – látjuk a választási kampány szlogenné tett rövidítését a díszleteken, és azt még akkor sem egyszerű elvonatkoztatni az „O1G”-től, ha tudjuk, hogy a három betű a címszereplőt jelöli. Oidipusz nevének közismert jelentése „dagadt lábú”, ám az oid igető jelentheti azt is, hogy látni, tudni – a héroszt így a látó vagy megismerő emberként is definiálhatjuk. Ez az értelmezés olyan finoman árnyalja a primer aktuálpolitikai indulatot, hogy az már szinte önmagában üdítő a fantáziátlanná tett közéletben. És ezzel még nincs vége a kifinomult megoldásoknak. Oidipusz igazságkeresése a választási kampány nyers pragmatizmusától elvezeti a nézőt a titkok leleplezésének imperatívuszáig. A delphoi jósda híres feliratát – Ismerd meg önmagad! – követve kötelességünk feltárni a múltunkat, legyen az bármilyen fájdalmas – üzeni az elnökjelölt, aki végül mindent elveszít az igazság miatt.
Az események helyszíne egy kampányiroda, amelyet a választási eredmények bejelentésének pillanatáig bérelt ki Oidipusz stábja, a szállítók így folyamatosan ürítik ki a helyiséget, míg végül csak a falak maradnak – és egy digitális óra, amely baljóslatúan számlál vissza. Az elnökjelölt bizakodó, csakúgy, mint sógora és egyben tanácsadója, Kreón (László Zsolt). A reményteljes várakozást a vak jós Tiréziász (Bálint András) érkezése zökkenti ki, a bölcs kegyetlen sorsot jövendöl Oidipusznak, és Kreónt jelöli meg az ország leendő vezetőjeként. A dühös Oidipuszt (feltételezett) anyja, Meropé (Martin Márta) jelenléte sem nyugtatja meg, az idős nő mindenképpen el akar mondani valamit a fiának, de neki sem ideje, sem kedve nincs meghallgatni őt. Lefoglalja a nyomozása: mindenáron ki akarja deríteni, miként lelte halálát felesége egykori férje és az ország korábbi ura, Laiosz. Ahogy a múlt mozaikja lassan összeáll, a születés, a gyilkosság és az új házasság széttartó narratívái hirtelen egyesülnek, és a végponton ott áll ő maga, Oidipusz.
A tér kiürül, a visszaszámláló eléri a 0-t, és ekkor válik világossá, hogy az óra nem a választási eredmények bejelentését, hanem a bűn felfedésének pillanatát jelezte előre. Oidipusz és családja bukása sorsszerű volt, mégsem az eleve elrendeltség, hanem a megismerés mindenhatóságába vetett vak hit pusztította el őket. Az elnökjelölt a tudástól szabadságot remélt, ám végül ez a szabadság ítélte örök kárhozatra.
A Radnóti Színház előadásának súlyos konzekvenciáit személyes és társadalmi szinten egyaránt levonhatjuk. Lesz rá időnk, mert a produkció hosszan visszhangzik bennünk. Szikszai Rémusz egyszerre aktuális és nosztalgikus – a kétezres évek független színházi kísérleteinek nyelvét megidéző – rendezése, és a néhány jelenetben megrendítően erős színészi játék mindannyiunkat Oidipusz választópolgárává tesz. És bár tudjuk, hogy elbukik, mégis rá adjuk a voksunkat.
Oidipusz, Szophoklész nyomán írta: Robert Icke (fordította: Upor László), rendezte: Szikszai Rémusz, Radnóti Színház
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/10. számában jelent meg március 8-án.
